Müller Péter rovata

Exkluzív - Ki va­gyok én?


A szín­ház kü­lö­nös hely. Va­ráz­svilág, a lé­lek kí­sér­le­ti labo­ra­tó­riu­ma.
El­me­sé­lem né­hány él­mé­nye­met, me­lyek ná­lunk, a szín­ház­ban min­den­na­po­sak.
Lá­tom, hogy Ofé­lia meg­őrül. Sze­mei za­va­ro­sak, össze­vissza be­szél, ar­ca hol szo­mo­rú, hol in­do­ko­lat­la­nul vi­dám. Bo­lond. De ki­megy a szín­ről, s el­mé­je egy pil­la­nat alatt hely­re­áll: új­ra nor­má­lis lesz.
Ham­let meg­hal. Ott hal­dok­lik az or­rom előtt, vér­zik a se­be, tán­to­rog, össze­e­sik – de ki­vi­szik a szín­pa­dról, s má­ris vi­dá­man siet az öl­tö­ző­je fe­lé.
A szín­pa­don gyű­lö­lik egy­mást, du­la­kod­nak, üvöl­te­nek, kést rán­ta­nak és meg­seb­zik egy­mást a sze­re­plők – de a ku­lisszák mö­gött né­hány má­sod­perc alatt le­cseng a szí­né­szek­ben a föl­ger­jesz­tett in­du­lat, s ba­rát­sá­go­san rö­hög­ni kez­de­nek.
A szín­pa­don hul­la­ré­szeg a szí­nész. Tán­to­rog, fél­re­be­szél, össze­e­sik. Szá­já­ból fo­lyik a nyál, te­kin­te­te bam­ba, kan­csal, tel­je­sen el­bo­rult az agya.
De ki­lép a fes­tett aj­tón – s a ré­szeg­sé­gé­nek nyo­ma sincs töb­bé.
Aki állt már a ku­lisszák mö­gött, lát­ta, hogy a re­f­lek­tor­fé­nyes szín­pad és a fes­tett dísz­le­tek, me­lyek­ben a ki­ta­lált me­se zaj­lik, olyan, mint az ÉLET.
A dísz­let: a HA­LÁL­VO­NAL.
És a ku­lisszák mö­göt­ti ho­mály: a TÚL­VI­LÁG.
És a szí­nész, aki es­tén­ként a szín­pa­dra lép, olyan, mint egy szel­le­mi­ség, aki a „túl­vi­lág­ról” be­lép az „élet­be”, el­ját­szik egy „sze­re­pet”, s utá­na, át­lép­ve a ku­lisszák „ha­lál­vo­na­lán”, le­ve­ti ma­gá­ról sze­re­pét, jel­me­zét és pa­ró­ká­ját – és a „túl­vi­lá­gon” új­ra ön­ma­ga lesz.
Min­den es­te mást ját­szik, s min­den es­te át­megy eze­ken a cso­dá­la­tos vál­to­zá­so­kon: szü­le­tik, él és meg­hal.
Ha össze­szá­mol­juk egy el­fog­lalt szí­nész éber óráit (te­hát amit nem al­vás­sal tölt), azt ta­pasz­tal­juk, hogy több időt tölt a szín­pa­don, az „élet­ben”, mint a szín­pa­don kí­vül, a „túl­vi­lá­gon”.
S mi­vel min­den dé­le­lőtt más sze­re­pet pró­bál, s es­tén­ként is más jel­le­mek­be bú­jik, el­mond­hat­juk, hogy egy szín­mű­vész éle­te so­rán több­ször éli más em­be­rek éle­tét, mint a sa­ját­ját.
Én ezt min­den­nap lá­tom, öt­ven esz­ten­de­je. Dé­le­lőtt a pró­bá­kon s es­te az elő­adá­so­kon. Egy szín­ház­ban reg­gel­től es­tig kép­zelt éle­tet élünk.
Egy Husz­ti Pé­ter töb­bet volt sok­fé­le más em­ber (le­ga­lább öt­száz vagy ezer éle­tet élt!), mint sa­ját ma­ga. Ke­ve­seb­bet élt „ci­vil­ben”, mint szín­pa­don.
Mit vá­la­szol­na hát ar­ra a kér­dés­re, hogy „ki va­gyok én”?
Most azt gon­do­lod, hogy van itt azért egy dön­tő kü­lönb­ség: mert van a szí­nész­nek egy va­ló­sá­gos éle­te, s van­nak a töb­bi éle­tei, ami­ket csak „ját­szik”.
Az egyik tény­leg „van” – a töb­bit csak „el­kép­ze­li”! És ami­kor vé­ge az elő­adás­nak, a kép­zelt vi­lág­ból vissza­bú­jik a va­ló­ság­ba, ahol tény­leg az van, amit ő gon­dol és érez, és azok a „re­ális” gon­dok nyo­maszt­ják, me­lyek a va­ló­di, hét­köz­na­pi éle­té­hez tar­toz­nak.
Így gon­dol­juk.
Csak­hogy ez nincs így!
Én pél­dá­ul ta­nú­ja vol­tam a kö­vet­ke­zők­nek:
Tol­nay Klári sú­lyos be­te­gen fe­küdt. Na­gyon ma­gas lá­za volt, kö­zel negy­ven­fo­kos. De be­jött, el­ját­szot­ta az elő­adást, s köz­ben a lá­za tel­je­sen el­múlt, és a hang­ja is rej­té­lyes mó­don ki­tisz­tult.
Amíg le nem ment a füg­göny: egész­sé­ges volt.
De nem sok­kal azu­tán le­ro­gyott az öl­tö­ző­jé­ben, le­tö­röl­te ve­rej­té­kes ar­cát, le­mos­ta ma­gá­ról a smin­ket, és lá­za új­ra ma­gas­ra szö­kött, és olyan re­me­gő gyen­ge­ség lett raj­ta úr­rá, hogy alig tu­dott a szín­ház por­tá­já­ig el­jut­ni.
Va­gyis a sze­rep, akit ját­szott, nem volt lá­zas, csak ő, és ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor „lel­ket vál­tott”, lá­za is vissza­tért.
Daj­ka Mar­git­nak dél­után halt meg az éde­s­any­ja. Ilyen­kor egy em­ber a fáj­da­lom­tól jár­ni, be­szél­ni is ne­he­zen tud. Van, akit úgy kell tá­mo­gat­ni, s na­po­kon át üvölt a fáj­da­lom­tól. Mar­git­ka is így volt – de es­te még­is ját­szott, olyan har­sány és ön­fe­ledt vi­dám­ság­gal, hogy szin­te rob­bant kö­rü­löt­te a le­ve­gő.
Min­dan­nyi­an döb­ben­ten fi­gyel­tük, hogy há­rom órán át ho­gyan él át egy má­sik sor­sot, ami­ben nin­csen ben­ne ez a sors­csa­pás. S mi­től lesz der­űs a lel­ke és mo­soly­gós a szí­ve, és mi­fé­le va­rázs­lat mű­kö­dik ben­ne, hogy va­la­mennyi­en – né­zők és part­ne­rek – együtt mu­lat­tunk ve­le.
De a leg­döb­be­ne­te­sebb ta­pasz­ta­la­tom Már­kus Lász­ló­val volt.
Szin­te a ha­lá­lán volt már, ami­kor es­te be­jött, ját­sza­ni.
Ép­pen én vol­tam az ügye­le­tes ren­de­ző.
A kö­zön­ség már bent ült.
Már­kus na­gyon rosszul volt. Ott volt kö­rü­löt­te az or­vos, a riadt kol­lé­gák, a né­ző­té­ri fe­lü­gye­lő, ott volt az elő­adás ügye­lő­je is. Azon ta­na­kod­tunk, hogy be kel­le­ne je­len­te­ni: az elő­adás el­ma­rad.
Fél­tünk, hogy La­ci a szín­pa­don hal meg.
Alig tu­dott már áll­ni. De je­lez­te, hogy ne ag­gód­junk, va­la­hogy meg­pró­bál­ja meg­csi­nál­ni az elő­adást.
Le­se­gí­tet­tük a lép­cső­kön, s há­tul­ról, a jel­mez­ka­bát­ját és kö­nyö­két fog­va oda­tá­mo­gat­tuk a szür­ke ku­lisszák mö­gé, ahol a dísz­let aj­ta­ja állt.
A vég­szó­ra La­ci ki­nyi­tot­ta az ajtót, be­lé­pett a szín­pa­dra és ját­sza­ni kez­dett.
Ez Mol­nár Fe­renc Já­ték a kas­tély­ban cí­mű ko­mé­diá­ja volt, me­lyet per­gő rit­mus­ban, ön­fe­led­ten és ra­gyo­gó hu­mor­ral ját­szott vég­ig.
Így so­ha sen­ki sem fog­ja el­ját­sza­ni ezt a da­ra­bot.
Meg­szűnt a rosszul­lé­te, lár­va­sze­rű­en so­vány ar­cá­ra s dül­ledt sze­me­i­be vissza­tért az élet – a „va­ló­ság­ban” már ha­lá­los be­teg volt, csak­hogy a szín­pa­don egy má­sik va­ló­ság­ba ke­rült, és eb­ben egy má­sik én­je volt, egy má­sik tör­té­ne­te, amely­ben egész­sé­ges volt, fö­lé­nyes, okos és szel­le­mes.
„Ci­vil­ben” a ha­lá­lán volt, sze­re­pé­ben pe­dig egy ele­mé­ben lé­vő em­ber, tel­jes szel­le­mi és tes­ti fris­ses­sé­gé­ben.
Ilyen át­vál­to­zást rit­kán lát­ni.
Még az ügye­le­tes or­vos is meg­döb­bent, s mi, akik a ku­lisszák mö­gül fi­gyel­tük a já­té­kát, azért imád­koz­tunk, hogy mi­nél to­vább tart­son ez a já­ték, mert tud­tuk, hogy ad­dig biz­tos él­ni fog.
Itt ju­tunk el egy rop­pant fon­tos kér­dés­hez, amit csak a kö­vet­ke­ző szám­ban tu­dok majd meg­vá­la­szol­ni, s ez pe­dig az, hogy mit ne­ve­zünk va­ló­ság­nak?
Ez ko­ránt­sem olyan nyil­ván­va­ló, mint ahogy el­ső pil­la­nat­ban gon­dol­juk.
Ugya­nis az ilyen „sze­rep­cse­rék­re”, „át­vál­tá­so­kra” nem­csak a szí­né­szek, ha­nem min­den em­ber ké­pes.

Müller Péter
X. évfolyam 10. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.