Müller Péter rovata

Exkluzív - Be­szél­jünk a sze­re­lem­ről


Mi, ma­gya­rok sze­ren­csé­sek va­gyunk.
Kü­lön sza­vunk van a sze­re­lem­re.
Az an­gol „lo­ve” szó egy­szer­re je­len­ti azt, hogy sze­re­te­t és a sze­re­lem.
A né­met „li­e­be” is.
Nem tesz­nek kü­lönb­sé­get a két lé­tér­zés kö­zött, oly­an­nyira nem, hogy még en­nek a cik­kem­nek a cí­mét sem tud­nám le­for­dí­ta­ni: utó­lag kel­le­ne ma­gya­ráz­nom, hogy itt nem ar­ról a von­za­lom­ról be­szé­lek, ami anya és lá­nya, apa és fia kö­zött van, vagy ép­pen­ség­gel ar­ról, amit egy szép ze­ne hall­ga­tá­sa­kor ér­zek – hogy pél­dá­ul „sze­re­tem Mo­zart ze­né­jét” –, ha­nem va­la­mi egé­szen más­ról: a sze­re­lem­ről, ami mi­nő­sé­gé­ben és in­ten­zi­tá­sá­ban egé­szen más von­za­lom, és csa­kis két em­ber kö­zött, egy fér­fi és egy nő kö­zött le­het­sé­ges.
Va­gyis itt egy po­lá­ris von­zás­ról van szó, egy jin és egy jang össze­ta­pa­dá­sá­ról,
még ak­kor is, ha ez nem he­ter­osze­xuá­lis él­mény: jin és jang sze­rep az azo­nos ne­mű­ek von­zal­má­ban is van.
„Sze­re­tek” él­ni, és „sze­re­tem” a szü­lei­met, „sze­re­tem” a ten­gert és a gye­re­ke­ket, de „sze­rel­mes” csa­kis egyet­len em­ber­be le­he­tek, egy lány­ba, ha fiú s egy fér­fi­ba, ha nő va­gyok.
Va­gyis ez na­gyon in­tim do­log.
Pá­ros­tánc.
Sen­ki sem fér be­le – min­den­ki mást ki­vet ma­gá­ból.
Ar­ról nem is szól­va, hogy az in­ten­zi­tá­sa rop­pant nagy: sze­re­lem­be sok­kal több­ször ha­lunk be­le, mint a sze­re­tet­be. Tud­juk az iro­da­lom­ból és sa­ját ta­pasz­ta­la­tunk­ból is, hogy van eb­ben az él­mény­ben va­la­mi „föl­dön­tú­li”, va­la­mi őrü­let, va­la­mi elva­rá­zsolt­ság, lát­ha­tat­lan mág­nes, mely a má­sik­ból húz, ma­gam­ból pe­dig ki­lök és ta­szít a Nagy Te fe­lé, aki vá­rat­la­nul min­den­ki­nél fon­to­sabb lesz, s aki miatt nem­csak föl­bo­rít­ha­tom az éle­te­met, de né­ha át­szé­dül­he­tek a túl­vi­lág­ra is.
Az ön­el­vesz­tés se­hol sem olyan ele­men­tá­ris, mint itt: a sze­rel­me­sek úgy ér­zik, hogy nem tud­nak egy­más nél­kül él­ni, azt akar­ják, hogy le­gye­nek egyek, ol­vad­ja­nak egy­más­ba: eb­ben az ál­la­pot­ban – ha be­le­zu­han – még a le­gön­zőbb em­ber is haj­lan­dó fö­lad­ni ego­iz­mu­sát.
Be­szél­tem már ar­ról, hogy a ma­gyar spi­ri­tuá­lis nyelv.
Va­gyis ősi transz­cen­des tit­ko­kat őriz.
Tud va­la­mit, amit csak azok tud­hat­nak, akik ma­gas­ról jöt­tek s el­hoz­ták ma­guk­kal azt, amit is­ten­kö­zel­ben lát­tak.
Lej­jebb már nem lát­ha­tó.
Ezért van kü­lön sza­vunk a sze­re­lem­re.
Mi rejt ez a szó?
A dua­li­tás tit­kát.
Mai jel­ké­pek­kel szól­va ez azt je­len­ti, hogy
a te­rem­tés ős­rob­ba­ná­sa­kor az ad­dig egy­ség­ben élő Te­rem­tő meg­szám­lál­hat­lan lé­lek­ké szór­ta szét ma­gát, mint egy Ős­nap, mely ki­árasz­tot­ta fé­nyét, s mi most va­la­mennyi­en en­nek az ős­fény­nek egy-egy su­ga­ra va­gyunk, akik el­ro­bog­tunk ugyan a vég­te­len­be, még­is össze­tar­to­zunk, egy­más­sal s a te­rem­tő Na­punk­kal is.
Ez az össze­tar­to­zás-ér­zés a sze­re­tet.
Az ős­tu­dás azon­ban azt is mond­ja, hogy eb­ben a te­rem­tő „rob­ba­nás­ban” min­den egyes lé­lek még kü­lön-kü­lön is szét­vált. Ket­té­vál­tunk, mint egy kö­zös gyö­ke­rű láng, amely­nek két nyel­ve van, s mi­vel le­sza­kad­tunk a for­rás­ról, a két láng­ocs­ka most kü­lön-kü­lön vi­lá­gít s egy­más­tól is széj­jel­tép­ve kó­bo­rol a min­den­ség­ben, az­zal az ön­tu­dat­lan re­ménnyel, hogy a má­si­kra rá­ta­lál­jon, s új­ra össze­forr­jon ve­le...
Ez a sze­re­lem: a má­sik fe­lem ke­re­sé­se.
Ezért van az, hogy a sze­re­lem csa­kis két lé­lek ügye.
És azért ilyen rop­pant erős és min­dent el­bo­rí­tó ér­zés, mert itt nem csu­pán ar­ról van szó, hogy egy szét­szórt­sá­got aka­runk össze­hoz­ni, ha­nem ar­ról, hogy egy fáj­dal­mas szét­té­pett­sé­get aka­runk új­ra össze­for­rasz­ta­ni.
Ez per­sze nem je­len­ti azt, hogy min­den­ki
a du­ál­tár­sunk, akit sze­re­lem­mel sze­re­tünk.
Szó sincs ró­la.
Rend­sze­rint azt tör­té­nik, hogy va­la­ki­re rá­ve­tít­jük ezt a sze­re­pet, sok­szor csak azért, mert ha­son­lít vagy em­lé­kez­tet a Nagy Te-re.
Azt hissz­ük, hogy ta­lál­koz­tunk a „má­sik fe­lünk­kel” – ez a sze­re­lem.
So­kan ké­pe­sek ki­vál­ta­ni be­lő­lünk ezt a du­ál­szom­jú­sá­got.
Ezért van az, hogy sok­szor le­he­tünk sze­rel­me­sek; „be­leá­brán­dulunk” va­la­ki­be, majd ki­ábrán­dulunk be­lő­le, mert rá­jö­vünk, hogy nem „az”.
A szom­jú­ság ben­nünk van.
És a sze­re­lem sem kí­vül­ről jön, ha­nem be­lül­ről.
Rá­ve­tít­jük a má­si­kra hi­á­nyun­kat, s azt hisz­sz­ük, hogy Te vagy az.
Ezért a sze­rel­mek rend­sze­rint nem tar­ta­nak so­ká­ig.
Még ak­kor sem, saj­nos, ha va­la­ki a va­ló­sá­gos du­ál­pár­já­val ta­lál­ko­zik.
Ugya­nis nem ar­ról van szó, hogy elvesz­tet­tük egy­mást, s ha vég­re ta­lál­koz­tunk a nagy vég­te­len­ség­ben, ak­kor el van in­téz­ve min­den, ha­nem ar­ról, hogy a szét­sza­ka­dás oka egy köl­csö­nös el­ho­má­lyo­su­lás, ön­el­vesz­tés, ta­szí­tás ered­mé­nye. Szel­lem­bu­kás, me­lyet jóvá kell ten­ni, s ami­ből meg kell tisz­tul­ni. Hiá­ba ta­lál­ko­zunk új­ra, ha va­kok, ko­szo­sak, mél­tat­la­nok va­gyunk egy­más­ra.
Ezért van az, hogy né­ha du­ál­pá­rok ta­lál­ko­zá­sa is po­kol.
Mert az össze­von­zás ere­je meg­van ugyan, de ha itt seb a seb­bel, rö­gesz­me a rö­gesz­mé­vel ta­lál­ko­zik, nagy fáj­dal­mat okoz­hat­nak egy­más­nak.
Sok min­dent be­szél­het­nék er­ről, de itt most nincs se he­lyem, sem időm.
Van egy igen ma­gas­ról in­spi­rált ma­gyar író, aki er­ről so­kat tud: Ma­dách Im­re.
Ta­ná­cso­lom, hogy ol­vasd el az Em­ber tra­gé­diá­ját ez­zel a szem­mel.
A cí­met úgy is ért­het­jük, hogy ez Ádám és Éva sze­rel­mé­nek tra­gé­diá­ja.
Ket­tő­jük­ké egy­szer­re, mert csak együtt „em­be­rek”, még ak­kor is, ha Éva sze­gény csak so­dró­dik Ádám egy­re sö­té­tebb és os­to­bább ko­ro­kat elő­i­dé­ző szen­ve­délyé­ben.
Bár­mi tör­té­nik ve­lük, vég­ső so­ron szét­vá­laszt­ha­tat­la­nul össze­tar­toz­nak.
Fi­gyeld meg, mi­lyen tör­té­nel­mi drá­má­kon, hal­vá­nyu­ló örö­mök­ön, de fő­leg szen­ved­te­tő vi­ha­ro­kon, vak szen­ve­délye­ken, ön­zé­sen, lel­ki vak­sá­gon, sőt, már-már tel­jes el­ide­ge­ne­dés­sel feny­ege­tő jég­vi­lá­gi kö­zö­nyön megy át sze­rel­mük tör­té­ne­te, míg be­tel­je­se­dik.
Vé­gül Éva lesz az em­be­ri­ség meg­vál­tó­ja.
Az Em­ber tra­gé­diá­ja egy sze­re­lem kál­vá­riá­ja, me­lyet a lu­ci­fe­ri erők nem tud­nak le­győz­ni.
Há­la Éva böl­cses­sé­gé­nek.

Müller Péter
X. évfolyam 6. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.