Müller Péter rovata

Exkluzív - Gul­li­ver tit­ka


Né­ha egy-egy esz­me­fut­ta­tás­ra nincs elég he­lyem. Kér­lek, ol­vasd el az elő­ző két szá­mot is, me­lyek­ben elő­ké­szí­tet­tem azt a lény­eges gon­do­la­tot, mely­ről itt aka­rok most be­szél­ni. Ar­ról ír­tam, hogy mit tar­tunk „va­ló­ság­nak”.
Ha egy kis­ba­ba sír, csör­gőt rá­zunk előt­te, s el­hall­gat.
Mi­ért?
Mert az em­ber ott van, ahová fi­gyel.
Ezért van az, hogy egy hir­te­len jó vagy rossz hír meg­szün­te­ti a lá­zat, fáj­dal­mat. Ezért van az – ami­ről ír­tam –, hogy ami­kor egy jó szí­nész be­lép a szín­pa­dra, oly mér­ték­ben meg­fe­led­ke­zik „hét­köz­na­pi” éle­té­ről, hogy még gyá­szát, sors­csa­pá­sát, be­teg­sé­gét is el­fe­lej­ti. Ez né­ha el­ké­pesz­tő ese­te­ket szül: az em­ber „el­fe­lej­ti” any­ja ha­lá­lát, sőt, sa­ját fi­zi­kai fáj­dal­mát is. Papp Lász­ló, a nagy ököl­ví­vónk tö­rött kéz­zel nyert olim­pi­át.
Ahová fi­gyel­münk ta­pad, ott va­gyunk, és az a va­ló­sá­gunk.
A hét­köz­na­pi éle­tünk gond­jai azért foj­to­gat­nak ben­nün­ket, mert fi­gyel­münk tel­jes egé­szé­ben er­re a hét­köz­na­pi élet­re ta­pad. Úgy vél­jük, ez a va­ló­sá­gunk. Még­hoz­zá egyet­len va­ló­sá­gunk. Er­re fi­gye­lünk s lel­ki­leg azo­no­su­lunk ve­le.
Be­le­va­rá­zsol­juk ma­gun­kat.
Ez a be­le­va­rá­zso­lás már kis­ba­ba ko­runk­ban el­kez­dő­dik. Na­gyon ko­rán be­le­ta­nu­lunk eb­be a va­ló­ság­ba. Be­le­bú­junk. Eggyé vá­lunk ve­le. „Be­le­má­gi­áz­zuk” ma­gun­kat, s ez a „má­gia” a ha­lá­lun­kig tart.
Ez nem­csak azt je­len­ti, hogy so­ká­ig ez lesz az egyet­len re­ali­tá­sunk, va­gyis ma­ga az éle­tünk, ha­nem azt is, hogy füg­gő hely­zet­be ke­rü­lünk: lel­ki­ál­la­po­tun­kat az ha­tá­roz­za meg, hogy ezen a va­ló­ság­szin­ten mi tör­té­nik. Vá­gya­ink, re­mé­nye­ink, si­ke­reink és ku­dar­ca­ink rab­szol­gá­ja le­szünk. Sem­mi sem be­lül, ha­nem kí­vül­ről dől el: jön egy jó hír s vi­dá­mak, jön a rossz hír és ko­mo­rak le­szünk.
Lé­nyem, egész va­lóm ilyen „kül­vi­lág­füg­gő” lesz. Má­sok jó vagy rossz szán­dé­ka, hü­lye­sé­ge, sze­re­te­te vagy gyű­lö­le­te ha­tá­roz meg – mi­vel be­le­búj­tam s azo­no­sul­tam a vi­lág­gal, füg­gő­vé is vál­tam tő­le.
Rab­ja let­tem.
Az olyan sze­rek­nek, mint pél­dá­ul a mor­fi­um, van egy olyan ha­tá­suk, hogy ezt a má­gi­kus azo­no­su­lást, amit a hin­duk „adhja­szá­nak” ne­vez­nek, föl tud­ják ol­da­ni.
So­has­em fe­lej­tem el, ami­kor hat lőtt seb­bel s szé­tron­csolt láb­bal be­ci­pel­tek éj­sza­ka az Ist­ván kór­ház­ba, s még a hor­dá­gyon mor­fiu­min­jek­ci­ót adott egy se­bész, fáj­dal­mam elosz­lott, iszo­nya­tom el­pá­rol­gott: fö­lül­tem a hor­dá­gyon s vi­dá­man kér­dez­tem, tu­dok-e majd fo­ciz­ni, mert ba­rá­taim­mal nagy meccs­re ké­szü­lünk.
Le­beg­tem. Vi­dá­man néz­tem vé­res tes­te­met, mint­ha nem len­ne az enyém.
A mor­fi­um ki­emelt a tra­gi­kus va­ló­ság­ból.
Egy olyan má­sik va­ló­ság­ba, ahol nem volt fáj­da­lom és iszo­nyat.
Szí­ve­sen ott is ma­rad­tam vol­na, csak­hogy eb­ben az (át­me­ne­ti­leg) ott­ha­gyott hét­köz­na­pi va­ló­ság­ban sú­lyos se­be­sült vol­tam, s mi­vel éle­tem még eh­hez a va­ló­ság­hoz kö­tött, vissza kel­lett jön­nöm, és meg kel­lett gyó­gyul­nom. A baj ugya­nis ezen a va­ló­ság­szin­ten tör­tént. Le­het, ha pon­to­sab­ban cé­loz­nak, és nem­csak a lába­mat, de a szí­ve­met is el­ta­lál­ják, töb­bé ez­zel a va­ló­ság­szint­tel nem lesz dol­gom, mert vég­leg el­sza­ka­dok tő­le.
S ak­kor már nem kel­lett vol­na vissza­jön­nöm egy sé­rült, fá­jó test­be – nem kel­lett vol­na új­ra azo­no­sul­nom ve­le.
A ká­bí­tó­sze­rek­nek itt van a ve­szé­lye: ki­emel­nek ugyan a baj­ból, de nem old­ják meg. Meg­ol­da­ni ugya­nis min­den bajt csa­kis ott le­het, ahol ke­let­ke­zett. Ez a rein­kar­ná­ci­ók ér­tel­me: kar­mát, me­lyet a föl­di élet­ben te­rem­tet­tünk, csa­kis a föl­dön le­het fe­lol­da­ni. Szel­lem­vi­lá­gi szin­ten nem. Ma­ga­sabb szin­te­ken a lé­lek lát­ja ugyan a múlt­ját, rá­lát­hat ba­jai­ra, lel­ki­fur­da­lást oko­zó tet­te­i­re, tra­u­mái­ra, fó­biá­i­ra, s mi­vel ilyen­kor kí­vül­ről s fe­lül­ről lát, odá­ig is el­jut­hat, hogy át­me­ne­ti­leg min­dez nem gyöt­ri őt, mert egy ma­ga­sabb esz­mé­le­ti sí­król, egy vi­har­zó­na fe­let­ti, nap­sü­té­ses, bol­dog sí­król lát­ja ma­gát – de meg­sza­ba­dul­ni a gon­dok­tól csa­k­is a föl­dön le­het. Va­gyis ab­ban a va­ló­ság­ban, ahol ke­let­ke­zett.
A föl­di sík – az ún. „anya­gi va­ló­ság” – a mi pró­ba­té­te­lünk szín­he­lye. Itt, a ter­mé­sze­ti vi­lág­ban él­jük meg azt, ami a ter­mé­szet­fe­let­ti­ben csak ér­zés, kép­zet, s rej­tett, szem­mel nem lát­ha­tó kép.
Va­ló­di szem­be­sü­lés csak ak­kor tör­té­nik, ami­kor az em­ber sa­ját va­ráz­svilá­gá­ba üt­kö­zik, an­nak a fog­lya ma­rad, s ön­ma­gát kell ki­sza­ba­dí­ta­ni be­lő­le. Ez csak a föl­di sí­kon le­het­sé­ges. Ezt hív­juk kar­má­nak.
Min­dez azon­ban nem je­len­ti azt, hogy a baj­ban ben­ne kell ma­rad­nunk.
Sőt, meg­ol­da­ni csa­kis úgy tud­juk, ha rá­lá­tunk.
Va­gyis ha nem be­lül­ről, ha­nem fö­lül­ről néz­zük meg.
Mint­ha nem is a mi­énk vol­na.
Mint­ha nem is ve­lünk tör­tén­ne.
A fe­lül­emel­ke­dés min­den baj gyógy­sze­re: rá­lát­ni, meg­néz­ni fe­lül­ről az össze­füg­gé­se­ket, s utá­na meg­ol­da­ni. Ki­emel­ked­ni egy pil­la­nat­ra éle­tünk dzsun­ge­lé­ből, le­néz­ni rá a ma­gas­ból, meg­pil­lan­ta­ni a ki­ve­ze­tő ösvényt – s az­tán vissza­eresz­ked­ni új­ra, s ne­ki­vág­ni az út­nak, mely­ről most már tud­juk, hová ve­zet.
Ez a labi­rin­tus tit­ka: a ki­ve­ze­tő út csa­kis fe­lül­ről lát­szik.
A fel­emel­ke­dés­nek pe­dig ősi­dők óta két mód­ja van.
Az egyik a me­di­tá­ció.
A má­sik az imád­ság.
Mind­ket­tő leg­fon­to­sabb ré­sze: a rá­lá­tás meg­szer­zé­se.
Az em­ber mind­ket­tő­ben egy ma­ga­sabb vi­lág­ba emel­ke­dik.
Egy fé­nye­sebb, fel­hőt­le­nebb va­ló­ság­ba.
Az él­mény ha­son­ló ah­hoz, mint ami­kor vi­har­zó­ná­ból föl­száll a re­pü­lő, s hir­te­len ki­ra­gyog a va­kí­tó nap­sü­tés.
Aki ült már re­pü­lőn, tud­ja, hogy fel­hők fö­lött min­dig kék az ég.
Ez a lé­lek vi­lá­gá­ra is igaz.
Nincs és nem le­het olyan nyo­masz­tó lét­hely­ze­tünk, hogy ne emel­ked­hes­sünk a szen­ve­dé­sek vi­lá­ga fö­lé.
A me­di­tá­ci­ós gya­kor­la­tok­nak ez az el­sőd­le­ges cél­juk.
Idő­le­ge­sen el­tép­ni azo­kat a má­gi­kus vágy-, ér­zés- és gon­do­lat­kö­te­lé­ke­ket, me­lyek Gul­li­ver­ként kö­töz­nek min­ket a föl­di tör­pe­vi­lág va­ló­sá­gá­hoz.
S ha ezek a kö­te­lé­kek már el­sza­kad­tak, las­san fel­emel­ked­he­tünk, s ki­sza­ba­du­lunk a tör­pék or­szá­gá­ból.
Fö­lál­lunk, s fe­jünk a Nap él­te­tő és fé­nyes vi­lá­gá­ba ke­rül.
Gul­li­ver me­sé­je szim­bo­li­kus tör­té­net egy nor­má­lis em­ber­ről (óri­ás), akit az ab­nor­má­lis erők (tör­pék) le­kö­töz­tek. A me­se tit­ka, hogy saj­nos a tör­pék na­gyon erő­sek – mert a sa­ját vi­lá­gá­ban min­den­ki erős! Aki kö­zé­jük ke­ve­re­dik, vi­lá­guk igé­ze­te alá ke­rül. Amíg nem éb­red ön­ma­gá­ra, azt hi­szi, ez a va­ló­ság. El­fe­lej­ti, hogy óri­ás, s ez a hi­e­del­me meg­foszt­ja ere­jé­től.

Müller Péter
X. évfolyam 12. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.