Müller Péter rovata

Exkluzív - Buddha mosolya


Író-olvasó találkozókon a feleségem szemét keresem. Lent ül az emberek között, rendszerint hátul, s érzi a hangulatot, amit szavaim a közönség lelkében teremtenek. A szünetben, vagy a beszélgetések végén gyakran kapom tőle ezt a kritikát: - Túl sokat beszélsz a halálról, az elmúlásról. Ma legalább harmincszor mondtad ki azt a szót, hogy "halál". Halál, apokalipszis, sötétség, világvége, szorongás, ezekről beszéltél, s elfelejtetted, hogy az embereknek sok gondjuk van, derűt akarnak, biztatást és nem fenyegetést. Hogy baj van, mindenki tudja - az öröm az, ami hiányzik az életükből, a remény, ezt várják tőled. Keveset mosolyogtál!

Nagy kérdés ez, mellyel állandóan szembesülök. Nemcsak ha könyveket, akkor is, ha színdarabokat írok - tragédiákra nincs kereslet manapság. Munkától és keserves sorstól kimerült emberek járnak színházba: zenét akarnak, derűt, vidámságot. Oldódást, szépséget, kedélyt. Így volt ez régen is. Magyar szerzők és színészek nagy varázslók voltak. A vidámság és édes muzsika világhírű mágusai. A könnyű műfaj királyai között számtalan magyar volt, könnyesre kacagtatják ma is a publikumot, kedélyük és rózsaszín muzsikájuk ma is melengeti a szívünket.

A baj az életükkel volt.

Kabos Gyula, Mály Gerő elmenekült hazájából, csaknem éhen haltak mindketten.

Jacobi Viktor (Sybill) öngyilkos lett.

Ábrahám Pál (Bál a Savoyban) elmenekült, megőrült és öngyilkos lett.

Seress Rezső öngyilkos lett.

Rejtő Jenőt elhurcolták és megölték.

Kálmán Imrének sikerült elmenekülnie, de egész családját elpusztították, iszonyatos körülmények között.

Lehár Ferenc éveken át rettegett a felesége származása miatt.

A "Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország" szerzőjét agyonverték a koncentrációs táborban.

Ha jól emlékszem, Hyppolit a lakáj (Csortos Gyula) is éhen halt, borzalmas körülmények között pusztult el a háború során. És akkor még nem beszéltem Királyhegyi Pál, Karádi Katalin, Jávor Pál sorsáról, Karinthy Frigyesről, aki "megúszta" egy háború előtti halálos agyvérzéssel, de a felesége, Böhm Aranka iszonyatos véget ért. Nem beszélek Alfonzó és Rodolfó és G. Dénes György "vidám" pokoljárásáról, Latabár Kálmán háború utáni üldöztetéséről és keserű sorsáról... Nem beszélek arról az emberfeletti hősiességről, ahogy egy Márkus László vagy Hofi Géza élte le életének utolsó, szenvedésteli éveit...

Nem sorolom tovább, mert kikapok a feleségemtől.

A lényeg, hogy az élet: tragikus valóság.

A Csárdáskirálynő, a Marica grófnő, Bóni gróf és a "Lányok, a lányok, a lányok angyalok" sikeres megálmodójának tömegsírban kutatják a hozzátartozóit.

A kép így érvényes: együtt.

Ez az a pont, ahol a legtöbb "New Age" könyvvel gondom van, ahol az álezotéria megkülönböztethető a valódi spirituális tanításoktól.

A valódi szavak nemrózsaszínek - hanem sárgák, vérvörösek, feketék, földbarnák, és persze van bennük égszínkék s angyalrózsaszín is - de csakis sötét alapon.

A valódi könyvek azt mondják, hogy a földi élet: nehéz.

Nehéz, sötét, szenvedésteli - mindenki számára.

Az élet teli van gondokkal, veszélyekkel, bajokkal.

Bukással, veszteséggel, kudarccal, betegséggel, halállal.

Sorsterheket hordozunk valamennyien.

Úgy hívják: kereszt.

És az Evangéliumban - az "Örömhírben" - azt olvassuk, hogy mindenki vegye fel keresztjét.

A könnyebbség nem abban van, hogy a szellemi úton járók nem cipelnek sorsterheket, hanem abban, hogy lényegesen derűsebben viselik - mert értelmet látnak benne.

Célt.

Távlatot.

Méghozzá boldogító távlatot.

Világoskéket a földön is csak akkor látunk, ha fölnézünk az égre. S néha, ha a tenger vizében tükröződik az ég.

A föld barna és sűrű és nyomasztóan nehéz.

S mi ide születtünk, ebbe a sűrű és barna és súlyos sárba.

Pozitív gondolkodás nem az, ami ezt a tényt letagadja és könnyű, gondtalan életet ígér - hanem az, amelyik erőt ad a nehézségek elviseléséhez, emberfeletti erőt és bizakodást akkor is, ha már a test világa minden reménységet elveszített.

Ha elolvassuk bármelyik görög tragédiát, elolvassuk Lao-cét, Krisnát, Buddhát vagy Jézust, de elolvassuk bármelyik igazi művész vagy gondolkodó könyvét, egyértelműen azt mondják, hogy a földön az ember nem lehet boldog, mert a föld nem a Boldogság, hanem a Küzdelem színtere. Ezek a mesterek nem boldogságot akartak adni, hanem erőt és értelmet a nehézségek és megpróbáltatások elviseléséhez.

Itt a földön mindenki boldogsága csakis reménybeli és jövőbeli.

Ízeket kaphatunk belőle, előleget, egy-egy szép napot, önfeledt pillanatot vagy magasabb érintést - de boldogok itt nem lehetünk, mert nemez az ittlétünk célja.

Itt háborúságban állunk.

Elsősorban, sőt másod- és harmadsorban is önmagunkkal.

És utána a világgal,mely sötét.

Akiktől én tanultam, egynek sem volt könnyű élete, s nem az életterhek könnyítését, hanem a belenézést tanították.

Belenézést a halál és a szenvedés arcába.

("Én kardot hoztam, nembékességet" - mondja a szelíd Jézus. Gondolkozz ezen!)

Csak a gyenge ember gondolja, hogy a nehézséggel való szembesülés megrettenti és levertté teszi. Éppen ellenkezőleg: ez teszi erőssé.

A szellem ereje ad derűt, vidámságot és örömöt.

A halál ugyanis legyőzhető, és a szenvedés - ha értelmes - boldogságot szül.

Félelemben és depresszióban addig él az ember, amíg a félelemtől fél, amíg szárnyatlanul vergődik a sárban és a boldogságát lent keresi.

Ott nincs, csak fönt.

Fölfelé nézés azt jelenti, hogy rádöbbenünk: a fény gyermekei vagyunk.

És fényt a sötétség nem tudja legyőzni.

Esélye sincs a győzelemre.

Ez a felismerés tükröződik Buddha mosolyában.

Müller Péter
XI. évfolyam 3. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. február

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.