Müller Péter rovata

Exkluzív - Örülni az életnek


Valaki azt kérdezte, azok után, hogy átéltem egy megrendítő halálélményt, tudok-e örülni az életnek?

A kérdés nyilvánosan hangzott el, egy íróolvasó találkozón, válaszoltam is, de utólag maradt bennem valamiféle nyugtalanság. Hiányérzet. Hirtelen kimondtam valamit, ami nem volt pontos, mivel a kérdés sem volt az.

Egyáltalán, mi az, hogy öröm?

És mi az, hogy életöröm?

Valaki azt hiszi, hogy ez a halállal megrendül?

Hogy is volt ez?

Mit éltem át?

Mi maradt bennem?

S mit jelent számomra ez a szó, hogy öröm?

Nos, ha egészen egyszerűen akarnám elmondani, amit érzek és gondolok erről, csupán annyi lenne: ha nem tapasztaltam volna meg, hogy van szellemvilág, hogy van halhatatlanság, hogy valahonnan jöttünk s valahová megyünk, s lelkünk előtt végtelen és időtlen távlatok vannak, ha ebben nem lennék bizonyos, egyetlen pillanatig sem tudnék örülni.

Semminek.

Az "életemnek" sem, mert hiszen hogyan tud örülni egy halálraítélt, még akkor is, ha az ítélet végrehajtása csak holnap vagy holnapután esedékes.

Az öröm - bármiféle öröm - szabad.

Nincs határa.

Ilyenkor "önfeledtek" vagyunk - repülünk.

Nem félünk például.

Egy csöppet sem, mert abban a pillanatban, ha félni kezdünk, az öröm, mint egy színes buborék, szétpukkan.

Soha az ember olyan biztonságban nincs, mint ha örül.

Öröm és halál egymást kizáró állapotok, mert a halál a "test gondolata" - a lélek gondolata az "örök élet", ahogy Pál apostol mondja.

És ez mindenfajta örömre vonatkozik.

Az ún. "alacsonyrendű" örömökre is.

Ha egy vágyad beteljesül - figyeld meg -, egyetlen pillanatig örülsz neki, boldogan, füstmentesen, lebegve, minden mellékgondolat nélkül.

Pontosan addig, amíg a lelked tágul, amíg lebegsz, amíg élményed lelki.

Megtudod, hogy nyertél a lottón - először lúdbőrös leszel, szinte részeg, mindenkit fölkérnél táncolni -, de aztán eszedbe jut, hogy a pénzből adóznod kell, hogy kunyerálni fognak tőled, hogy titokban kell tartanod a szerencsédet, mert meglopnak, fejbe vernek,megrohannak az emberek... ez már nemöröm.

Az öröm még a leganyagibb formájában is spirituális állapot.

Testünk nem örül, csak a lelkünk.

Minek örül?

A szabadságnak.

Még egy lottóval is mit nyertél?

Szabadságot.

René Clair egyik filmjében a lottónyertes első dolga, hogy bemegy a porcelán- és üvegboltba, ahol egész életén át rabszolgaként robotolt, zsarnok főnöke szeme láttára fölemeli sétapálcáját, s az üzlet teljes árukészletét - csészéket, vázákat, poharakat, szobrokat - lesodorja a polcokról. Gondosan, darabról darabra letakarítja az összes polcot. Az egész üzletet, a csillárt, a pultot, még a kirakati ablakokat is darabokra töri.

- A számlát küldje a címemre! - mondja döbbent főnökének, s botját a hóna alá csapva tánclépésekkel elhagyja a rommá tört üzletet.

Igen, a legtöbb, amit pénzen vehetünk, a szabadság.

A szabadság pedig az öröm előfeltétele.

Korlátok között nincs öröm.

És most már felelni tudok a kérdésre.

Ha csak egy pillanatig is megfeledkeznék a halhatatlanságról, ha komolyan venném azt, hogy az egész életem nem egyéb, mint - szerencsés esetben - harmincezer nap, abból is sok keserves, gondokkal, betegségekkel, félelmekkel teli nap és álmatlan éjszaka: sohasem tudnék önfeledten örülni.

Szüntelenül szoronganék.

Félnék, és mindenkit féltenék. 

Úgy érezném, semminek nincs értelme.

Mintha ellopnák az eget a fejem fölül, mintha nem kapnék levegőt, mintha minden reményemet kudarcra ítélnék...

Ha beszorulnék az anyagba, elveszteném lelkem tudatát... vagyis mit?

A végtelenséget. A szabadságot. A határtalanságot. Az isteni származás emlékét. A szárnyalás örömét és az életem értelmét... szóval, ha mindezt elveszteném, s csak a vészesen öregedő és halálra ítélt testem törvénye szerint élnék, nem tudnék örülni semminek. Minden erőfeszítésem abban merülne ki, hogy ne gondoljak a végre, a kikerülhetetlen szenvedésekre, hogy elfelejtsem: az életemnek semmiféle értelme nincs.

Sokszor elgondolkoztam, milyen hősiesség kell a materialisták hitéhez!

Remény nélkül, a biztos vesztés tudatában, halálra ítélten élni: ehhez aztán erő kell!

És olyan rögeszme, olyan minden percben működő önszuggesztió,mely nem engedi a figyelmet előreszaladni, nem engedi a szívet beleérezni és az értelmet belegondolni a jövőbe,mert ott egy nagy lyuk tátong, egy óriási Semmi, ami mindent elnyel. És ez még nem lenne baj, a baj ott van, hogy eddig a végső Semmihez, ehhez a Nagy Lyukhoz is keserves eljutni,mivel az élet teli van szenvedéssel, s a szenvedéseknek nincs értelmük.

És most már válaszolni tudok a kérdésre.

A halálélményem boldoggá tett!

Kinyíltak előttem a távlatok és értelmet kaptak a szenvedéseim.

S ugyanakkor kicsiny színpaddá vált ez a világ s egyetlen szereppé ez az "életem", amit éppen most és itt játszok. Rádöbbentem nemcsak arra, hogy amit eddig "valóságnak" hittem, korántsem az Igazi Valóság, hanem arra is, hogy amit énemnek hittem, korántsem az én Valódi Énem - csupán egy szerepem, ebben a díszletben, ezekkel társakkal és ebben a mesében.

Sajnos ez a tapasztalat nem átadható.

Nemcsak azért, mert "aki éli, tudja - aki nem, annak hiába beszélni" - hanem azért is például, mert csak kevés olvasóm érti, hogy amikor én halálról beszélek, számomra sohasem riasztó, hanem mindig valami tág, boldogító élményt jelent - szabadságélményt, "nincs baj!" élményt, valóságélményt.

De erről beszélünk még...

Müller Péter
XI. évfolyam 2. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.