Müller Péter rovata

Exkluzív - Külvilághit


A mai ember könnyen eltéved a kívül és belül fogalmaiban. Egy téves önátélés miatt abban a hiszemben él, hogy a „kívül” az van - a „belül” azonban csak valamiféle tükröződése a kívülnek -– önálló léte nincs.

Ez a materialista szemléletünk, mely „objektív valóságnak” csakis azt fogadja el, ami a tudatunkon kívül van.

Ez egyébként az anyagnak a lenini definíciója:

„Az anyag a tudatunkon kívül lévő objektív valóság.”

Vagyis hokedli, asztal: van.

Félelem, szorongás, boldogság, szeretet, reménység és gondolat: nem egészen van.

Ezek csak tükröződések, lelki tünetek, az életjelenség tünetei.

Isten például egyáltalán nincs.

„Isten” egy lelki jelenség, a korai gyermekkor illúziója; sok minden egyébbel az ember találta ki, mint egy álomban, hasonlóan ahhoz, ahogy a meséket találja ki.

A materialista ember a lelkét nem tartja valóságnak.

Amíg élek, addig van.

Utána megszűnik.

Megmarad a föld, a fa, a fűrész, a bútorok és a ház.

Megmarad a tapintható és megfogható anyag.

Mert az van.

A többi elillan.

Én is.

A lelkem is.

A tudatom is.

A félelmem is.

Az énnel együtt megszűnik minden, csak a cipőm marad meg, főleg, ha tartós bőrből készült.

Ebben a kollektív tudatállapotban élünk mindannyian.

Az utolsó időkben ilyen az ember „lelki szerkezete”.

Oly mértékig merült az anyagba, s lett a kis időre érkezett egójának foglya, hogy nem tud másképp gondolkodni.

Azonosult a külsővel, olyan mágikus erővel, hogy azt gondolja, azt képzeli, azt hiszi, sőt abban a meggyőződésben él, hogy ő a keze és a feje és az agya és a lába, és nincs más valósága, csak az, amit magán kívül lát és tapint és szagol.

Azt hiszi, hogy az a valósága, amit a kukacok megesznek belőle.

S hogy szép gondolatait biokémiai folyamatok idézik elő, az agysejtjeiben.

Azt hiszi, az agysejtjei teremtik az énjét, az örömét, a bánatát, az életét és az örök elmúlását.

Föl se tudja fogni, hogy a teste és testének minden része csak eszköze a tudatának.

Úgy fogja föl magát, mint egy beprogramozott komputert.

Mint egy vegyi jelenséget.

Mint egy bonyolult sejthalmazt.

Magát az életet, az Istent, az értelmet, a szerelmet és a mindent megismerő gondolatot visszavezeti az idegtevékenységekre, a hormonokra, a sejtekre, sőt a molekulák működésére.

Vagyis a magasrendűt az alacsonyrendűből származtatja.

Nem Shakespeare volt zseni, hanem az édesapjának az ondósejtje.

Vagy anyjának a petesejtje.

Nem egy univerzális értelem teremtette az univerzumot, hanem egy semmiből keletkezett zseniális ősatom.

Két őselem addig küzdött, míg lett belőlük az a csoda, amiben élünk.

Véletlenül, persze.

Véletlenül lehetett volna más is, mint ami van.

Sőt, véletlenül az is megtörténhetett volna, hogy nem lesz semmi.

Elmarad a kozmosz és az élet létrejövetele.

Így gondolkodunk.

S ez még nem lenne baj - ez csak egy „bölcselet”, ha ezt a kolosszális őrületet annak lehet nevezni.

A baj az, hogy ebben a tévhitben élünk.

Hogy nem tartjuk valónak, érvényesnek, mindenhatónak, isteninek és kozmikus gyökerűnek a tudatunkat.

És nem magunktól, vagyis a saját bensőnktől függünk, hanem a világtól.

Nem az önvalónktól, hanem a körülményektől.

Nem a bensőnktől – hanem a külvilágtól.

„Az ember - mondja a legnagyobb magyar gondolkodó - vagy varázsló, vagy elvarázsolt.”

Mi elvarázsoltak vagyunk.

Bennünket mások csinálnak.

Apánk, anyánk, a családunk, a mirigyeink, a társadalmunk, a népünk, a korunk… az egész környezetünk.

Tudatállapotainkat ők idézik elő.

Így élünk.

S mivel sajnos a külvilágunk egyre szorongóbb és boldogtalanabb - mi is egyre jobban félünk, s leszünk boldogtalanok.

Az ember azonban nem fénykapó, hanem fényadó.

Ha belülről nem világít: sötét van! 

 Egy olyan világban, ahol az emberek belülről nem világítanak, sötét van.

Akkor is, ha van még áram és közvilágítás.

Müller Péter
XVI. évfolyam 2. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.