Müller Péter rovata

Exkluzív – Önvédelemről - először


Erről ritkán beszélünk, pedig ez életünk legfontosabb feladata.

Meg kell védenünk magunkat!

Mai életünk teli van rossz rezgéssel, indulattal, rosszakarattal, gyűlölettel, irigységgel, keserűséggel, rosszkedvvel, sőt reménytelenséggel és depresszióval.

Nemcsak az emberekben, a levegőben is ott van.

Láthatatlan.

A nap még süt, tavasszal még rügyeznek a fák, de már a természet is, mint egy óriási megsebzett állat, védekezik. A napsütés veszélyes, a folyókban már nemigen lehet fürdeni, mert vizük mérgező, nem lehet tudni, hogy a valaha békés nyaralóhelyekre mikor csap le a tornádó, a hurrikán vagy éppenséggel a földrengés.

Számítani kell rá, hogy a szélvihar lesodorja a tetőnket, földjeinket rendszeresen elönti az árvíz. Egyszóval annak a paradicsomi nyugalomnak, melyet az ember még pár évtizeddel ezelőtt a zavartalan természetben talált, vége. A lárma, a gépzaj és a zűrzavar egyre nagyobb területeket hódít meg a világból. Föltehetően nemcsak az ember, az állatok és a fák is félnek.

Mérgezett élelmiszereket eszünk. Mérgezett levegőt lélegzünk. Vizünkben egyre több a méreg, ráadásul fogy az ivóvíz.

Az otthonainkba bevezetett kép- és hangvilág egyrészt hülyévé, másrészt szorongóvá akar tenni bennünket.

Ha egy száz évvel ezelőtt élt embernek, mondjuk Mikszáth Kálmánnak azt mondanám, csak egyetlen napot töltsön velem, üljön be az autómba csúcsforgalom idején, fúrja bele magát a benzingőzbe, élje végig az indulatos tömegben való sodródás számunka már megszokott poklát, a veszélyeket, a koccanásokat, átkokat, s az utcán heverő véres sebesültek látványát, a hajszát, az idegességet, s aztán este nézze végig velünk bármelyik tv-csatorna híreit vagy ostoba szórakoztató műsorait – lelkileg összeroppanna. Egyszerűen nem tudná elviselni. De a szervezete sem bírná ki a mérgezett műételeket.

Egy normális ember, ha nem szokott volna hozzá a mai világhoz, megveszne közöttünk.

Mi azonban adaptálódtunk ehhez az „élethez”.

De nem teljesen.

Nincs olyan ember, aki ne tudná, hogy őrületben él.

„Ez nem normális dolog” – mondjuk a politikánkra, a zenénkre, az életvitelünkre, a gazdaságunkra, morális állapotainkra, lelkiállapotainkra, környezetünkre és időjárásunkra.

Ösztönösen vagy tudatosan valamennyien önvédelemre rendezkedtünk be.

Jól vagy rosszul.

Nincs olyan ember, aki ne talált volna ki, ha csak ösztönösen is, valamiféle önvédelmi, lélekvédelmi taktikát.

„Olyan társadalomban élek – mondja a Nobel-díjas Kertész Imre –, amelynek dinamikája láthatóan az őrület és az ezzel járó pusztulás; olyan társadalomban, amelynek csak hátat fordítva lehet és kell élni.”

Nagy szavak ezek egy író részéről, akinek ősi küldetése mindig is az volt, hogy egy közösség nevében beszéljen, s az embert közösségi (szeretetképes) lénnyé tegye.

Manapság azonban ez nem így van.

Már Krisztus idejében sem így volt.

Jézus – egy új világ reményében – kivezette tanítványait abból a fülledt és elromlott közösségből, amelyben éltek.

S ma sincs ez másképp.

Önvédelmünknek két irányba kell működni. Egyrészt részt kell vennünk, meg kell értenünk s lelkileg fel kell dolgoznunk mai, süllyedő és elvetemült életünk minden tapasztalatát. Nem lehet orrbefogva élni, mert akkor nem szerezzük meg a szükséges immunitást. Meg kell érteni ezeknek az utolsó időknek a természetét és lélektanát. Mert amit az ember nem ért, ami csak öntudatlanul rászakad, az ellen nem is tudja megvédeni magát.

Nem véletlenül élünk itt és most.

Meg kell ismerünk egy olyan világot, mely elromlott, s minden pillanatában a saját végéről beszél. Ez új tapasztalat, mert népek elmúltak már, de egy egész civilizáció, sőt, egy egész emberiség sohasem szembesült még azzal a kérdéssel, hogy nincs már jövője. Ha egy ősi világban egy indián asszony kosarat font, vallásos és közösségi elvárás volt, hogy az a kosár hét generációt szolgáljon. Ha nem volt olyan tartós, hogy még az ükunokáinak a gyermekei is abba tegyék a kenyeret – a kosár nem volt jól megcsinálva, és az indián asszony lelke a túlvilágon szembesült azzal, hogy a földi léte során hitvány munkát csinált. Ezért még évszázadok múlva is rossz volt a lelkiismerete.

Manapság még egy autót is csak évekre találnak ki, hogy minél hamarabb el lehessen dobni, s újat vásárolni helyette.

Eldobható civilizációban élünk, melyben senki nem gondolja már komolyan, hogy ez akár nyolcvan esztendő múlva is fönnáll még.

Manapság mindenkit a saját hite, bölcsessége tart meg. Istenével vagy saját lelkének mélymagjával „külön vonalat” tart fenn.

Az írónak meg – ha ő maga egyáltalán tud még róla – arra kell rávezetnie olvasóit, hogy legyenek bensőből vezérelt emberek.

A legnagyobb kegyelem az életemben, hogy soha semmit sem hittem el mindabból, amit az iskolában tanítottak. (Ma is csak fönntartásokkal hinném!)

Láttam, hogy a tanáraim tévednek vagy hazudnak, mert muszáj. Egykori tankönyveimet mintha őrültek írták volna: teli voltak rögeszmékkel. Nagy mázlim volt, hogy rossz tanuló voltam, mert amikor a „rendszer” megbukott s az összes tankönyvemet ki kellett hajítani a szemétre, nekem nem volt mit elfelejtenem, mert nem tanultam meg.

Minél ostobább volt egy diák, annál kevesebb felejtenivalója volt. S aki egyáltalán nem hitt a tankönyveknek, az egy pillanat alatt lett tolvaj vagy mohó üzletember.

És aki nem hitt a materializmusban, az – ha sok veszélyes útkeresés után is, de – megtalálta azt az útját, mely az Isten felé vezet.

Beszélünk még erről, mert fontos!...

Müller Péter
XIII. évfolyam 5. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.