Müller Péter rovata

Exkluzív - Élőszóval

 


Nagy pillanat, amikor kiülök az emberek elé, és beszélni kezdek.

Előtte erőt gyűjtök, szorongok.

Félek.

Lámpalázam van.

Írás közben ez nincs. Ott egyedül vagyok. Senki sem lát, és nem hallja, mi van a fejemben; ráadásul sok időm van kijavítani magam, ügyeskedni, s főleg kivárni azt a ritka pillanatot, amikor ihletettebb állapotba kerülök.

Előadás közben ez mind nincs. Amennyit érek, itt és most - annyit ér az az egyetlen óra, amíg az előadásom tart.

És ebben az előadásban nemcsak a fejem van benne, az agyam, a gondolkodó elmém és a különféle könyvekből összegyűjtött tudásom, hanem az egész lényem. A lábam, a kezem, a szemem, a nyugtalanul vibráló szemem. Az egész testem, a belőlem áradó láthatatlan energiák és sugárzások, melyeket nem lehet eltitkolni és elhazudni, mert minden sejtemből árad, és ezt az "adást" veszik is. Az izgalmam, a szorongásom, a jó vagy rossz kedvem, a pillanatnyi lelkiállapotom: minden, de minden benne van egy élő beszélgetésben.

És ez rosszabb, mintha meztelenül állnék az emberek elé.

Minden előadásom egy-egy vizsga. Ez a vizsga nem arról szól, hogy mit tudok, hanem arról, hogy ki vagyok?

Hamvas Béla olyasmit mondott: a legnehezebb, hogy méltóvá váljak a saját könyveimhez.

Mert leírni könnyű. Megcsinálni nehéz.

Az élőszó mágiája más, mint a betűké.

Ott van mögötte az eleven ember.

Hamarosan megjelennek az előadások DVD-felvételei. Látod majd, hogy az elején lámpalázam van.

Még akkor is, ha igyekszem összpontosítani a megszólalásom előtt.

Lámpaláza egy művésznek nem azért van, mert fél a bukástól vagy a felsüléstől, nem attól a szorongástól, hogy az emberek nem fogják érteni és nem fog majd tetszeni nekik az előadása, hanem azért, mert attól fél, hogy nem lesz eléggé inspirált, nem lesz ihletett - hogy elmarad a láthatatlan szellemi segítség.

Nem jön az angyal.

És nélküle én üres vagyok.

Az egyetemi előadó, ha matematikáról, fizikáról vagy az irodalomról beszél, olyasmit mond, amit nem is fontos meghallgatni: kéziratban is el lehet olvasni, és meg lehet tanulni.

De az olyasféle előadónak, mint én, aki a művészet és főleg a "szent színház" világából jött, az írott szó sohasem pótolhatja a jelenlétét.

Mert nemcsak a fejem, hanem az egész lényem "adásban" van ilyenkor.

A lámpaláz pedig onnan van, hogy tudjuk: ihlet nélkül egyikünk sem ér túlságosan sokat.

Ihlet nélkül egy előadás üres, és mérhetetlen csalódást okoz. Még magamnak is. Nem azért, mert nem mondok igazat (bár utólag visszagondolva néha mást mondanék, mint amit a pillanat hevében mondtam!), hanem azért, mert a hallgatóság érzi, hogy én magam nem vagyok ott, amiről beszélek. Nem önmagamat mondom! A hősiességről beszélek és gyáva vagyok, az erőről és gyenge, nyugalomról és ideges - és a szeretetről szólok, én, akinek egész életében ez a legnagyobb problémája.

Mert tudni tudom, hogy mi a szeretet - könyvet is írtam róla.

De tudok-e szeretni?

A kérdésre a válasz sugárzik rólam.

Szavakon, mondatokon túl.

Nem tudok elbújni a könyvlapok közé.

Ami ilyenkor vizsgázik, az a hitelességem.

Nemcsak a közönség, de önmagam előtt is vizsgázom ilyenkor.

Ezeket a "vizsgáimat" adom most át; négy előadást a harmincból.

Hozzá kell tennem még valamit.

Ezek az előadások nem televízióra készültek. A kamerák csak meglesték azokat az órákat, amikor sok embernek beszéltem, azoknak, akik éppen aznap előttem ültek.

És ez a sok ember is benne van az előadásaimban.

Mert én nem a kamerát, hanem az ő szemüket kerestem beszélgetés közben. Nekik beszéltem, az ő arcukat figyeltem.

Néha biztatott a tekintetük, láttam, hogy jól figyelnek, főleg azok, akik nem kezdtek azonnal jegyzetelni, hanem egyszerűen kinyitották a szívüket, s úgy hallgattak, mintha csak énekeltem vagy zenéltem volna.

Vagyis, akik nemcsak arra figyeltek, amit beszélek, hanem arra is, amit a lényem próbált üzenni nekik.

Az együttérzés, együtt gondolkodás nagyon inspirál.

Néha pedig - amikor üres szemekbe néztem - elment a kedvem az egésztől.

Magamra hagytak.

Unalomból, közönyből, fáradtságból vagy éppenséggel azért, mert nem voltak éhesek arra, amit mondtam.

Ilyenkor akaratlanul is hamissá váltak a szavaim - hallottam belülről magamat, hogy üresen beszélek, lélektelenül és kedvetlenül.

A könyvemet félre lehet dobni.

De engem nem, mert az fáj.

Ezt a kockázatot vállalni kell, ha valaki kiül sok ember elé, és nem elméleti tudományról beszél, hanem az élet nagy dolgairól - elsősorban a szeretetről.

Az élő, eleven beszéd a szeretet legfontosabb műfaja.

Kimondott szavakkal teremtünk otthont egymásban.

Müller Péter
XIV. évfolyam 12. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.