Müller Péter rovata

Exkluzív - Életfilm


Állsz a koporsó mellett, a koporsóban az, aki nemrég hozzád tartozott – és megrohannak az emlékek.
Amikor először megláttad őt, fiatalon, ahogy mosolygott, ahogy megismerted. Aztán a csók, az ölelés, az utazás, a közös gondok, suhanó pillanatok vonaton, utcán. Összeveszések, kibékülések, az éjszakák és hajnalok, a gyerekek, új és új szerepek, ahogy az arca változott. Hangja, nevetése, sírása, elfáradt szemei, ahogy öregedett veled, betegsége, öröme, szavai, melyek kísértenek, szólt hozzád, és te nem figyeltél rá, most jut eszedbe, most bukkannak fel a múlt képei, amikor már késő.
Itt a sírnál kezd összeállni az életfilmed, melyet vele játszottál.
Tíz, húsz, harminc vagy még több évtized története.
Ami ilyenkor a legnehezebb, ami úgy fáj, hogy üvölteni tudnál kínodban, az nem a nagy dolgokban, hanem az apró részletekben van: ahogy fésülte a haját, ahogy kilépett a cipőjéből, ahogy állt az esőben s várt, hangja a telefonban, a karkötője, hajcsatja, órája, szemüvege.
A jelentéktelen emlékek a legfájóbbak.
És ami ennél is fájóbb, a felismerés, hogy „nem voltam jó hozzá!”
„Most látom, utólag és elkésve: nem voltam jó hozzá!”
„Ha tudtam volna, amit most, másképp szóltam volna hozzá, másképp viselkedtem volna véle! Ha tehetném, átrendezném sorsunk immár archiválódott és örökké megváltoztathatatlan történetét!”
Itt, a mese végén, mely a hétköznapok filmkockáiból állt össze, hirtelen megrendítő jelentőséget kapnak az emlékek!
Most érted meg, amit valaha nem értettél, hogy miről is szólt ez a mese valójában!
„Nem azokhoz voltam jó, akikhez kellett volna!” – kiáltja Karinthy Frigyes első feleségének halála után.
Vagy ahogy a magyar nótában dalolja a távozó:
„Amikor majd nem leszek már, akkor tudod, hogy ki voltam néked!”
Giccses mondat – de igaz.
Életünk utólag kap értelmet.
Visszanézve fogjuk föl a jelentőségét azoknak a pillanatoknak, melyeken észrevétlenül siklottunk át, míg éltük.
Hétköznapoknak nevezzük – de csak addig, amíg benne vagyunk.
Utólag ünnep lesz belőlük!
Utólag minden emlékünk piros betűs, felejthetetlen ünneppé válik – amíg éltük, nem is sejtettük, hogy azok.
Valójában egy mozifilmet is akkor értesz meg, amikor már másodszor látod. Amikor már ismered a sztori végét, akkor tudod csak igazából felmérni egy-egy jelenet vagy képkocka jelentőségét. Utólag már látod, hogy a sok kis apró eseményből hogyan szövődött a gazdag életmese, hogy egy-egy helyzetnek vagy pillanatnyi döntésnek milyen óriási szerepe volt abban, hogy a végén idáig jutottak a történet hősei. A végéből lehet csak megérteni a mesét – visszafelé.
Miért van ez?
Miért csak utólag derül ki életünk értelme, miért nem akkor, amikor éljük?
A válasz: az éberség hiánya miatt.
Félálomban élünk.
Csak sodródunk az időben, kábán, unatkozva, elvarázsoltan, jelentéktelen érzelmektől hipnotizálva – s nem látjuk a lényeget.
Csak utólag.
Amikor felébredünk.
Aki azonban éber, annak szeme nyitva van, és nem így él.
Számára nincs hétköznap – ünnep minden óra, minden perc.
Csodáról csodára lépked, s a legapróbb eseménynek is óriási jelentőséget tulajdonít.
Úgy él, mintha már látta volna élete filmjét, s most csak visszanézne – jövőjéből a jelenébe.
Mintha képzeletében máris ott állna hozzátartozójának sírjánál, s érezné mindazt, amit csak sok-sok évtized múlva fog érezni.
Az „éberség” csak más szó arra, hogy „szeretet”.
Aki szeret, annak nyitva van a szeme, és lát.
Aki nem szeret, az vak. Ahogy csodálatos nyelvünk mondja: világtalan.
Így aztán nyilvánvaló, hogy minden olyan perc, melyet szeretet nélkül élünk, hiábavaló és elvesztegetett idő, rossz álom, melyből – ha felébredünk – nyomasztó emlék marad csupán, és keserűség, hogy elvesztegettük a drága időt.
Szeretet alatt önmagam, mások, az Élet, a természet és Isten szeretetét értem.
Ez az éberség.
Ez az ünnepi élet titka – aki így él, a mese végén ugyanazt érzi és gondolja majd, mint az elején vagy közepén: mert állandóan a lényeget éli.
Így aztán maga is könnyebben költözik át a másik világba, ahol elmúlt életének filmjét, akár akarja, akár nem, végig kell néznie.
Ez az a bizonyos túlvilági „panoráma” – ahol a lélek nyitott szemmel látja majd azt a földi történetet, melyet homályos szemmel vagy vakon élt végig.
Az „életfilm”, melyet a földi események sodrásában nem láttunk, itt a „másvilágon” nem „emlékezés”, hanem „újraélés”.
Még egyszer megéled, mintha most történne.
Ahogy a moziban sem gondolsz arra, hogy egy régi filmet nézel, mert az átélés jelenvalóvá teszi a történetet – úgy a „túlvilági” panorámát is jelenként éled át. Megint benne vagy, megint fáj, megint elborít az öröm – valónak véled az emlékeidet –, csak most már érted is, amit valaha nem értettél.
Ezt az életfilmet lelkünknek az a mélyrétege fényképezte és tárolta, melyet földi életünk során „tudattalannak” neveztünk.
Nem „tudtuk”, valójában mi történik velünk. Mert amit életünkről „tudtunk”, az filmünknek a csalóka felszíne volt csupán.
Itt azonban, a szellemvilágban a tudattalan tudatossá válik, s mint valami tenger mélyére süllyedt világ a felszínre bukkan s meg lehet nézni, sőt át lehet élni mindazt, ami egykor a földi világban történt velünk – de most már nem lehazudva, hanem valóságosan.
Ez az életfilm, melynek hiteles kockái akkor villannak föl először, amikor temetjük azt, akit szeretünk.
Ilyenkor kezdünk tisztán látni.
Ezért megrendítő és szent pillanat a gyász.

Müller Péter
IX. évfolyam 6. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.