Müller Péter rovata

Exkluzív - Hogyan jövünk a világra?


A genetika félelmetes fejlődésnek indult. Egy köpetnél jóval kisebb, mikroszkopikus kis területen meg lehet pillantani az eljövendő embert. Benne van alkata, hajlama, talentuma - szinte minden. Molekulákban a világ legfejlettebb élőlénye.

Valaha az „istent” úgy hívták: Teremtő, Úr, Mindenható.

Ma úgy: Gén, Kromoszóma, Kettős spirál.

Az ember: molekulák játéka.

És mégis, ha a világ legnagyobb női tudósa, egy Nobel-díjas genetikus, aki egész életét a tudománynak szentelte, történetesen szül egy gyereket, az első pillanatban, amikor a karjára veszi és ránéz, nem az jut eszébe, hogy lám, mivé lett a kis molekulalánc, ha nem azt, hogy „Íme, egy ember!… Egy csoda!… Egy ismeretlen ismerős!… Egy Pistike, vagy egy Julika!… Egy Isten született!”

Nincs anya, aki gyermekét csupán egy feldúsult sejthalmaznak tekintené, mert ha csak egy pillanatig is, de végtelen boldogságában tudja, hogy csoda történt: ember jött a világra.

Nem „született” - hanem „világra jött”.

Valahonnan jött - és erre a világra érkezett.

A magyar nyelv ezt így mondja.

A „világ” pedig a „legyen világosság” teremtő szavából lett.

Öt percig - kivéve a teljesen elvetemült nőnemű lényeket - minden anya vallásos.

Mert szeret.

Mert boldog.

Mert átéli, hogy embernek lenni több, mint a sejtek összessége.

Több, mint a mirigyek, sejtek és atomok játéka.

És AKI a világra jött s most itt fekszik a mellén, csukott szemmel, húsos szájjal s gyűrött kis arcocskával nem csak hús és vér, és bőr és szőr, és test és váladék - hanem Lélek is, eleven Szellem is… ez Ő!

Egy összetéveszthetetlen Ő! VALAKI, aki nemcsak fizikai testében, hanem a benne szunnyadó titokzatos életében is végtelen múltat és emlékeket hozott magával.

Titkos tudást, értelmet, jellemet, sorsot.

Mert nemcsak a testnek - a léleknek is végtelen múltja van.

Írásaim nem tagadják a genetika érvényét - csakis azon a ponton, ahol nem ismeri föl önmaga határát és Isten szerepét is el akarja játszani.

Kétféle módon láthatunk egy embert.

Mikroszkópon át.

És úgy, hogy belenézünk a szemébe. Mindkét „látomás” érvényes.

Egy műtárggyal is így vagyunk.

Pontosan kimutatható, hogy Michelangelo az Utolsó Ítélet című művére mennyi és milyen minőségű festéket kent fel, elemezni lehet a képet vegyileg, atomfizikailag, megállapíthatjuk állagának romlékonysági idejét, még talán azt is, milyen ecseteket használt a Mester s milyen festészeti technikával dolgozott - de maga a Kép, a Csoda, az a gondolat például, ahol az Úristen elengedi magától teremtményét, az Embert, de úgy, hogy a távolodó Ádám kinyújtott kezének ujja az Úr búcsúzó kezének ujjának hegyével, alig-alig már, de mégis összeér, s hogy kétoldalt hogyan lesz ebből a fájdalmas és sorszerű szakításból apokalipszis, hogy a Sixtus-kápolna csúcsán trónoló hatalmas Jézus Krisztus bal keze alatt hogyan zuhan a mélybe a leszakadó emberfürthöz hasonló bukott lelkek serege, miközben jobb kezével mint egy fölemeli azokat, akik „megtértek”, vagyis akik az elhagyott Istenhez újra visszatérnek… mindez a gondolat, szépség és titok, egyszóval a képnek és a kép zseniális alkotójának szelleme semmiféle tudományos analízisben sohasem lesz benne.

Festék, ecset, fal nélkül nincs kép.

De Michelangelo nélkül sincs - mert az ő szelleme és lelke nélkül mindez csak vegytanilag és atomfizikailag pontosan elemezhető kétszázharminc vödör festék lenne, valamivel több, mint amennyit egy szobafestő a kápolna falának kimázolására felhasznált volna.

De nemcsak a kép - maga a Mester lénye is csoda.

Ha az isteni lélek nem lenne benne, maga Michelangelo sem lenne más, mint egy nyolcvan kilós hús- és csonttömeg, mint egy osztódással felszaporodott mirigyváladék, öntudatlan gének és kromoszómák eredménye.

Azért nem írom, hogy „végeredménye” - mert abban a pillanatban, amikor ebből a sejt- és szervrendszerből Michelangelo megszökik, az egész szétomlik és órák alatt oszlásnak indul.

Ha eltemetik, földdé válik, ha elégetik, levegővé.

Az Ember két alkotóelemből áll: porból és „Isten leheletéből”.

Sárból és aranyból.

Anyagból és szellemből.

Amikor az ember „világra jön”, valójában ez történik: test és lélek, anyag és szellem találkozik s egymással szoros kapcsolatba lép.

Olyan szoros kapcsolatba, hogy dobogó szív nélkül nem lehet a testben élet, s ha megáll, többé nem lehet már a lélek lakóhelye - de ha a lélek felindul, izgalomba jön, vagy elviselhetetlen fájdalmat él át, pusztán a lelki érzés úgy marokra szoríthatja a szívet, olyan erősen, hogy görcsbe rándul és megfullad - az egész szervrendszer meghal: vagyis alkalmatlanná válik arra, hogy az élő lelket továbbra is hordozza.

„Világra jövetelünk” nem egyéb, mint hogy ezzel a sejtekből épülő bonyolult szervrendszerrel kapcsolatba kerülünk, sőt azonosulunk vele - elmenetelünk pedig nem más, mint hogy test és lélek között ez a kapcsolat felbomlik, s az azonosulás akarva-akaratlan megszűnik.

A szerződést igen sok esetben a lélek bontja fel.

Kevesen tudják, de igen sok halálnak „pszichoszomatikus” oka van.

Magában az öregedésben sem az a nehéz, hogy a romlékony testtel különböző bajok történnek, hanem az, hogy a benne lakó Lélek érzi: ez az öregedő szervezet már képtelen elhordozni és reprezentálni őt, mert - olyan titkot mondok, amit mindenki tud - csak a test öregszik, a Lélek nem.

A Lélek örökké fiatal marad, akárhány milliárd éves, egyszerűen azért, mert a Lélek világában nincs idő, csak örök élet - az idő múlása csak a földön, az anyag síkján létezik.

„Az én Atyám házában egy nap annyi, mint ezer esztendő - és ezer esztendő annyi, mint egyetlen nap.”

Ebből a „házból” jövünk a „világra” - s ebbe a házba igyekszünk majd vissza, ha az idő világának küzdelmes sorskalandjait megjártuk.

Müller Péter
XI. évfolyam 9. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2020. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.