Müller Péter rovata

Exkluzív - Anyák gondja


Felejthetetlen pillanat, amikor a kismama újszülöttjét nem is a karjába veszi, hanem amikor először ránéz.
Ránéz az arcocskájára.
„Ki ez?”
Akit sejtett, akit várt, akit remélt, s akit elképzelt, itt van.
Végre meg lehet nézni.
Idáig együtt csinálták végig az egészet, a terhességet, a szülést, a fájdalmat, az örvénylő fészkelődést, mocorgást, rugdosást, sok-sok sejtelmes érzést, de hogy ki az, aki itt a mama méhének sötét őstengerében forgott, nem lehetett tudni.
Most itt van.
Látni.
Ő hát az.
De kicsoda?
Ki ez az emberke?
Nincs olyan mama a világon, aki ne látná a legeslegelső pillanatban, hogy ő egy VALAKIT hozott a világra.
Egy jellemet, egy olyan sajátos és összetéveszthetetlen személyt, aki ha pici is, de mégis teljesen kész van. Ahogy az öntőformából kikerül egy szobor, úgy a mamából is kibújik egy majdnem teljesen kész emberke. Már csak nőni, érnie kell neki, de élete végéig olyan lesz, mint amilyen most. Sok mama mesélte nekem, húsz, negyven, még hatvan esztendő után is, hogy gyermeke olyan ember lett, mint amilyennek a legelső pillanatban látta.
Nem „szűz lappal” indul az élet.
Minden gyermek mögött végtelen múlt áll. Ahogy a genetikus csírák is emlékek határtalan tömegét tárolják, s ezek előrevetítik egy jövendőben kibontakozó lény sokféle titkát, ahogy egy magban benne van a növény, úgy a kisbabában is benne rejlik a jelleme, a sorsa, lelkének előtörténete, melyről a mamának fogalma sincs.
Nem tudja, kit hozott a világra.
Ha csak egyszer is körülnéztél már egy szülészet csecsemőosztályán, vagy megfigyelted azokat a bömbölő vagy alvó piciket, akiket sorba mutogatnak a kíváncsi hozzátartozóknak, láttad, hogy ezek a babák mintha nem is fiatalok lennének: kopasz buddhák, gondterhelt vezérigazgatók, ráncos parasztbácsik, szuszogó nénikék, sokat tapasztalt, ráncos, érett emberkék – csak kicsinyek még.
Mindenki sajátos valaki.
S ha negyven év múlva találkoznál vele, nemcsak azt tapasztalnád, hogy hasonlít a babaarcára, de azt is, hogy olyasféle személyiség lett belőle, mint akit az első pillanatban sejtettél.
Ma már sejtjük, hogy ameddig a lélektan lelát egy emberi lénybe, az szinte semmi.
Már a babakorába, méhen belüli életébe is ritkán lát. Nem szólva arról, amit jóval a születése előtti időkből hozott magával.
Egy picurka test sejtjeiben sok millió év emlékei rejlenek.
De ez csak a biológiai információ.
A lélek még öregebb.
Emlékek végtelen tömegét hozzuk magunkkal, melyektől később olyanok leszünk, amilyenek, s ezért még a legbölcsebb anyai szeretet sem tudja, mit hozott magával a csemetéje s hogyan kell őt nevelni.
Lehet, hogy olyasmihez nyúl hozzá, amit nem is szabad megérinteni.
Lehet, hogy olyasmihez, amin nem lehet változtatni, mert sorsszerű oka van.
Van gyerek, aki szereti a magányt.
A szülő meg kergetné olyan közösségekbe, melytől iszonyodik.
Ez csak egy példa a millió közül.
Minden mamának van egy általános képe arról, hogy milyennek szeretné látni gyerekét. S ez a kép rendszerint valami társadalmi elvárás, de nemigen volt rá eset, hogy valaki ennek megfeleljen.
Ami a mamából hiányzik, az a mesteri tudás.
A mester szeme sok inkarnációt lát vissza ahhoz, hogy tanítványának akárcsak a legközelebbi lépésében is segítsen.
A mama szeretetével pótolja az emberismeretét, csakhogy ez – mint minden tudáshiány – nem elég.
Nem tudja, hogy amikor jót akar, az jó-e a gyermekének.
Bölcs anyák tudomásul veszik, hogy még a legmélyebb intuícióval sem érthetik meg teljesen azt az emberkét, akik a világra hoztak, s ezért okosan és óvatosan inkább terelik, mint kényszerítik, inkább figyelik, s finom ujakkal formálják, mintsem valami elvárás mintájába kényszerítsék.
Minden mama drámája Szűz Mária drámája, akinek fia nagyon fiatalon és iszonyatos körülmények között halt meg, mégpedig úgy, hogy ő ezt a halált „hozta magával” – s Máriának bizonyára döntenie kellett, melyik akaratnak kell teljesednie: a gyermekét foggal-körömmel menteni akaró tigrisanyai akaratnak, vagy az Isten akaratának.
Ez egyébként magának Jézusnak a drámája is volt: hogy sorsát élje, vagy az életét.
A sors a nehezebb.
Anyák nem szeretik, ha gyermekük a sorsát éli, mert az a nehezebb.
Anyák azt szeretik, ha gyermekük könynyebben él.
Gondtalanul.
Felhőtlenül.
Hogyha minden simán megy neki.
Csakhogy ember ilyen vállalással nem jön a világra.
A sorsfeladat, amit hozunk, mindig nehéz.
Ahol vesztesek vagyunk, sikertelenek, ahol nem megy, ahol nehéz, ahol újra és újra kibontatlan csomók feszülnek ránk: az a sorsunk.
Az igazi mama abban segít, hogy gyereke a sorsát oldja meg.
Az én anyám például mindig szerette volna, hogy én sikeres és elismert ember legyek – nem azért, mert néki ez volt az eszménye, hanem mert meglátta bennem ezt a sóvárgást.
Szellemi tanítómesterem figyelmeztette anyámat: „Ne tessék erősíteni fiának azt a hajlamát, amit le kéne győznie! Úgy tekintsen Péter kudarcaira, hogy azok nevelik. Én állítom elé az akadályokat!”   
(Folytatjuk)

Müller Péter
IX. évfolyam 9. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.