Müller Péter rovata

Exkluzív - Istenről

 

 


Legutóbb, amikor arról beszélgettünk olvasóimmal, hogy ki az a bennünk lakó Végső Valóság, igazi Önvalónk, aki életünkben ezt a sok-sok életszerepet játszsza, s a halállal sem hal meg soha, valaki azt kérdezte, lehet-e azt mondani rá, hogy Isten? Lehet, mondtam. Én mégse mondom. Miért? Mert abban a pillanatban, ha kimondom, mindenki másra fog gondolni. A zsidó isten más, mint a muszlim. Allah, más, mint a bármelyik keresztény vallás vagy szekta istene. De ha történetesen csakis hívő keresztények hallgatnak, más a református és a katolikus istenfogalom.

Tragikus tény, hogy ilyenkor nem ugyanarra gondolunk.

 

Írtunk egy zenedrámát Szűz Mária életéről Tolcsvay Lacival és Sziámi fiammal. "Mária evangéliuma" volt a címe. Bemutattuk még a pápának is, Pannonhalmán. Bár előtte hoszszan és behatóan átvizsgálták a szöveget, hogy nincs-e benne olyasmi, ami nem felel meg a dogmatikai elvárásoknak. Egyetlen szót találtak. Amikor Mária ölében tartja véres, halott fiát, s a fájdalomtól szinte meghasad a szíve, azt dalolja gyermekének:

 

"Ime, hát megtörtént, amit akartál,

Megváltás másnak, csak nékem kárhozat!

Rettentő fények közt távolodsz tőlem,

Jézuskám, meghaltad hát halálodat.

Szédülten állok, megzavarodva a kíntól,

Ily könnyek ízét nem ízleltem soha még."

 

Ez a szó, hogy "kárhozat", nem maradhatott benne.

A négy Evangéliumban alig van szó Máriáról. Az angyali üdvözleten túl szinte semmi. De itt a teológusok azt mondták, hogy Szűz Mária nem "kárhozhat" el. Hiába mondtuk, hogy ez nem a bűn, hanem az égő fájdalom szava: annyira szenved, hogy szinte megsemmisül a lelke - ha ismeritek anyátokat, s egy anya érzéseit, akkor tudnotok kell, hogy gyermekének iszonyú kínhalála "pokoli" szenvedést jelent számára. Mária nem teológus, hanem anya. Nem a teológiai tanításról énekel, hanem az anyai fájdalmáról. Nem, nem! Végül kijavítottuk. Azóta is így éneklik minden előadáson:

"Megváltás másnak, csak nékem áldozat."

 

Vagyis egy teológiailag és klerikálisan pontos, de emberileg, és lélektanilag hiteltelen mondatot dalol Áldozatot az ember örömmel hoz – de itt, az üvöltő kín állapotában, csak azt érzi Mária, hogy elviselhetetlenül fáj Csak az iszony elmúltával jön rá, hogy ez egy szükségszerű áldozat volt, melyet meg kellett hoznia Itt még, amikor fia véres, összevert holttestét tartja az ölében, vonít a fájdalomtól, ha ember, és ha anya

 

De sokkal nagyobb gondunk volt a református felfogással. "Mi ezt a darabot nem nézzük meg!" - mondták még a barátaim is. "Istent csináltok egy asszonyból." (Merthogy a darab végén Jézus eljön érte a másvilágról, s aranyruhában, aranykoronával viszi föl halott anyját a mennyországba.)

 

Nem értettek egyet a Mária-kultusszal, hogy a Jézus-imádat mellé beemeltük az Anya-szeretet mítoszát is. Naiv módon azt feleltem: mi ezt a saját anyánkról írtuk! Nem emlékeztek gyermeki emlékeitekre? Nem istennőt láttatok az anyátokba? És az anyátok nem istent látott bennetek? Nem azt mondta nektek: "Mindenségem!?" Gyönyörű magyar nyelv! Egyetlen szóban benne van az egész evangéliumi tanítás: hogy "istenek vagytok"! Az egész kozmoszt, az egész univerzumot, "Mindenséget" látja egy anya a gyermekében! És nem ugyanúgy látja anyját a gyermek is? Nem a Mindenségem az anyám? Nem csak addig, amíg kicsi vagyok, később is talán. Nem akkor látjuk-e igazán anyánkat valóban, amikor csecsemőként nézünk rá, egy emberre, akinek testében formálódtunk?

 

S nem az a pillantás a legmélyebben ismerő és szerető pillantás, amellyel anyánk néz ránk, aki megálmodott bennünket, akinek méhében éltünk, aki fájdalommal megszült, mint saját lényének és testének egy darabját? Nem "Mindenséget" látunk, nemcsak Szűz Máriában, de a saját anyánkban is?! Ez az igazi szakrális pillanat! Ebből írtuk a darabot s nem a teológiai elvekből, amelyek miatt mellesleg évszázadokon keresztül irtották egymást az emberek milliói. Miközben az anyák sírtak. És a földi élet a kárhozat képét öltötte fel.

 

Gyermeki lélekkel nézve hihetetlen, hogy éppen az Anya lesz a hívők két tábora között az egyik véres botránykő és az örökös ellentmondás tárgya. De nem is erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy miért kerülöm azt a szót, hogy "Isten". Mert mindenki mást ért alatta. A saját hitvilágának teremtményét. És ezek a teremtmények, az "én Istenem" és a "te Istened" - enyhén szólva - nincsenek jóban egymással.

 

Volt olyan író-olvasó találkozó, ahol - ha nem vigyázok - pillanatok alatt szenvedélyes hitvitává fajult volna az a beszélgetés, amely a gyermeki szeretetről szólt. Csupán azért, mert óvatlanul kiejtettem azt a szót - ami egyébként az emberlét legfontosabb szava -, hogy "Isten". Buddha nem beszélt róla. Lao-ce azt mondta, hogy a Tao, amit kimondunk, már nem az igazi Tao. Ma az Isten szó a legmegosztóbb fogalom. Éppen ez, mely mindannyiunk lelke legmélyén azonos, mely közös eredetünket s közös hazánkat jelenti - mint különvált cseppeknek az örök és végtelen tenger.

Müller Péter
XIV. évfolyam 1. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.