Müller Péter rovata

Exkluzív - Léthazugság


Ez Hamvas Béla kifejezése. 

Talán a legfontosabb szó életművében. 

Tudtuk előtte is, hogy hazudunk. 

Azt is, hogy öntudatlanul hazudunk. 

Vagyis, hogy az ember lelke mélyéig azt hiszi, hogy amit önmagáról állít és gondol, az úgy is van. 

Csak a lelke legeslegmélye mondja, hogy nincs úgy. 

Ott minden egészen más. Sokszor pont az ellenkezője.

Tehát például ott, ahol jónak és nemesnek vélem magamat, rossz vagyok és hitvány.

És persze hazug.

Ahol azt gondolom, hogy igazam van, s ezt még a lelkem mélyén is így érzem és gondolom és hiszem – a lelkem legeslegmélyén kiderül, hogy nincs igazam, hogy becsapok mindenkit – elsősorban önmagamat.

Más szemében észreveszem a szálkát – a magaméban még a gerendát sem.

Ez jézusi hasonlat.

Továbbá az is, hogy: „Hiába mondod nekem, hogy Uram, Uram – ha nem cselekszed, amit mondok.”

Vagyis, hogy a gyakorlatban, a valóságban, de még a saját lényemben sem tudom megvalósítani a szeretetet.

Ez a tragikomikus helyzet mindenre kiterjed.

A szavakra is.

Az előbb leírtam azt, hogy „érzés”, gondolat”, „hit”. De hogy mi mindent értettek kétezer év óta ez alatt a három szó alatt? Továbbá, hogy mit értek én, itt és most – ha nem szavalok és áltatom magamat –, és azt nézem, mi az, amit valóban éreztem és valóban gondoltam és valóban hittem, akkor kiderül, hogy egészen mást, mint amit mindezekből megvalósítottam.

Miért?

Mert valójában nem azt éreztem, gondoltam és hittem.

És a hazugságomat realizáltam és nem a „valójábant”.

Hamvas az emberi léleknek ezt az eredendő önbecsapását kiterjeszti mindenre. Az egész történelemre és kultúrára és vallásra: úgy nevezi, hogy léthazugság.

Amikor például egy jelentős filozófus, Hegel művét olvasta, így kiáltott fel:

– Úristen! Kit hazudott ez az ember maga helyett?!

Alapmondat.

Kit hazudunk magunk helyett?

Mondok egy történelmi példát, hogy jobban érts.

Azt mondjuk, hogy kétezer éve a kereszténységben élünk.

Ez formálta a történelmünket, a kultúránkat, a civilizációnkat.

Ezt mondjuk, írjuk, és így is gondoljuk.

Pedig ha csak egyszer is önbecsapás nélkül pillantasz erre a mondatra, azonnal látod, hogy aki ilyesmit állít, vagy az Evangéliumot nem ismeri – vagy a világtörténelmet.

A népirtások, háborúk (gyakran vallásháborúk), gyűlöletek, pusztítások, hatalmi harcok, kegyetlenségek, önzések, rablások, mohóságok, üldöztetések és mindazok az elvetemültségek, melyek a huszonegyedik században csak fokozódnak, köszönő viszonyban sincsenek a jézusi szellemiséggel.

Heródes világában élünk.

Lehet, hogy volt néhány ember vagy közösség, aki megpróbált a jézusi szeretet szellemében élni – de ezeknek a világtörténelemre semmi hatása nem volt.

Sajnos.

Történelmünkben a Szeretet Szelleme nem valósult meg. Sőt, az ügye rosszul áll.

Mindenütt. 

Önmagunkban, a házasságunkban, az emberi kapcsolatainkban.

Mégis mondjuk, mondjuk, mondjuk.

Az emberiség – ma már mindenki tudja, hiszen nyilvánvaló és másról sincs szó – végveszélyben van.

De nincs egyetlen ember sem, aki a helyzetért önmagát csak egy kicsit is felelőssé tenné.

Nem.

A világot mások csinálják.

Mások rontják el.

Mások a hibásak, a vétkesek, az ostobák.

Mások gyűlölködnek.

És én – a jó lélek – gyűlölöm a gyűlölködőket!

„Senki sem látja a saját fejét” – mondja Karinthy Frigyes.

Ez a baj.

Az emberi tudatnak ez a csakis kifelé látó működése.

Mindent kint lát meg, nem bent.

Befelé nincs szemünk.

Oda nem látunk.

Pedig ott a baj. Onnan ered.

A lélektan kivetítésnek hívja ezt a különös vakságunkat.

Valójában az a szó, hogy metanoia, amit „megtérésnek” fordítanak, a tudatnak egy olyan „megváltozását” jelenti, hogy elkezd befelé is látni.

És megszűnik a kivetítés.

És akkor már tudja, hogy a gonosz nem kint – hanem bent van.

Ott kell legyőzni.

De ehhez tudni kell, hogy ott van.

Müller Péter
XVII. évfolyam 6. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.