Müller Péter rovata

Exkluzív - Hagyomány és modernitás


Manapság sokat beszélünk hagyományról.
A hagyomány megőrzéséről.
Sőt, a hagyományokhoz való visszatérésről.

És sokat a modernitásról.
A fejlődésről.
Az újról.
A haladásról.
Először nézzük az elsőt.
Minden valódi őshagyomány lényege, hogy a kibontakozni akaró egónak, a személyes
énnek semmiféle lehetőséget nem ad.
Ha mégis kialakul – márpedig kialakul –, akkor azon dolgozik, hogy ne engedje a lélekben uralomra jutni, hogy hatalmát minden eszközzel szüntesse meg.
Jól követhető a kínai kultúrában, ahol már Konfucius is egyéni lázadást jelentett az
ősi, lao-cei tao éntelen nyugalma ellen. De még látványosabb a történet a pár évtized alatt szinte porrá omlott japán hagyományban.
A zen, az ikebana, a teaszertartás, az egész életrend és valamennyi harci művészet lényege, hogy az ember ne engedje uralomra jutni énjét. Legyen alázatos, szerény, befelé
forduló, éntelen.
A Mesterek semmiféle egyéni rögtönzést nem tűrtek.
Semmiféle újítást nem engedélyeztek.
Ha valakinek egyéni ötlete volt, azt eltanácsolták.
Az éntelenség hozzá tartozott nemcsak a szamurájok, hanem az általános nevelés lélektanához és az egész társadalmi élethez is.
A hagyományokat igen hosszú ideig a Kelet őrizte.
Nem csupán a „tanokat”, hanem az életrendet, melyek biztosították a társadalomban, a
családban és a lélekben azt a fajta hierarchiát, melynek csúcsán a császár állt – mint az isteni centrum megtestesítője – és a megvilágosodott Bölcs, akinek nem volt énje.
A „fejlődés” nem az ősi hagyományok szava.
Hanem az Örökkévalóságból kiesett, azt elfelejtő, s oda visszatalálni nem tudó egoista emberé.
Az én lázadása Nyugaton sikerült.
Itt indult el az ún. „fejlődés”.
Ezt nem lehetett megállítani.
Pedig hatalmas kísérletek történtek erre.
Már ott volt gond, hogy nálunk, Nyugaton, semmiféle egységes metafizikai bázis nem volt.
Személytelen, vallás feletti és örök tanok itt nem voltak, csak az ún. vallás és vallások, melyek már eleve magukban hordozták azt a lehetőséget, hogy folytonosan másképp értelmezzék őket.
Visszatérni a „hagyományhoz” nagyon keveseknek sikerült.
A zsidó hagyományban hatalmas kísérlet történt, hogy a valódi önátélés (felébredés) egyetlen pillanatát sok ezer rendszabállyal és törvénnyel helyettesítsék. A Talmud már az univerzális tudatát elvesztett ember kísérlete volt, s egyben jele annak, hogy a lélekben a kozmikus istenélményt átvette az új képesség: a racionalizmus.
A kereszténység pedig már születése pillanatában megmutatta a lázadó individualitás csíráit
(Pál levelei a gyülekezethez), később pedig a vallás számtalan felekezetre hasadt szét.
De nincs egyetlenegy sem közöttük, amelyiknek a hagyományőrzés és a „fejlődéssel”
való szüntelen együttmenetel ne lenne a legnagyobb drámája.
Különösen manapság, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a sokáig büszkén és diadalmasan hangoztatott „fejlődés” az emberiséget csődbe viszi.
A modern ember lelki szerkezetében az ego főszerepet kapott.
Felduzzadt, mint egy túlfújt luftballon.
Ezzel manapság számolni kell mindenkinek.
Alkatilag lettünk mások.
Mi éljük meg azt, amitől valaha a bölcsek féltették az emberiséget, s amiről mégis azt mondták, hogy meg kell élnünk, mert sorsszerű és kikerülhetetlen.
Ez a Vas-kornak, a Kali-jugának, a Sötét kornak a létfázisa.
Mi ebbe a világba születtünk, ezt kell megtapasztalnunk.
Sokan azt mondják, ez hatalmas lehetőség.
Manapság egyetlen szikra több fényt adhat, mint valaha a napfény.
Útja végén az ember megtérhet.
Ha már mindent megélt, mindent megtapasztalt, minden „teremtési” lehetőségét megvalósította: felébredhet.
Ha szembesült mindazzal, ami az ősi világban még rejtve volt.
Ádám tapasztalata ez, Az ember tragédiája legvégén.
Amikor minden teremtő kísérlete és önmegvalósító „egotrip”-je kudarcba fulladt.
Amikor a luciferi álmából felébred.
A „fejlődés” útján az embert nem az Úr, hanem Lucifer vezeti. Ez Madách tanítása.
Ez lepleződik le az út végén, a Nagy Csőd pillanatában.
De ezt az utat Ádámnak végig kellett járni.
Minden történelmi kornak a lényege nem az, hogy az Ember megteremtette, hanem hogy a végén kiábrándul belőle.
Ádám a „világvége” után felébred.
Megvilágosodik.
Ez a tapasztalat – a vég átélése – teszi képessé arra, hogy éntelenül az eredet ősi tisztaságához visszataláljon.
Ez egyébként a bibliai tékozló fiú története is.
Olvasd el, rólunk szól.

Müller Péter
XVI. évfolyam 8. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.