Müller Péter rovata

Exkluzív - A lelki életről

Müller Péter rovata


Sok olvasóm írja: lelkét eluralta a kedvetlenség, a kilátástalanság, a depresszió, a reménytelenség, a szorongás érzése. Hiába olvas szép gondolatokat, hiába vesz erőt önmagán, hiába imádkozik – ezekkel a nyomasztó lelkiállapotokkal szemben egyszerűen tehetetlen. Az ember ujja akkor fáj, ha megszúrja, de lelke akkor is sajoghat, ha annak semmiféle „külső oka” nincs. Így gondoljuk, pedig nincs így: nem véletlenül sértjük meg az ujjunkat, s nem véletlenül támadnak bennünk elfulladt indulatok vagy terméketlen, sötét bánatok.

Hívő ember ilyenkor azt mondja: „Elhagyott az Isten”.

Olyan érzés ez, mint a teljes napfogyatkozás: minden elsötétül s beburkolja lelkünket a nyomasztó homály.

Védekezni ellene roppant nehéz, mert úgy tör az emberre, mint egy természeti jelenség, csak éppen nem kívülről, hanem belülről; jönnek a felhők, nem tudni, honnan jön a szélvihar, a jégeső, a dermesztő hideg vagy a fullasztó forróság, s lényünket eluralja a kellemetlen, a halálfélelemmel vagy éppen a halálvággyal rokon lelkiállapot.

Elhagyott az Isten?

Az ősi hagyomány elfogadja ezt a mondatot – még Jézus is gyakran volt szomorú, s halála előtt így kiáltott fel: – Atyám, miért hagytál el engem?

Csakhogy ez a kiáltás csakis azzal a másik mondásával együtt érvényes: „Én és az Atya egyek vagyunk!”

Mit jelent ez?

Azt, hogy igazi valónk, önvalónk nem azonos a lelkünkkel!

Szellemünkön a lelkünk éppúgy „ruha”, mint a testünk: hozzánk tartozik, benne vagyunk, miénk, de nem vagyunk azonosak vele!

Vannak érzéseink, hangulataink, emócióink, szenvedélyeink, de ezek nem tartoznak szorosabban hozzánk, mint a ruhánk, a zsebünk, vagy zsebünkben az igazolványunk, a kulcsaink vagy éppenséggel a pénzünk.

Igazi valónk nem azonos a lelkünkkel!

Lelkünk érzelmeinkből s gondolatainkból szőtt „finom testünk”, de éppúgy csak testünk, mint sűrű, hús-vér ruhánk, amelybe születéssel beleöltöztünk.

Testünk a hajó, lelkünk a tenger s önvalónk – vagyis Atyánk, Istenünk, akiből vagyunk, s akik valóban vagyunk – Ő a mi hajóskapitányunk.

Ő az, aki lát, aki vezet, aki nyugodt, aki nem fél – akivel nem történhet semmi baj.

Aki fél a viharban, az nem kapitány.

Aki elveszti uralmát a hajó felett, aki elveszti bizonyosságát, a középpont rendíthetetlen nyugalmát s azt a hitét, hogy bármilyen bajból kivezeti a hajóját: az nem kapitány.

Noé azért volt „Isten embere”, mert kapitány volt.

Nemcsak viharba került, nemcsak árvízbe, hanem özönvízbe. Vége lett az egész világnak, s tudta, hogy sehol nincsenek partok már.

Sehol, semerre – mindent víz borított.

De mivel igazi kapitány volt, azaz bárkáján ő volt „Isten után az első”, azt is tudta, hogy a százszázalékos reménytelenség tengerén létezik egy százegyedik százalék reménység!

Ezt a százegyedik százalékot, vagyis azt, hogy a tökéletes reménytelenségben is ott van a győzelembe való bizonyosság, és még a halál után is ott az élet, és még a világ vége után is ott van az újvilág… ezt a lehetetlent, ezt a csodát, ezt a rendíthetetlen meggyőződést csakis a bennünk lakó isten… csakis a kapitányunk ismeri.

Amikor elborít az ár, amikor sodródunk a bajunkban és hánykolódunk lelkünk zűrzavaros tengerén, azért van, mert elvesztettük a „kapitányunkat”.

Pánikunk, riadalmunk, kétségbeesésünk, borúlátásunk egyetlen oka, hogy lényünket nem benső kapitányunk, hanem zűrzavaros lelkiállapotunk irányítja.

Minden gyengeség és depresszió végső oka, hogy elhagytuk benső istenünket, vagy ahogy azt a mi mindent a feje tetejére állító, hamis optikánkkal látjuk és hazug módon állítjuk is: „elhagyott bennünket az Isten!”

Vagyis nemcsak hűtlenek, de hazugok is vagyunk ilyenkor – saját vétkünkkel, a hűtlenséggel Istent okoljuk.

Isten senkit sem hagy el.

Az ember viszont mindenkit – elsősorban önmagát.

„Ó, hűtlen nemzedék!” – sóhajtja Jézus, s persze tudjuk, hogy a „hűség” és a „hívség”, vagyis „hűnek lenni” és „hinni”: ugyanaz.

Lelki életünk nem más, mint az emóciók, érzések és gondolatok hullámzó zűrzavara. Gyötrelmet pedig azért okoz, mert valódi énünk – kapitányunk – nem ura, hanem elszenvedője a zűrzavarnak.

Minden gondunk és bajunk végső oka, hogy nem uraljuk lelkiállapotainkat, hanem tehetetlenül és kiszolgáltatottan sodródunk a fölkavart hullámokban.

Ahogy a testi fájdalom jelzi a fizikum egységének baját, úgy lelki bajaink azt üzenik: nem a kapitányunk, hanem hullámok irányítják hajónkat. Kiszolgáltatottak lettünk, elemek, ösztönök, érzések rabszolgái.

Minden félelem, nyugtalanság, lehangoltság, pánik azt üzeni: nem engeded szóhoz jutni magadban az igazi hangot, benső istened hangját.

A rossz érzések visszajelzések: nem jó helyen éled meg önmagad.

És ezeket az érzéseket nem lehet sem elfojtani, sem elhallgattatni más, „pozitív” érzésekkel.

A „pozitív” érzés is lelkiállapot s a „pozitív” gondolat is lelked gondolata – maga az a tény, hogy nem a szellemed, hanem lelked ural: baj.

Lényed hajója akár csendes, akár viharos vízen jár, baj, ha nem a kapitány irányítja!

Attól szenvedsz, hogy hűtlen lettél a „kapitányodhoz”…

A „kapitány” szenvedtet.

Mert elnémítottad.

És benső fénye helyett eluralt a külső sötétség.

Így üzen, a fájdalommal, a félelemmel és borúval, hogy „engedj szóhoz jutni végre!”

Müller Péter
VIII. évfolyam 9. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.