Müller Péter rovata

Exkluzív - Beszélgetés és társalgás (folytatás)

   


Arról írtam, mit jelent a társalgás - hogy ilyenkor "társat" találunk egymásban.

Elmondom egy titkomat.

Trükknek is nevezhetném, lélektani fogásnak, melyet akkor szoktam alkalmazni, ha valaki elmondja a gondját és tanácsot vár tőlem.

Mondjuk egy párkapcsolati problémában.

Mondja,mondja a bajait, egyre átéltebben, egyre részletesebben, érzi, hogy figyelek rá, s ez a figyelmem,mint egy bába keze, segít megszülni, világra hozni mindazt a véres gondot, ami lelkének homályos mélyvilágában él.

S amikor már nagyon lelkes, hogy végre meghallgatja valaki, elkezdem mondani neki az én gondjaimat.

Minden embernek van baja.

Nekem is.

Én is örülök, ha meghallgat engem valaki.

És ha ő kinyitja a lelkét, én is kinyitom.

Ha ilyenkor azt tapasztalom, hogy rám nem kíváncsi, hogy alig várja, hogy újra róla legyen szó, máris ott van a diagnózis: nehéz élni egy olyan emberrel, aki nem tud a másikra figyelni!

Ha engem nem hallgat meg, a párját még kevésbé fogja.

Miből gondolja, hogy én nem lehetek bajban? Honnan tudja, hogy sorsunk nem azt akarja, hogy én segítsek rajta, hanem éppen fordítva: neki kellene most segíteni rajtam…

Honnan tudja?

Én nem orvos vagyok, hanem az embertársa.

Mellesleg meggyőződésem, hogy a lélekgyógyászatban az igazi orvosok tisztába vannak azzal, hogy a gyógyítás itt nem úgy működik,mint a sebészeten. A lélek világában kölcsönhatás van. Átélés, befogadás. Odaadás. Spirituális szempontból nincs tökéletesen egészséges ember, valamennyien töröttek, "gyarlók", tökéletlenek vagyunk, s bizony előfordulhat, hogy orvosán a páciense segít, ha másban nem, abban, hogy tükröt tart eléje:megnézheti magát benne,mit hárít ki s mit képes befogadni.

Nagy orvosok sohasem bújnak a tévedhetetlenség fehér köpenyes mítosza mögé.

De ezt csak mellékesen említem.

A lényeg, hogy aki nem hallgat meg engem, azt én sem tudom meghallgatni igazán.

Egyoldalú empátia nincs.

Odáig eljutok, hogy beleütközök a falaiba.

Ugyanazokba a falakba, melyekbe nyilván élettársa vagy szerelme is beleütközik. Aki ennyire önmagába zárt, abból hiányzik valami. A megközelíthetőség. A szerethetőség. Az odaadás. A figyelem. Az énjéből hiányzik a Te. A másik. Nem lát ki magából. Ha én megmutatom neki a sebeimet, és ő tovább beszél a sajátjáról, mert neki az fáj - ott baj van.

Az ilyennek nehéz társat találni.

Főleg élettársat, lelki társat.

A saját fájdalmával, sebeivel, kudarcával elfoglalt ember lelkileg oly mértékig megoldatlan, egocentrikus, görcsös és magába zárult, hogy hosszabb távon senki sem vállalja.

De ennél egyszerűbbet mondok. Idegen emberek kerülnek közel hozzám, csupán azzal, hogy meghallgatják,mi van velem– és barátságok, testvéri kapcsolatok fagynak meg bennem hirtelen, attól, hogy nem hallgatnak meg.

Aki előtt nem tudok megnyílni, akit a "lelkem" nem érdekel, az lehet a testvérem, az apám, az anyám vagy a gyermekem - mégis távolabb él tőlem, mint az az idegen ember, akinek "fülei vannak" számomra.

Aki "unja a lelkemet", ahhoz nincs közöm.

Akkor sem, ha szeretném, hogy közöm legyen hozzá.

Ember és ember között ugyanis a legmélyebb viszony nem a vérségi kapcsolat, nem a bármilyen vallás vagy anyakönyvvezető által "megszentelt" törvényes házasság, mert az ilyesmi kiüresedhet, elromolhat, kiszáradhat, közönnyé, sőt gyűlöletté is fajulhat - a legmélyebb viszony olyan emberek között van, akik figyelni tudnak egymásra.

Akik nem "beszélgetnek" - hanem társalognak egymással.

Ahogy az ember a valódi társával teszi.

Aki nem hallgat meg, ahhoz kevés közöm van, s akit nem hallgatok meg, az számomra valamilyen oknál fogva közömbös.

Elélünk egymás mellett.

Akkor is, ha az anyám, a gyermekem, a férjem, a feleségem vagy a komám.

Hiába vagyunk közös háztartásban, hiába látjuk egymást gyakran s vannak közös gondjaink, ha nem tudunk egymással a szó valódi értelmében "társalogni", idegenek maradunk egymás számára.

S abban a pillanatban, amikor valaki beenged magába és én magamba tudom fogadni őt, olyan "megismerő" viszony jön létre közöttünk, mely mélységben és intenzitásában minden más kapcsolatot felülmúl.

Egy életen át őrizzük annak az emlékét, aki nyitott lélekkel meghallgatott bennünket.

S egy életen át fáj, ha egy olyan valakinek "nincs füle" hozzánk, akit állítólag szeretünk.

No most ebben az adó-befogadó játékban a befogadás a nehezebb.

Az adó fél, a beszélő könnyebb helyzetben van,mert ki akar adni magából valamit,meg akar szabadulni a feszültségeitől - befogadni a nehezebb, magamba engedni a zűrzavarát, az idegességét, a félelmeit, az agresszióit, a gondjait sokkal nehezebb,mert alázat kell hozzá, felelősségtudat, s a szó bizonyos értelmében: szeretet.

Az érett lélek jele, hogy befogadóvá válik.

Szepes Mária 96 éves. S ha felhívjuk egymást, első kérdése, hogy "mi van veled?" Rendszerint tudja, mert távolba lát és távolba érez, de azért türelmesen meghallgat, s ha véletlenül én kérdezem őt, hogyan viseli biblikus korát, azt mondja: "Én már alig vagyok itt. Én már odaát vagyok. Csak azért jövök vissza, naponta többször is, mert dolgom van még itt. Dolgom van veletek!"

Ez a dolog nemcsak az írás és tanítás - hanem elsősorban a másokra figyelés művészete.

Olvasni nem lát már.

De mint minden munkámat, ezt az írásomat is felolvastatja magának.

És elmondja a véleményét. Mert figyel. És lát.

És szeret.

Müller Péter
XI. évfolyam 6. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2017. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.