Müller Péter rovata

Exkluzív - Én vagyok


Első tanítómesterem egy hindu jógi volt, aki egyébként sebészorvosként is működött egy londoni kórházban. Két kultúrán nőtt fel. Egyrészt tájékozott volt a nyugati tudományokban és vallásokban, másrészt több mint tíz esztendőt töltött egy indiai ashramban, ahol kemény beavatást kapott.
Egy alkalommal bemutatta, hogy szívműködését befolyásolni tudja. Úgy vert a szíve, ahogy akarta. Lassítani és gyorsítani tudta ütemét, szabályozni a ritmusát, ha akarta volna, meg is tudta volna állítani szívét, hasonlóan azokhoz, akik egy öntudatlan, pszichoszomatikus rohammal véget vetnek az életüknek.
Látszólag nem tett mást, mint amit – tudattalanul – teszünk, amikor szívrohamot produkálunk. Közben hallgattuk a szívét, mértük a vérnyomását, mely az egekbe szökött, miközben arca riasztóan elváltozott; homlokát és egész testét kiverte a verejték – de mivel a folyamatot teljesen a hatalmában tartotta, nem fenyegette az a veszély, hogy ebbe belehal.
És ahogy „felturbózta”, úgy le is csendesítette magát.
Pihent egy kicsit, majd megtörölte homlokát, s azt mondta:
    – Mindezt azért csináltam, hogy lássátok: a lélek, a lélegzet és a test rejtett kapcsolatát. De ami döntőbb, hogy megmutassam nektek: az ember sorsának urává válhat, ha lényében az uralmat Atman átvette.
Akkor már tudtam, hogy ez a hindu szó azt jelenti, hogy „isteni Én”.
A csodától részegen bámultam rá. Fiatal voltam, először csapott meg a szele annak a titokzatos, magasabb rendű világnak, melynek később a kutatója lettem.
– Mester – mondtam –, szeretnék eljutni Indiába!
– Minek?
De nem várta meg a válaszomat.
Tudta, mit akartam mondani: hogy találkozni akarok a Titokkal, az „isteni Én”-nel, amiről az imént beszélt.
Mosolyogva rám nézett, s ahogy előttem ült keresztbe tett lábakkal a földön, kinyújtotta jobb kezét és mutatóujjával a szívemre bökött:
– Itt van India.
Ez a mondat megváltoztatta az életemet.
Főleg az, ahogyan hozzám ért.
Nemcsak a mellkasomat érintette, s nemcsak a mögötte dobogó szívemet, hanem Valakit, aki a szívemben élt, s akiről odáig fogalmam sem volt. Csak könyvben olvastam róla, de hogy az én szívemben lakik?...
Most is érzem mellemen az ujját.
Amit utána elmondott, érthetetlen lett volna e nélkül az érintés nélkül. Hiányzott volna hozzá ennek a varázsütésnek az ereje.
Nem tudom, sikerül-e leírnom mindazt, amit hallottam, s hogy érthető lesz-e számodra e nélkül az érintés nélkül.
Megpróbálom.
– Én most odanyúltam – mondta –, ahová te is mutatsz magadon, ha azt mondod, „én”. Ha megkérdezem tőled, hogy a testednek melyik pontján vagy szervében érzed azt, hogy „én” – nem a fejedre, nem a homlokodra mutatsz, nem is az ágyékodra vagy a gyomrodra, hanem a mellkasod közepére. A szívedre… Ott lakik az éned. És most bekopogtam a Péterhez… Ott él a szívedben... Ahogy az én „énem” az én szívembe él, melyet most lázba hoztam, és majdnem fölrobbantottam, azért, hogy lásd: az „én” és a szív között milyen szoros összefüggés van.
Mosolygott, majd hozzátette:
– Láttam, hogy féltettél. Semmi okod rá. Egy pillanatig sem voltam veszélyben, mert ezt az egész folyamatot mindvégig uraltam. S amint látod, nyugodt vagyok. Visszatértem az „alapjáratra”.
Ez az alapjárat az ő esetében rendíthetetlenül derűs nyugalmat jelentett.
Mindig mosolygott.
Ez még hihetetlenebb volt, mint az előbbi „produkció”.
Mintha a háborgó tenger egyszerre csak megszelídülne. Mintha valami rejtélyes akarat kisimította volna a hullámait.
És most mondta el a lényeget:
– Lakik a szívedben még valaki… Az Isten lakik a szívedben, Péter… Mi úgy hívjuk: Atman. Úgy nevezi magát az Upanisadban: – Én vagyok!… Ahogy nálatok is, a Bibliában, amikor Mózes megkérdi Istent, ki vagy te? Isten így mutatkozik be neki: Eheje asher… „Én vagyok”… Két távoli világ, de az isten neve egyforma. Jézus is számtalanszor megismétli: „Én vagyok”… Ezt ti gyakran félreértitek, mert nem tudjátok, hogy ő itt nem önmagát, hanem a benne élő isten nevét mondja ki. Az „Én vagyok” a héberben szent fogalom. Egyszer egy rabbi ajtaján bekopogtak éjszaka – Ki az? – kérdezte a rabbi – Én vagyok – válaszolta az ismerős koldus, mire a rabbi dühösen felordított: – Ki az, aki az Isten nevét a szájára meri venni?!
Elmosolyodott.
Szerette ilyen kis történetekkel fűszerezni mondandóját.
– Szóval, az „én vagyok” nem más, mint az istenélmény benned. Létélmény. És amikor az előbb a szívedre mutattam, nemcsak a Péter nevű kis énkére mutattam, hanem teremtőjére is, aki szintén ott lakik a szívedben… Társbérletben éltek, és mindkettőtök úgy nevezi magát, hogy „én vagyok”! Te is és a Teremtőd is – mondta, és hangosan, teli szájjal nevetett.
– Ahogy egy színész eljátszik egy szerepet, úgy isteni Éned is teremtett magának néhány esztendőre egy hús-vér Pétert. Leszállt a végtelen és időtlen szellemi világból s elrejtőzött oda, ahonnan ez a teremtménye is működik: a szívetekbe… Mert ez nemcsak a tiéd – az övé is. Közösen lakjátok. A szív az a központi hely, ahol a Teremtő belép a mulandó földi életbe és megeleveníti teremtményét. Azt mondja: „Én vagyok minden lény szívének közepében.” Ez éppolyan híres mondás Indiában, mint nálatok az, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet!”
Egyébként ugyanazt jelenti.

Müller Péter
XIII. évfolyam 10. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.