Müller Péter rovata

Exkluzív - Hetvenszer hétszer


Valaki megkérdi Jézust, hányszor vétkezhet ellene valaki, úgy, hogy ő megbocsásson?

Még hétszer is? Mire Jézus azt a választ adja:

– Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer.

Döbbenetes szám.

Gondold el: mindennap kapsz egy pofont. Ez négyszázkilencven pofon, másfél éven át, s te ugyanennyiszer bocsátasz meg. Valójában azonban ez nem számot jelent, hanem azt, hogy nemcsak a megbocsátás, de sajnos az ember ostoba megátalkodottsága is végtelen. Mert föltételezi azt, hogy valaki, akinek már négyszázszor megbocsátottál, még kilencvenszer jön, és nem látja be, hogy megütni téged vétek.

Pszichológiai értelemben roppant keserű tapasztalat rejlik e mondat mögött. Ez pedig az, hogy az ember nem tanul.

A spirituális lélektan úgy hívja ezt a jelenséget, hogy ismétlés.

Mindennap tapasztaljuk ezt a jelenséget. Főleg másokon – mert magunkat nem látjuk.

Hogy ugyanabba a gödörbe számtalanszor belelépünk. Egy-egy nemszeretem tulajdonságom újra és újra előidézi azt az élethelyzetünket, amelyről számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem jó benne élni.

Ez nemcsak egyénre, de az egész történelmünkre igaz. Rájövünk, hogy amit műveltünk: botrány. Megfogadjuk, hogy ezt többet nem tesszük – s a következő körben vakon és ösztönösen mégis megtesszük. Jelmezt váltunk, jelszavakat váltunk – néha még azt sem –, és ugyanazt tesszük, amibe néhány évtizede belebuktunk.

Ha meg akarod érteni, hogyan működik ez a jelenség, legjobb, ha a pavlovi feltételes reflexekre gondolsz. Az egér, ha egyszer megszokta, hogy az élelmet a ketrecnek egy bizonyos pontján leli, akkor is odamegy, ha egy idő után az áram megrázza. Odamegy, mert odaszokott. Ott van a sikerélménye. Most már nem jó neki, mert mindig olyan,mintha  megütnék, de mégis odamegy, mert ez az ő „törzshelye”. Itt volt boldog valaha. És ezt semmiféle megrázkódtatás árán nem tudja elfelejteni.

A tudósok megvizsgálták, hogy hányszor és mekkora ütést kell kapnia egy ilyen egérnek, hogy többé ne ismételjen. A szám döbbenetes volt. Ha nem volt nagy az áramütés, ilyen jézusi számot kaptak. Vagyis ha nem idéztek elő az egérben hatalmas katarzist, az ösztönös szokásrendszerét nem tudták átírni. Valójában az ösztön nem más, mint egysok  évezred alatt létrejött szokásrendszer, mely az állat benső természetévé vált, s amelyet az utódai is örökölnek.

A lemmingek öngyilkos vándorlása híres példa erre: akkor is a jól megszokott úton vonulnak, ha a földrajzi helyzet régóta megváltozott, szárazföld helyett vizet találnak, de ők ezzel nem törődnek: vakon rohannak a tengerbe és belefulladnak. Mi is ilyenek vagyunk.

Csak egész ritkán vagyunk képesek a tapasztalataink tanulságait olyan mélyrehatóan  levonni, hogy megváltozzunk. Akik képesek visszanézni elmúlt életeiket, látják, hogy ehhez még a halál is kevés. Vannak olyan „nemszeretem” tulajdonságaink, melyeket inkarnációkon keresztül hurcolunk magunkkal. S ez minden egyes leszületésnél, minden új énteremtésnél újra és újra előjön. Az ember újra és újra belelép ugyanabba a csapdába.

A vágy beleviszi. Nem is gondolja, hogy ez csapda. Sőt, hogy ez ugyanaz a csapda. Mentségére legyen mondva, hogy a csapda gyakran másképp álcázza magát. De ma mármondhatjuk, hogy mindaz, ami ellen Jézus kétezer évvel ezelőtt fellépett, teljes egészében itt van velünk. Sőt, talán még erőteljesebben, mint akkor.

Meddig ismételünk?

A kézenfekvő válasz az lenne, hogy a halálunkig.

De ez nem igaz.

Van úgy, hogy igen rövid idő alatt összetörik bennünk az a nemszeretem lemez, melyet lényünk verkliként csak forgat, forgat, forgat… s előfordul, hogy még halállal sem múlik el; visszük magunkkal inkarnációkon át. És újra és újra ezt játsszuk, s erre táncolunk.

Minden „lemez” akkor lesz semmivé, vagyis minden rossz tulajdonságunk akkor szűnik meg, ha fölébredünk belőle.

Ha tudatunk megváltozik – ezt hívták valamikor megtérésnek. Ha megvilágosodunk. Ha akatarzis megtisztít bennünket. Ezek különböző vallások nagy, ősi szavai:

mind arról szól, hogy a tudatunk gyökeresen módosul: egy más valóságszintre lépünk.

Honnan lehet látni – teszi föl a kérdés Hamvas Béla –, hogy bűneink megbocsátattak? Onnan, hogy többé nem követjük el őket.

Már nem vonz, ami eddig vonzott.

A céljaink mások lettek.

Tisztábbak, mert megtisztultunk.

Világosak, mert megvilágosodtunk.

Valóságosak, mert egy rossz álomból fölébredtünk.

Többé már nem kell, ami eddig kellett.

Ez egy alapvető minőségi változást jelent.

Sokáig csak ismételtünk – ez életünknek a mennyiségi változások szakasza –, s egyszer csak betelt a pohár, de olyannyira, hogy nincs tovább – és akkor megváltozunk. Ez életünknek a minőségi változás szakasza.

Ekkor más emberré leszünk.

Néha annyira, hogy nem ismerünk magunkra.

A bábból lepke lesz.

Többé nem mászik és araszol – hanem repül.

S a többi báb, aki még nem változott át, azt kérdi: ki ez az ismeretlen lény?

Müller Péter
XIII. évfolyam 12. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2018. február

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.