Müller Péter rovata

Exkluzív - Kollektív káprázataink


Nagyanyám kb. 40 esztendővel élte túl nagyapámat, aki még a háború előtti „békeidőben” hunyt el nagyon-nagyon fiatalon, sokáig viselt fájdalmas rákbetegségben.

Szerették egymást.

S amikor Nagyanyám is menni készült, azt mondta nekem: „Te Péter! Hogyan fogok én beszélgetni odaát Apukával? Hogyan fogom elmagyarázni neki, mi az, hogy Hitler, Rákosi, kommunizmus, május elseje, csengőfrász, koncentrációs tábor? Hogyan meséljem el, mi az a televízió, tsz, káder, láncos kutya? Ki az a Vitray Tamás, Puskás Öcsi, Papp Laci, Kádár János? Hogy szomszédunk, Báró Gilányi, a fél felvidék nagy hatalmú ura hogyan halt éhen egy disznóólban? Hogy a hentesüzletünkből hogyan lett pártiroda? S mik azok a brosúrák, melyeket gyerekeink tanulnak, hogy érvényesülni tudjanak? Hogyan magyarázzam el neki, hogy mióta elment, nincs Isten, csak Marx, egy lakásban nyolcan élünk, és a segédünk, a Miska, aki egy józan, rendes ember volt, tanácselnök lett, nagy hatalmú hólyag, aki a köszönésemet sem fogadja?”

A „kollektív káprázatok” – vagy ahogyan durvábban szoktam mondani: a „közhülyeségek” vészes sebességgel változnak.

Amiről azt hisszük ma, hogy Valóság, kiderül, hogy történelmi téboly volt, s teljesen érthetetlen, hogy volt valaha is idő, amikor – félelmünkben? vakságunkban? ostobaságunkban? – azt hittük, hogy ez a Valóság.

Hamvas Béla „történeti szenvedélynek” nevezi ezt a jelenséget, s jóval többet ért rajta, mint a napi politika.

Valaha, ha elutaztál – mondjuk Thaiföldre – egészen más világba csöppentél. Egy rizsültetvényen dolgozó buddhista paraszt érzés-, gondolat- s eszmevilága oly mértékben különbözött a tiédtől, hogyha megpróbáltad beleélni magad az ő lelkületébe, az a tévedhetetlen meggyőződésed alakult ki, hogy egy másik világba kerültél.

S ha ez a parasztocska mélyen vallásos is volt, rendszeresen meditált, s átélten tartotta kapcsolatát a természetfeletti világgal, ez a „másvilági” élménye még döbbenetesebb volna: olyan idegen, új világba lépnél, ahol valóságosak az istenek, szólnak hozzád a szellemek és befolyást gyakorolnak a földi eseményekre.

A parasztocska „valóságát” szánalmas őrületnek tartanád – ahogy ő is a te világodat, amelyben vakon botorkálsz, a múló káprázatokról azt hiszed, hogy valóban vannak, s nem látod az isteneket, csupán azért, mert vak vagy.

S mivel nem látod – s itt tartana téged ostobának –, azt hiszed, hogy nincsenek.

Minden embernek van egy „valósága”.

Ezért a másik ember megértéséhez arra a képességünkre van szükség, hogy saját „valóságunkat” időszakosan föladva belépjünk az ő valóságába.

Ez egyébként az irodalom, a lélektan, s egyáltalán a másik ember megértésének kulcskérdése is.

Ebben a folyamatban a föladás a legnehezebb: vállalni kell, hogy amit én százezer százalékos Valóságnak vélek – az nem az. Illetve csupán nekem az.

Van azonban az egyéni „másvilágokon” túl egy közös „másvilág” is.

A közösségi káprázat, a „közvalóság”, az az álom, vagy rémálom, melyet egy közösség tagjai nem külön, hanem együtt álmodnak s valóságnak vélnek.

Ma ezt a „közvalóságot” szuggerálják, importálják s exportálják is. Lázálomgyárak működnek, rendkívül hatásosan.

A médiák mögött meghúzódó különféle érdekek az egységes káprázat megteremtésén fáradoznak. Ez nem politikai, gazdasági, hatalmi, ideológiai – hanem a szó legsötétebb értelmében vett „spirituális” kérdés. Van itt egy erő, melynek legfőbb célja, hogy az ember ne ébredjen föl! Álmodja azt, hogy ide van ítélve, s hogy ő nem is ember, hanem Fogyasztó.

Napról napra csökken annak az esélye, hogy turistaként – bárhová mész is – másik világba csöppensz. Amit jelképesen „McDonald’s-izmusnak” nevezünk, a föld legtávolabbi pontjára is elért: mindenhol ugyanazt eszed, ugyanoda ülsz, ugyanolyan jelmezben mosolyognak rád az eladók – legfeljebb ferde a szemük. De ezek mögött a ferde szemek mögött már feledésbe merült egy másfajta hagyomány: ugyanazt az unalmas, rossz és értelmetlen álmot álmodja már, mint te, ugyanazt eszi, ugyanarra a zenére táncol, s az isteneket ugyanúgy nem látja már, mint mi.

Ami lényeg, hogy ez az álom: érvénytelen!

Kordivat. Rögeszme. Álvalóság.

Olyan, mint egy színdarab, amelybe a játszók túlságos átéléssel belevarázsolták magukat, s nem tudják: a függöny hamarosan lemegy, s az egész káprázatrendszer teljesen érvénytelenné válik.

A spirituális embernek minden korban meg volt az a képessége, hogy nem azonosult teljesen azzal a „közvalósággal”, amelyben élt.

Tudta, hogy csak átmeneti állapot, időleges varázslat.

Tudta, hogy „Az én országom nem e világról való.”

Ha figyelmesen elolvasod bármelyik evangéliumot, látod, hogy szinte valamennyi szereplője azonosult a „közvalósággal”, mindenki „álmodik” s valóságnak veszi álmait – egyetlen ember van csak ébren: Jézus.

Emiatt nem értik. De ez csak a kisebbik baj:

emiatt ölik meg.

És emiatt mondja Ő, hogy „bocsáss meg nékik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

És ez a legfontosabb.

Aki a „közvalóság” morálja, logikája, világnézete vagy divatja alapján művel bármit is: nem tudja, mit cselekszik.

Olyan, mint egy alvajáró, vagy még inkább egy olyan valaki, aki hipnotikus álomban tevékenykedik. Tetteinek csak addig van érvénye, amíg álmodik – ahogy fölébred, iszonyodva tapasztalja, mit művelt önmaga és mások életével.

Az éberség azt jelenti, hogy az ember a legsötétebb korok füstjén át is látja a sarkcsillagot.

Sajátos érzékenységgel választja szét magában a múlandót a maradandótól – s ami sohasem veszélytelen – mindig a maradandó oldalára áll!

Az éber azt az elképesztő dolgot állítja, hogy „a világ elmúlik, de az én szavaim nem múlnak el”.

És ez az igazság.

Aki másképp gondolja, az alszik.

És nem tudja, mit cselekszik.

Müller Péter
VIII. évfolyam 5. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2018. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.