Müller Péter rovata

Exkluzív - A megvalósításról


    Arról a súlyos gondról van szó, hogy nem tudunk önmagunkkal bánni.

    Tudjuk, mi lenne jó, de képtelenek vagyunk megvalósítani.

    Küzdünk mondjuk a dohányzás, az elhízás, vagy bármiféle pszichés eredetű fizikai baj ellen, könyvtárnyi irodalmat olvasunk el, teli vagyunk bölcs tanácsokkal – csak éppen dohányzunk és hízunk tovább.

    Jobb tippeket tudunk, csak éppen nem tudjuk őket realizálni.

    Lényünk két részre hasadt: az egyik, aki jó esetben pontosan tudja, hogy mit kéne tenni – s a másik, akinek esze ágában sincs ezt végrehajtani.

    Már Pál apostol is szenved ettől a kettősségtől, hogy „tudom ugyan a jót, de teszem ám a rosszat, amit nem akarok tenni!”

    A modern embernek ez az általános lelki alaphelyzete.

    Hamvas Béla ezt úgy mondja: „a gondolat-szó-tett egysége széthasadt”.

    Vagyis nem azt mondom, amit gondolok, s nem azt teszem, amit mondok.

    Ebben a helyzetben nem érdemes elméletekről, hitekről vitatkozni – mert a valóságot úgysem ezek működtetik, hanem egészen más ösztönök és szenvedélyek, amelyek ellen a mai emberek jórészt tehetetlenek.

    Azt, hogy bennünk ott él az okos és jó szándékú Dr. Hyde – de tetteinket mégis az ostoba és önző Mr. Jekyll hajtja végre, már régóta tudja minden tisztességes ember, akinek a hazugság legalábbis kellemetlen, s látja önmagán, s főleg a világon, hogy nem arra halad, amerre jó, hanem arra, amerre rossz.

    Konfucius, amikor tanácsot kért tőle tanítványa, azt mondta: „Nem mondok néked újabb igazságot, amíg az előzőt meg nem valósítottad.”

    S elhallgatott.

    Mi inkább elolvasunk harminc kötetet a dohányzás ártalmasságáról, a leszokás művészetéről, ezotériájáról, lélektanáról, biokémiai előnyeiről és nehézségeiről, ahelyett, hogy egyszerűen abbahagynánk a cigarettázást.

    Ez nem gyengeség.

    Ez a sorsformálás mágiájának lebénulása.

    Akiben ugyanis fölébred a benső lélektudat, a valódi Én hangja: az azt csinál magával, amit akar!

    Akiben pedig alszik, az körülményeinek, ösztöneinek, tévhiteinek tehetetlen áldozata: olyan erők irányítják az életét, amelyek fölött nincs hatalma, amelyekről jórészt nem is tud,

    s amelyeket önmaga előtt is szüntelenül tagad.

    A dohányzás csak példa.

    Gond nélkül nevezzük magunkat kereszténynek, anélkül, hogy a szeretetnek akárcsak egy halvány lángocskája pislákolna a lelkünkben. Sőt, az ilyen leleplező mondatokra nemcsak közöny, de gyilkos harag is ébredhet bennünk – ahogy ez történelmünk során számtalanszor előfordult.

    A lényeg, hogy saját lelkünkkel szemben tehetetlenek vagyunk, s ezáltal életünket nem tudjuk irányítani. Mágikus képességeinket kívülre helyeztük – elsősorban a külvilággal foglalkozó tudományba s technikába: tudunk távolba látni, hallani, repülni, a föld kicsiny golyóvá zsugorodott a tenyerünkbe, s alig van olyan – valaha mesebelinek tartott – vágyunk, amelyet ne tudnánk realizálni odakint a külvilágban, de saját gubancainkat nem tudjuk kioldani, rossz szokásainkkal, emlékeinkkel, tulajdonságainkkal szemben tehetetlenek vagyunk, s az italt sem tudjuk abbahagyni, akkor sem, ha látjuk, hogy belepusztulunk – mert nem tudjuk, melyik gombot kellene megnyomni magunkban, hogy az egész áldatlan folyamat leálljon.

    Nem tudunk magunkkal bánni.

    Nem tudunk magunkon úrrá lenni.

    Nem vagyunk képesek egy rossz szokásról leszokni, egy-egy pszichoszomatikus betegség jól felismert okát megszüntetni, egy tűrhetetlen élethelyzetünket megváltoztatni, más útra lépni, gyengeségünket erővé, gyávaságunkat bátorsággá változtatni.

    Pedig mindez lehetséges, ha az ember visszaszerzi az uralmat saját lelke fölött, s nem tehetetlenül sodródik az árral, hanem tudatosan evez olyan irányba, melyet üdvösnek vél.

    Valamikor az embernek nemcsak bölcs tanácsokat adtak, hanem hatásos és kidolgozott eljárásokkal rávezették őket arra is, hogyan kell a felismert Jót testükbe, lelkükbe bevezetni – hogyan lehet egy értelmes elvet Életté tenni. Ma ez nincs.

    Ma az iskola sem nevel – csak informál.

    És nincsenek sajnos hatásos eljárások, amelyek megvédenék az embert saját egójának, lelkének árnyékba kényszerített rossz erőitől.

    Gyakran nem arról van szó, hogy nem tudjuk, mit kéne tenni. Sokkal inkább arról, hogy pontosan tudjuk, és mégsem tesszük meg!

    Képtelenek vagyunk a hibás „programot” lecserélni.

    Az önmagunk fölötti hatalom elvesztése lényegében a valódi vallásosság hiányát jelenti, mely minden hiteles hagyományban „ráébreszti” az embert arra, hogy Isten lelke benne él – legbelül minden ember teremtő, formáló és varázsló, akinek hatalmában áll a rosszat jóvá, a sötétet fényessé, a félelmet bátorsággá, a közönyt szeretetté, a gyengeséget erővé tenni.

    Lényegében minden gyógyítás nem csupán „ráébresztés”, de „felébresztés” is: nincs senkiben olyan bevésett szokás, örök bélyeg, lerázhatatlan baj, amelyből ne tudna „felébredni”. Néha tényleg olyan az életünk, mint egy rossz álom – de a legrosszabb az, ha elfelejtjük, hogy valóban csak Álom, s addig tart, míg föl nem ébredünk.

    Mindezt azért mesélem el, mert mostanában „Jóskönyvem” olvasóitól sok visszajelzést kapok: a jó tanácsokat megértik, el is fogadják, rá is bólintanak, hogy „Igen! Ezt kellene tenni!” – s mégsem teszik meg.

    Megmaradnak a hibás játszmában s folytatják tovább.

    És szinte bénultan figyelik, hogy lanyha parancsszavaikkal képtelenek lényüket kormányozni: hiába tudják most már, mi lenne jó, mégis a szakadt barázdában kattog a lemez tűje, s életük bántó motívumait újra és újra ismétlik.

    Mert nem elég tudni – föl is kell ébredni.

    Erről a „fölébredésről” minden bizonnyal írok még – mert ez a legfontosabb.

    Meddig tehetetlen a sorsával szemben – s hol kezdődik a varázshatalma?

    Beszéljünk még erről!

    Müller Péter
    VIII. évfolyam 3. szám

      Aktuális lapszámunk:
      2019. augusztus

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.