Müller Péter rovata

Exkluzív - Egyetlen lépés


Nagyanyámnak négy elemije volt.

Könyvtára a Biblia volt, s egy cédulákkal telitűzdelt vén imakönyv, melyben nem is imádságok, inkább naiv kérelmek voltak.

Más könyvet nemigen olvasott – azt a keveset is inkább csak azért, hogy ne unatkozzon.

Én korán megismerkedtem a hindu bölcselettel, a Védákkal, az Upanisadokkal, a Jóga-szutrákkal, később a buddhista szent iratokkal, a taóval, a kabbalával, a keresztény gnózissal, a szamizdatban terjedő Hamvas Bélával, Guenonnal, Evolával, a Ji Kinggel, Konfuciusszal, de tanultam Marx, Kirkegaard, Schopenhauer és Nietzsche és Platon filozófiáját, az elméleti fizikát és persze az írók tanításait, Tolsztojtól Madáchig, Szophoklésztől Shakespearig

És mégis.

Ha arról volt szó, hogyan kell egy betegséget elviselni, fájdalmat mosolyogva tűrni, a legnagyobb sorscsapásokat derűsen fogadni – nagyanyám felülmúlt mindenkit.

Nagyapámat évekig ápolta odahaza.

S amikor meghalt, Mamuska egyedül maradt.

40 esztendős fiatalasszony volt akkor, s hosszú életét özvegyen, egyedül élte le, bár ez a szó nem stimmel, mert nagyapa lelkével állandó kapcsolatban maradt. Álmában beszélgetett vele, és a sorsdöntő kérdésekben mindig megfogadta tanácsát. Tőle tudtuk, hogy „Apuka” helytelenít vagy helyesel valamit, s azt is, hogy gyakran derül rajtunk; Apuka odaát is derűs ember maradt, s ez a derű a Nagymamán keresztül sugárzott felénk, sok vicceset üzent a túlvilágról, főleg azt, hogy minél nehezebb egy gond, annál könnyebben kell venni.

Apuka jó humorú ember volt és csodálatosan tudott veszteni. Rákbeteg volt, s nagy fájdalmai között, de dalolva halt meg. Egy butácska operett butácska dalát énekelte a Mamának: „Adieu, adieu, meine kleine Gardaofficier!”

Ez volt az utolsó szava.

„Agyő, agyő, kis gárda hadnagyom, agyőőő!”

Ez nálunk népdal lett.

És alapvető tanítás arról, hogyan kell élni s főleg meghalni.

Fontos tanítás volt ez, mert Mamuska ezután még négy gyerekét temette el.

Az egyiket – a Sándort – kivégezték, mert harcolt a németek ellen.

Mamuska tudta előre, hogy fia meg fog halni, s azt is, hogyan. Megálmodta.

Próbálta visszatartani, de amikor rájött arra, hogy ez a tragikus út fiának vállalt sorsa, még segített is neki: nagy szoknyája alatt kézigránátokat csempészett neki, mert egy „paraszt nénire” senki sem gyanakodott.

Amikor Szűz Máriáról írtam, Mamuska volt a mintám.

Én sokat olvastam. Művelt voltam. Négyféle értelmét tudtam azoknak a bibliai soroknak, melyekből Mamuska jó ha egyet is értett. Én tudtam a betű szerinti, a szimbolikus, a misztikus és metafizikus értelmüket is. Tudtam a szavak rejtett titkait.

Mamuskának mindezekről halvány fogalma sem volt.

Ha beszéltem róla, mosolyogva hallgatta, de nem azért, mert kíváncsi volt a Nagy Igazságra, hanem azért, mert szeretett velem beszélgetni.

Nagymama a sok ezer oldalból csakis egyetlen sort tudott, de azt nagyon:

„Legyen meg a Te akaratod!”

Tudta agyával, húsával, csontjával, lelkével, szellemével, tudta egész lényével megcáfolhatatlan bizonyossággal, hogy ez egy Jó akarat!

Bármi történt, ha Isten így akarta, akkor ez jól van!

Ettől a bizonyosságtól volt örökké derűs, mosolygós, kiegyensúlyozott, kedélyes, bölcs, békés és szeretetteli.

Az én eszemmel ez „primitív vallásosságnak” tűnt.

Nem volt benne gnózis, szattva, aletheia, nem volt benne Patandzsali Jóga-szutráinak mélypszichológiája, nem volt benne Freud és Jung – egy volt benne, de az nagyon: működött!!!

Egy életen át.

Mindig, minden helyzetben.

Az én tudásom meg sajnos ritkán működött.

Mamuska egyvalamit tudott: a lényeget.

Nem „hitt”, hanem bizonyos volt benne.

Száz százalékig.

Én például sokszor magyarázgattam neki, hogy a bibliai „hit” fogalma, a „pistis” nem „elhivést” jelent, hanem „megbizonyosodást”, egy észfeletti tényben való „bizonyosságot” – ő ezen is csak mosolygott, talán azért, mert látta rajtam nemcsak azt, hogy én roppant művelt unokája vagyok (nagyon becsült ezért, és azt mondta, hogy sokra fogom vinni), hanem azt is, hogy ő „bizonyos” benne, de én nem egészen.

És ez a „nem egészen” óriási különbséget jelent.

Mamuska valóban „bizonyos” volt.

S ebből az egyetlen bizonyosságából, mint ahogy egy felizzó csillag is egyszerre százfelé világít, az élet minden területén bölccsé vált. Megértette önmagát, a gyerekeit, tudta, hogy mi a dolga a világban, és segíteni tudott az embereknek, akiknek nem volt „bizonyosságuk”.

Gyönyörűen halt meg. Megfésülte ezüstszínű haját és elaludt. Holtában olyan volt a párnán, mint egy királynő.

Tudott gazdagból szegény, szegényből gazdag, feleségből özvegy, szép, nagycsaládos fiatal nőből magányos öregasszony lenni.

Értette az embereket.

Szerette is őket, bár mindenkiben észrevette a jól-rosszul elrejtett poklokat is.

Mi a jobb?

Kifürkészni Isten titkait, a legmélyebb és legmagasabb bölcsességeket is – vagy csak egyvalamit tudni, de azt nagyon, hogy „Legyen meg a Te akaratod!”.

Lehet, hogy egyetlen lépés többet ér, mint egy végtelen vándorút?

Müller Péter
IX. évfolyam 3. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.