Müller Péter rovata

Exkluzív - Megújulás


Amit a következő oldalon elmondok majd "kínaiul", a Ji King nyelvén, azt megpróbálom itt "magyarul" is elmondani.

A magyar nyelv roppant tömör.

Főleg, ha egy kicsit csalok is.

Egy mondatban tehát ez a lényeg:

"Ami nem újul meg, az megrégül."

Nem tudom, létezik-e ilyen szó, hogy "megrégül".

Ha nem, ezután fog.

Ahelyett használtam, hogy "megöregszik, megzápul, megvénül, megromlik, megsavanyodik, meghal".

Biológiailag addig élünk, amíg sejteink megújulnak bennünk.

Vagyis maga az élet nem egyéb, mint szüntelen megújulás.

Az egész teremtés szüntelen mozgás. Olyan nincs, hogy valami megáll benne, csak az, ami meghal. Olyan nincs, hogy valami csak "van" - mert anélkül, hogy észrevennéd, ez a látszólag unalmas és látszólag mozdulatlan és egyhangú "van" szüntelen és végtelenül sokszámú újjászületésnek az eredménye.

Nem veszed észre.

Az öregedésben az a riasztó, hogy a testünk egyre lassabban képes megújulni. Itt tehát nagyon kell vigyázni, hogy a megújulás folyamatát egyre beljebb, a lélek síkján kell végrehajtani. Bár hozzá kell tennem, hogy a benső regenerációs képesség gyakran a test működésében is csodát tesz. Nagyapám például kilencvenkilenc éves korában úgy épült föl egy combnyaktörésből, műtét nélkül, hogy csontja összeforrt s bot nélkül sétálgatott százévesen a Duna- parton. A megújulásra ő nagy súlyt helyezett, s bár ilyen rendkívül magas kort ért meg, s benne a magyar történelem és politika olyan változatos, százötven részes filmsorozatát, ami számomra szédítő volt (a kiegyezés idején született, látta az ifjú Ferenc Józsefet, az első világháborúban már nem volt fiatal, a másodikban már csak a hátország poklában élt, s csupán csak tízvalahány évet kellett volna még várnia, hogy lássa Kádár bukását s az ún. "rendszerváltást") - s bár nagyon érdekelte az emberiség sorsa, s benne a történelem és a politika, de a múltról sohasem szeretett beszélni. Csakis a jelenről. És a jövőről. Amit megélt, nem érdekelte. Emlékezett rá, de ezek passzív emlékek voltak, semleges képek, sem bizakodásra, sem borúlátásra nem késztették. Eredményeire nem volt büszke s félelmeit nem hurcolta magával. Mindig maga köré nézett s egy kissé előre. Életének igazi terepe a jelen volt, az "itt és most", de nem úgy, ahogy arról Eckhardt Tolle beszél, nem úgy, mint a zen bölcsei, hanem egy apró, alig észrevehető csalással - mindig egy kicsit előre nézett.

Itt és most - és előre a jövőbe.

Betegségéből például úgy gyógyult meg, hogy az orvosától (aki persze már lemondott róla) kért egy kis kapaszkodót az ágya fölé, s hogy ne kapjon fölfekvést és szerveit egészséges működésben tartsa, hosszasan csüngött a levegőben, mint egy vén majmocska. Lakatos volt, erős karokkal, mégpedig azért, mert 96 éves korában még pompás vasmunkákat csinált. Gömbvasakat hajlított, szögvasakat formált, vágott, csiszolt és hegesztett. A kórházban mindenki elképedt a látványtól: egy aggastyán, egy bajuszos matuzsálem lóg a szeren, mint egy vén akrobata, akit a cirkuszban a trapézon felejtettek. És meggyógyult. Mert meg akart gyógyulni. Előrenézett - és nem a kórlapjára.

Hogy mit jelent ez a szó: "egészség", tőle tudom.

Nem azért, mert elmondta, hanem mert láttam.

Láttam, hogyan él kívül-belül egy egészséges ember.

Amikor a baleseti mentő bevitte a sebészetre, az ügyeletes, aki fölvette, megkérdezte, hogy mikor volt utoljára kórházban és hol vannak a zárójelentései.

Nagyapa elmondta, hogy kórházban még nem volt soha, orvos azonban látta, de ez még a sorozáson volt, mégpedig az első világháborúban 70 évvel ezelőtt, úgyhogy zárójelentése nincsen.

A megújulás lényege nemcsak az, hogy valaki a jövő felé néz (és persze derűsen), hanem az is, hogy nem bámul a múltjába. Nem nyomasztja, amit megélt. Csak azt tartotta meg, ami feltétlenül kellett neki. Ez néhány tárgy volt csupán. Egy télikabát, néhány kopott ing és nadrág, kötött pulóver s a múltjából egy elegáns, sötét csíkos öltöny s egy Borsalino-kalap, ha néha valakinek a temetésén meg kellett jelenni. Ja, és volt még egy értékes svájci Patek órája, melyet egy orosz katonától kapott. Amikor a davaj gitáros ruszki lejött az óvóhelyre órákat zabrálni, mindenki rémülten odaadta a magáét, az én öregem is, de közben rámutatott a katona karján csörömpölő, összelopott órafüzérre s azt mondta neki, németül (!) "Te pedig add nekem ezt!" És rámutatott a Patek órára. A ruszki szó nélkül odaadta neki. Nyilván nem tudta, miért. Én tudom. Megcsapta őt a nagyapámból áradó végtelen derű és nyugalom. És a mohó rablóból néhány másodpercig egy normális ember lett, aki pontosan tudta, hogy valamit adni kell valamiért.

Rossz cserét csinált, mert egy zakatoló öreg zsebórát kapott az értékes Patekért, de a tanulság aranyat ér.

Ez pedig az ilyen "megújuló" művészekből áradó lelki békesség.

A "Van másik!" derűs nyugalma.

Ugye emlékszel még nagy zenebohócunk hallhatatlan mondására?

"Van másik!"

És mindig, minden helyzetben lesz másik.

Minden pillanatunkban elvész valami - és ha jól élünk, lesz helyette másik.

Nem kell utánanézni, ha valami elvész.

Nem kell figyelmünket a múltba felejteni.

Nem kell érzelmeinket s gondolatainkat a múlthoz kötni, hogy amiatt féljek vagy szorongjak, vagy legyek depressziós, ami megtörtént.

A múlt: horgony.

Néha föl kell venni s hagyni a hajónkat új vizekre úszni.

Figyeld meg, a kormányos mindig előrenéz.

Ahonnan az új és új hullámok sodródnak felé. Nem az olajfoltoktól habzó farvizekkel törődik, hanem az új hullámokkal, az előtte álló végtelen messzeséggel, a távoli parttal, melyet el akar érni - a sarkcsillaggal, ami vezeti.

Müller Péter
XII. évfolyam 1. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.