Müller Péter rovata

Exkluzív - Egy tisz­ta pil­la­nat


Döb­be­ne­tes dol­got ol­vas­tam.

Ki­er­ke­ga­ard­nak, a nagy fi­lo­zó­fus­nak meg­le­he­tő­sen ri­deg, bol­dog­ta­lan éle­te volt. Ma­gá­nos em­ber volt, ne­mi­gen volt sen­ki­je. A si­ker is el­ke­rülte: csak ha­lá­la után de­rült ki, hogy ko­runk egyik leg­na­gyobb gon­dol­ko­dó­ja volt. Mű­ve­i­ben le­le­plez­te a ha­mis val­lá­sos­sá­got s szá­mon kér­te a va­ló­dit.

Nos, ami­kor hal­dok­lott, utol­só, alig-alig ért­he­tő mon­da­ta ez volt:

– Most lá­tom, hogy sze­re­tet­ben él­tem!

Ennyi.

Azt sok könyv­ben ol­vas­tam már, s né­há­nyan, akik vissza­tér­tek a ha­lál­ból, el is me­sél­ték, hogy oda­át fé­nyél­mény fo­gad­ta őket, egy sem­mi­hez nem fog­ha­tó sze­re­tet. Nem csak át­öle­lő, de be­lő­lük is ára­dó sze­re­tet, va­la­mi olyan cso­dá­la­tos ál­la­pot, me­lyet so­has­em él­tek át idá­ig, s ami miatt nem szí­ve­sen jöt­tek vissza a föl­dre, foly­tat­ni az ed­di­gi éle­tü­ket.

Úgy kel­lett ki­tép­ni ma­gu­kat eb­ből a ha­tal­mas sze­re­te­tél­mény­ből, mint az éb­re­dő em­ber­nek, aki nem szí­ve­sen bon­ta­ko­zik ki gyö­nyö­rűsé­ges ál­má­ból.

Vissza­men­ni új­ra a kö­zöny, a gyű­lö­let, a fé­le­lem és a meg­pró­bál­ta­tá­sok vi­lá­gá­ba igen ne­héz. Fő­leg, ha rá­ta­lál­tunk ar­ra az ál­la­pot­ra, ame­lyet örök­ké ke­res­tünk.

Ki­er­ke­ga­ard ese­té­ben azon­ban másva­la­mi tör­tént.

Ő nem volt még oda­át.

Itt volt még.

A ha­tá­ron.

És nem túl­né­zett raj­ta, nem át­lá­tott a más­világ­ba, ha­nem vissza­né­zett az ed­dig ma­gá­nos és szo­ron­gó­nak vélt éle­té­be, és döb­ben­ten ta­pasz­tal­ta, hogy nem is volt ma­gá­nos és szo­ron­gó, hogy ami gyer­mek­ko­rá­tól a ha­lá­lá­ig tör­tént, ko­losszá­lis té­ve­dés volt. Ri­deg és szo­ron­ga­tó ká­prá­zat­ban élt, s nem vet­te ész­re a va­ló­sá­got: hogy min­den pil­la­na­ta te­li volt sze­re­tet­tel.

Csak a rosszat lát­ta, a szo­ron­gás­ra s a kö­zöny­re fi­gyelt, s nem vet­te ész­re, hogy
a sze­re­tet óce­án­já­ban úszik.

Döb­be­ne­tes él­mény!

Vissza­me­nő­leg rá­jön­ni ar­ra, hogy egy hosszú éle­tet bol­dog­ta­la­nul él­tem le, s most egyet­len pil­la­nat, ami­kor már ké­ső, ami­kor már nem le­het vissza­men­ni és le­él­ni új­ra az egé­szet, rá­döb­be­ni ar­ra, hogy le­het­tem vol­na bol­dog is! Sze­ret­tek vol­na, s én is sze­ret­het­tem vol­na má­so­kat, ha utam ele­jén lát­tam vol­na, amit most lá­tok! Szó­val egyet­len pil­la­nat alatt rá­döb­be­ni egy egész élet hely­re­hoz­ha­tat­lan té­ve­dé­sé­re, na­gyon ne­héz.

Ki­er­ke­ga­ard so­kat írt a sze­re­tet­len­ség­ről.

Rá­jött ar­ra, hogy a mo­dern em­ber kép­te­len sze­ret­ni. Oly mér­té­kig az egó­já­nak csont­hé­já­ban él, hogy kép­te­len ki­lép­ni: ma­gá­nak él, ma­gá­ról gon­dol­ko­zik, s rá­adá­sul nem jól, mert örö­kö­sen csak tü­krök­ben né­ze­ge­ti ma­gát, ahol nem va­ló­di, ha­nem csu­pán tü­krö­ző­dő lé­nyét lát­ja.

Még ta­lán azt is tud­ta, amit csak az utol­só pil­la­nat­ban élt át, hogy az iga­zi sze­re­tet­hez meg kell hal­ni – az egó­nak föl kell ad­nia ha­tal­mát, s ek­kor, eb­ben a görc­ste­len és fel­sza­ba­dult ál­la­pot­ban át­lép­het az em­ber egy olyan vi­lág­ba, ahol sze­re­tet van.

Egyet nem tu­dott.

Hogy ez a vi­lág mind­vég­ig ott volt ve­le.

Ben­ne és mel­let­te.

Mi­köz­ben él­te a bol­dog­ta­lan és ma­gá­nos éle­tét, ott volt mel­let­te egy má­sik élet. Csak egy lé­pést kel­lett vol­na ten­nie, és a ko­mor tél­ből nap­fé­nyes nyár­ba lép.

Egyet­len lé­pé­sen mú­lott az egész!

Nem tud­ta meg­ten­ni.

Ugya­nab­ban az éle­té­ben, ugya­no­lyan kö­rül­mé­nyek kö­zött, ugya­na­zok­kal az em­be­rek­kel le­he­tett vol­na bol­dog is.

De nem volt.

Nem vet­te ész­re, hogy csu­pán ah­hoz, hogy él­jen, mér­he­tet­len sze­re­te­te­ner­giára volt szük­sé­ge. Sze­ret­te a nap, a föld, a nö­vé­nyek, az ét­elek, az ita­lok, az ut­cák, a há­zak, és lel­kük leg­mé­lyén ta­lán az em­be­rek sem vol­tak olyan kö­zö­nyö­sek hoz­zá, ahogy vél­te. Ah­hoz ugya­nis, hogy csu­pán a bio­ló­giai, tes­ti éle­tünk egy­ál­ta­lán fönn­ma­rad­jon, ésszel föl­fog­ha­tat­lan mennyi­sé­gű sze­re­tet­re van szük­sé­günk. Ha sejt­je­ink nem sze­re­tik egy­mást és ben­nün­ket: vé­günk van.

Nem ves­szük ész­re.

Csa­kis a ba­ja­in­kra fi­gye­lünk.

Oda, ahol nem ka­punk sze­re­te­tet. Oda, ahol gyű­lö­let van, ön­zés és kö­zöny. Ál­lan­dó­an a se­be­in­ket nya­lo­gat­juk. Ami fáj, ar­ra fi­gye­lünk, ami nem fáj, azt ész­re sem ves­szük, mert az szá­mun­kra „ter­mé­sze­tes”!

Egy­ál­ta­lán nem ter­mé­sze­tes!

Ki­er­ke­ga­ard az utol­só pil­la­nat­ban vet­te ész­re (pe­dig hi­vő em­ber­nek vél­te ma­gát), hogy egy ésszel föl­fog­ha­tat­lan is­te­ni sze­re­te­te­rő tar­tot­ta élet­ben, olyan erő, mely még a kö­zö­nyö­sen el­ro­pog­ta­tott két­szer­sült­ből is áradt, még a csap­víz­ből is, amit meg­ivott, még az ér­te­len al­má­ból is, ami né­ha sa­va­nyú volt.

Ahogy a hal­nak lét­ele­me ten­ger, s nem fog­lal­ko­zik az­zal, hogy sze­re­ti-e vagy sem, s fő­leg az­zal nem, hogy min­den pil­la­nat­ban há­lát ad­jon né­ki azért, mert vég­te­len jó­sá­gá­val át­öle­li és rin­gat­ja, úgy az em­ber is meg­fe­led­ke­zik ró­la, hogy a sze­re­tet óce­án­já­ban úszik.

Nyil­ván a hal is ak­kor döb­ben er­re rá, ha a par­tra ve­tő­dik.

Ami­kor két­ség­be­eset­ten tá­tog, a hi­ány­ból jön rá, hol és ki­ben úsz­kált ed­dig.

Azért mon­dom, hogy „ki­ben”, mert le­het, hogy a hal egy óriá­si, rin­ga­tó anya­méh­nek fog­ja föl a ten­gert, vég­te­le­nül nagy Va­la­ki­nek, aki ép­púgy él, mint ő – csak ha­tár­ta­la­nul nagy.

Ki­er­ke­ga­ard ezt a min­den mű­vé­nél egy­sze­rűbb és mé­lyebb igaz­sá­got már nem tud­ta leír­ni, csak alig-alig ért­he­tő­en el­mo­tyog­ni.

Hogy min­dan­nyi­an sze­re­tet­ben élünk – csak nem ves­szük ész­re.

Egyet­len lé­pést ké­ne ten­ni, hogy a ko­mor ár­nyék­ból át­lép­jünk a fény­be, és nem tes­szük meg.

A sze­re­tet ott van mel­let­tünk, kö­zel, egé­szen kö­zel, egy ha­lál­nyi tá­vol­ság­ra.

Ha­lál­nyi tá­vol­ság nem azt je­len­ti, hogy át kell lép­ni a más­világ­ra.

Csak az egónk ha­tal­mát kell fö­lad­ni.

Az egó ural­mát, s vé­le a be­szű­kült okos­sá­got, az ön­zést, a ki­elé­gít­he­tet­len szen­ve­délye­ket és a kü­lön­vált­ság gőg­jét.

És ak­kor ugya­naz az élet, ami ed­dig bol­dog­ta­lan volt, bol­dog lesz.

És a szo­ron­gás he­lyén meg­je­le­nik a sze­re­tet.

Müller Péter
X. évfolyam 5. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2017. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.