Müller Péter rovata

Exkluzív – Még egyszer a vu-vejről


Sokan azt mondták, nem értik, amit a januári számban írtam.

Mi az, hogy vu-vej? Mi az, hogy „nem cselekvés”? Hogyan lehet valamit egyszerre csinálni is, meg nem is csinálni?

Mi az, hogy „hagyd, hogy minden magától alakuljon”?

És ha rosszul alakul?

Hát nem szüntelen cselekvés az élet?

Nem az a helyzet, hogy mindig tennünk kell valamit?

Nos, megpróbálom nagyon egyszerűen elmondani, miről van szó.

Aki igazán tud táncolni, azt is tudja, hogy nem kell egyebet tennie, csak átadni magát a zenének. A Zene majd táncol helyette. A keringő benne van a lábaiban, a derekában, a karjaiban, s ő csak forog, forog, sasszézik – Johann Strauss táncol helyette is, ő csak keringőzik és élvezi a mozdulatait.

Ez a vu-vej.

Aki nem tud táncolni, az kínosan számolja a lépéseit. „Umtatta, umtatta! Egyet jobbra, kettőt balra, előre… egyet jobbra, kettőt balra, előre, forgok… Most én lépek hátra és ő előre, most ő lép hátra s én követem, forgás jobbra, vigyázva, hogy ne lépjek a lábára… Juj-juj, most eltévesztettem!...”

Nem is hallja a zenét.

Önmagával van elfoglalva.

Minden pillanatban „akar” valamit”, szüntelenül beleavatkozik a lágy, hullámzó muzsikába, mert képtelen átadni magát a ritmusnak és a melódiának.

Nem tudja, mi a vu-vej.

Ugyanez van az életben is.

Mindig szól valami „zene”.

Néha vidám, néha szomorú zene. Néha kiugrunk a bőrünkből az örömtől, néha csak bénultan állunk.

Mindennek ideje van.

„Ideje van a születésnek és a halálnak, ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének – írja a Prédikátor Könyve. – Ideje a bontásnak, ideje az építésnek, ideje a sírásnak, ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak s ideje a táncnak. Ideje az ölelésnek s ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje a keresésnek és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek s ideje az eldobásnak. Ideje az eltépésnek és ideje a megvarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. És ideje a háborúnak és ideje a békének.”

Ez mind-mind olyan, mint a keringőzés.

Azt kell táncolni, ami az idő „zenéje”

Azt mondja a Prédikátor: „Rájöttem, amit Isten tesz, az minden időre szól. Ahhoz nem lehet hozzátenni, sem elvenni belőle semmit. Elnéztem – mondja – a vesződséget, amit Isten az embernek ad, hogy bajlódjon vele, mert nem tudja, hogy mindent Ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan az embernek némi fogalmat az idő folyásáról, de anélkül, hogy az ember fel tudná fogni, amit Isten tesz. Ekkor megértettem, nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életet.”

Az ember azonban ezt nem tudja megtenni, mert önakaratával elrontja sorsát.

Azt mondja a Prédikátor:

„Aki szereti a pénzt, az soha sem kap elég pénzt, és aki szeret szerezni, annak sohasem elég a jövedelme. Ez is hiábavalóság!”

A vu-vej azt jelenti, hogy fölismerem élethelyzetem időszerűségét, s aszerint cselekszem.

Pontosabban nem is én, hanem a bennem lévő „ösztönös” vagy nagyon is tudatos önátengedés működik – tudom, hogy életem most erről szól, jó, és jó hogy erről szól, még ha nem nyereséges is, s hagyom, hogy ez a felismerés egész lényemet átjárva cselekvéssé legyen.

A zenére táncolok, s nem ellene.

Vannak fönti és vannak lenti pillanatok.

Sötét és világos korszakok.

Nyertes és vesztes állapotok.

De ha „vele megyek”, még egy örvényből is hamarabb kikerülök, mint ha küzdök ellene.

Akkor biztos, hogy elnyel.

Vallásos emberek úgy mondják, hogy „bízom az Isten akaratában”.

Úgy is lehet mondani, hogy alávetem magam az univerzális akaratnak – nem küzdök a sorsom ellen.

Aki így él, azt tapasztalja, hogy lazán, természetesen él.

Fújja a sors szele, s ő nem tesz egyebet, mint hogy finoman állítja a vitorláit.

Ehhez egy „éntelen” állapot szükséges.

Egy olyan meggyőződés, hogy „itt minden értem van”.

A látszólag rossz is.

A nehéz is, a szomorú is, a bajok is.

És a győzelem is, a megmenekülés és a siker is.

Az kell hozzá – és ez benne a rejtélyes dolog–, hogy ilyenkor egy Nagy Erő részeiként éljük meg magunkat.

Nem úgy, hogy minden ellenünk van– hanem minden értünk is velünk.

Amit úgy éltünk meg, hogy „nem jó” – az is.

Alacsonyabb szinten így működünk: testünk legtöbb vonatkozásában „rá van bízva a Természetre.” Sejtjeink, szerveink „maguktól” intézik a dolgaikat. Ez nem azt jelenti, hogy nem ügyködnek szorgalmasan – gondolj csak a szívedre –, hanem hogy az Egész működteti őket, s hagyják, hogy így legyen.

Ha önakaratuk föllázad a Központi Akarat ellen, azt mi úgy éljük meg, mint betegség.

És a gyógyulás minden esetben ráhangolódást jelent erre a Központi Akaratra.

Ez más szóval a hit ereje – vagyis a teljes „Rád Bízom Magam” létélménye.

Ez a ráhangolódás, ez a bizalom, ez az egységélmény valami rejtélyes Egésszel – ez a vu-vej. Ez nem passzivitás, hanem a leghatalmasabb akció, csak nem én csinálom, hanem az Egész.

Müller Péter
XIII. évfolyam 3. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.