Müller Péter rovata

Exkluzív - Angyalpszichológia


Ezt a játékos kifejezést az Öröm Könyvben írtam le először. Játékos szó, de azért hiszek benne. Az angyalok – még akkor is, ha sokan emberként élnek manapság – mélyebben és jobban látnak bennünket, mint mi, saját magunkat.

Az angyali gondolkodás egyik nagy titkát egy Albert Einstein nevű zseniális tudós mondta ki, jóllehet ő a saját területére, az elméleti fizikai kutatásokkal kapcsolatban értette: - Egy probléma sohasem oldható meg azon a szinten, ahol keletezett Ki kell lépni belőle, föléemelkedni, és egy magasabb síkon már látható lesz a megoldás.

Ez az igazság a lelkünkre is érvényes.

A régmúltból, előző életekből vagy éppenséggel a gyermekkorunkból hozott trauma csakis akkor oldható fel, ha az ember rádöbben arra, hogy ő több és más, mint az, akit a trauma ért. Egy gyermekkori rossz tapasztalat, megalázás vagy durvaság például csak addig él és hat bennem, amíg a „gyermeket” - sok áttétellel persze - hurcolom magamban. Ott rándulok össze még hetvenéves koromban is, ahol négy-öt éves koromban a sérelem ért. Nem vagyok túl rajta. Belém épült. Reflexszé vált. Jellemmé. Gyávává tett. Vagy agresszívé. És most is úgy működöm, mint valaha. Nem sikerült kilépnem a gyermeki szerepből, más szóval: nem halt meg bennem a kisgyerek.

Nem nőttem fel.

Einstein szavával: nem léptem ki a problémából, nem emelkedtem az egykori szerepem fölé.

Nem vettem észre, hogy ahhoz az emberhez, akit valaha a sérelem ért, már semmi közöm. Levetettem magamról, mint színész egy szerepet s a szereppel együtt a jelmezét. És a seb nem „bennem” van - hanem a jelmezemen, amelyet eltettem a többi levetett jelmezeim közé. A „tőr”, amivel egykor megsértettek, ezt a jelmezt érte, látszik is a lyuk rajta, a véres szakadás, de ez nekem már nem fáj többé, mert az az énem, aki ezt a jelmezt viselte, régóta nincs már – s jelmezemet is régen kinőttem már.

Ezt értsd szó szerint.

Én például eltettem azt a kordbársony kabátomat, amelyben valaha meglőttek. Látszik rajta a golyóütött, véres lyukak helye De az élményt, a fájdalmat, az iszonyt már nemigen tudom felidézni, mert az ahhoz a kamasz fiúhoz tartozott, aki akkor voltam, több mint ötven évvel ezelőtt. Nincs bennem félelem, sem a fegyverektől, sem a puskalövések dörrenésétől.

Emlékké vált.

Föl tudom idézni, de csak úgy, mintha nem velem történt volna az egész.

Ez az emlék egy lepréselt virág bennem.

Elevenné tudom tenni, de csak nagyon nehezen, s kell hozzá a képzeletem is.

Így működik ez akkor, ha az ember túl van valamin.

Ha fölélép.

Ha kilép belőle.

Ugyanez egy életre szóló iszonyt s félelmet is hagyhatott volna bennem.

Dörrenéstől, lövéstől való fóbiát Rémületet a seb és a vér látványától. Tudjuk vallomásokból, hogy az iszonyat emléke milyen nehezen törlődik az emlékezetből Háborúk, kínok, gyötrelmek, halálfélelmek emlékeitől nem tudunk szabadulni.

Bennem semmi sem maradt, mert nagyon korán rájöttem a kilépés, a föléemelkedés „trükkjére”. Onnan kezdve, hogy ezt sikerült megcsinálnom, nem a fóbiám múlt el, és nem az átélt szenvedések emléke, mert azon a szinten, ahol a rémületem keletkezett, megszüntetni azt nem tudom – lélek a lélekkel nem tud elbánni –, hanem inkább az történt, hogy az a fiú, aki voltam, elmúlt bennem

Már nem az vagyok, aki megsebesült.

A testem viseli a nyomát – a lelkem nemigen.

Mintha nem velem történt volna az egész.

Úgy emlékszem vissza kamasz- és ifjúkoromra, mint egy színész egy régen játszott szerepére, melynek a szövegét is jórészt elfelejtette már.

Fel tudom idézni – ilyenkor jön vele a félelem és az iszony is –, de csak nehezen.

Ezt a változást azonban nem az idő múlása idézte elő.

Már egy év múlva is így voltam vele.

Az idő múlása csak nagyon nehezen, vagy sohasem gyógyítja be a lelki sebeket.

Jó példák erre a gyermekkorban szerzett traumák, vagy az elmúlt életeinkből hozott emlékek mai is élő és ma is szorongató emlékei.

Érdekes egyébként, hogy a lövésem előtt féltem a fegyverektől Mintha sejtettem volna, hogy valami súlyos nagy bajnak még történnie kell velem.

De amikor átestem rajta és felgyógyultam, elmúlt az egész.

Túl voltam rajta.

Túl voltam valami fenyegető, karmikus adósságon, s tudtam azt, hogy ez nem térhet már vissza. soha többé.

Meghaltam” – és aki „föltámadt”, már nem egészen ugyanaz az ember volt.

Az angyalpszichológiának a leglényegesebb szava: az azonosulás - és az azonosulás megszüntetése.

Egy-egy énszerepnek mint valami túlélt kígyóbőrnek a levetése. Életünk során sokszor meghal valaki bennünk és sokszor föltámad. Ahogy meghal a hernyó s lesz belőle báb. És meghal a báb és lesz belőle lepke.

De egy lepkének már nincsen „hernyófóbiája”. Nem viszi magával hernyóemlékeit.

Nemigen tudja már, milyen, ha valaki csak csúszik, mászik, araszol a földön, és megretten és összerándul, ha a levegőből lepottyan.

A lepke tud repülni. Nem fél a földön.

S világa a levegő - a végtelen tér.

Müller Péter
XIV. évfolyam 2. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.