Müller Péter rovata

Exkluzív - Pszichiáter a pokolban


Hamvas Béla komolyan hitte, hogy az emberiség a világháború iszonyatában megtisztul, hogy a leírhatatlan gyötrelmektől észhez térünk, s látni fogjuk, hogy eszelős rögeszméink a szakadékba sodornak bennünket.

Nem láttuk.

A háború elmúlt, de semmit sem tanultunk, még az apokaliptikus méretű borzalmakból sem.

„A legnagyobb csoda – mondja Hamvas – hogy a koncentrációs táborokból nem kerültek ki szentek.”

Ennyi szenvedés – és hiába?

Szerencsére voltak kivételek.

Például Viktor E. Frankl, aki Auschwitz poklában ismerte meg az emberi lelket, s aki – ahogy ő nevezte – „tragikus optimizmussal” megújította, vagy úgy is mondhatnám, ősi, szakrális helyére tette az emberi lélek gyógyításának tudományát.

Frankl tudásával nem lehet vitatkozni. Nemcsak azért, mert azt olyan pokol fenekéről hozta, ahol mi nem jártunk, hanem azért is, mert amit ott talált, az megegyezik mindazzal, amit szellemtörténet nagyjai Krisnától és Jézustól egészen Dosztojevszkijig (aki szintén a lágerek dermesztő jégpoklában ébred rá az igazságra) tanítottak.

Ez pedig az, hogy az embernek nem csupán élete, de Sorsa is van.

Más szóval: nemcsak él, mint egy biológiai ösztönlény, de az életének, – mivel szellemi teremtmény – még értelme is van!

Frankl azt tapasztalta önmagán, rabtársain s később aztán a világ minden olyan helyén (Koreában, Vietnamban), ahol a sorsfeladat éppen a Pokol megtapasztalása volt, hogy a túlélés lehetősége nem az életösztön erején, hanem azon múlik, hogy a szenvedő ember mennyire látja, vagy nem látja életének értelmét.

S ez nemcsak a pokolban, a hétköznapi életben is így van.

A legnagyobb nyomort, szenvedést, öregedést, vakságot, betegséget, magányt, még a halált is elviseljük, amíg látjuk, hogy van valami értelme – s egy viszonylagos jólétben is összeroppanunk, ha úgy éljük meg, hogy nincsenek céljaink már – ha nem tudjuk, miért élünk.

Ha van életcélom, a poklot is legyőzöm, ha nincs, egy nyugdíjazás is összeroppant.

Frankl nem misztikus, hanem tudós, de az „élet értelme” alatt pontosan azt érti, amit az ősi bölcsek sorsnak, szvadharmának, ming-nek, vagy éppenséggel Isten akaratának neveztek.

E „sorsfeladat” túlmutat az egyszeri, földi lét határain.

Amikor például már semmi sem maradt, csakis a szenvedés, Frankl, a lágertapasztalatok alapján azt mondja: még itt is választhat az ember, hogy megőrzi-e méltóságát, vagy visszahull a féreglét önsajnáló gyengeségébe.

A „méltón megcsináltam”, vagy „vacak módon föladtam” választása még a legvégső helyzetben is ott áll az ember előtt s egyáltalán nem mindegy, hogy valaki utólag – akár a halál pillanatában is – hogyan néz vissza önmagára!

Ez a „jövőmből nézek vissza a jelenlegi helyzetemre”, Frankl terápiájának lényeges mozzanata lett. Ezt is önmagán tapasztalta. Amikor elfagyott, sebes lábbal, csontsoványan, rugdosva, verve, halálra ítélve vonszolta magát, azt gondolta: „Milyen hasznos lesz egyszer – ha majd újra lelkeket gyógyítok – ha én most ezt a poklot itt megtapasztalom!” S innen kezdve úgy nézett önmagára, mint valami keserves, de hasznos kísérlet alanyára: céltalan jajgatás helyett figyelni kezdte magát, tanulta a pokol lélektanát, s ez a jövőbeli cél szenvedését értelmessé és elviselhetőbbé tette.

Frankl életműve tiltakozás mindaz ellen, amit a Nobal-díjas cím takar: „Sorstalanság”

Az hogy valaki „sorsot” él, vagy „sorstalan” sohasem a külső körülmények függvénye, még akkor sem, ha a legmélyebb pokolban kerül.

Az ember akkor „sorstalan” ha nem találja meg a sorsát.

Értelmet a szenvedésének sohasem a méltó, vagy méltatlan körülmények, hanem az ember ad önmagának. (Gondoljunk Jézus sorsára!)

A „sorstalanság” minden bajnak a forrása, s a terapeutának jóformán nincs is más feladata, minthogy segítsen a páciensének ráébrednie arra, mi a sorsa.

Ezt Frankl professzor éppen a lágerben tanulta: semmi sem tudja az embert sorsától megfosztani, még Auschwitz sem!

Metódusát tudományos kifejezéssel logoterápiának nevezte el.

Lényege a „logosz”. Az emberi – s én azt is hozzátenném, hogy isteni – Értelem.

Ha valaki önmagát „sorstalannak” éli meg, az – Frankl szerint – valami alapvető dolgot nem értett meg sem önmagából, sem a körüoményeiből, az, Hamvas szavával „önmaga helyett valaki mást él”. Az ilyen lehet, hogy sok mindent tud, csak azt az egyet nem, amit tudni érdemes, hogy miért él. (És persze azt sem, hogy miért szenved.)

Ez minden lelki betegség forrása. Abban a pillanatban, amikor valakiben a tudatlanságnak ez a homálya akárcsak egy pillanatig is eloszlik: meggyógyul.

Frankl professzor még szikárabban tapad a tudomány bizonyítható tényeihez, mint C. G. Jung s nem mondja ki, hogy amit művel, az szakrális beavatás, mely ráébreszti pácienseit arra, hogy életüknek nemcsak földi, földöntúli céljai is vannak.

A sorsfeladat – melyet mindenkinek magának kell megtalálni, az orvos csak segíthet ebben – egyszerre nagyon hétköznapi s ugyanakkor transzcendens megbizatás.

Az emberiség legnagyobb tragédiája Frankl szerint nem a lágerek borzalma, hanem az élet értelmének az elvesztése.

Úgy hívja: „exisztenciális vákuum”.

Valamennyien ebben élünk: „Úgy sincs értelme az egésznek!”

Ez a nihilizmus az, ami az embert embertelenné teszi (gyilkost s áldozatát egyaránt), s a gyógyító – ha valóban segíteni akar – nem tehet mást, minthogy ráébreszti páciensét élete értelmére.

Mert van!

S ezt nem a külvilág adja, vagy veszi el: sorstervünket a bennünk élő Logosz készítette, s ha meghaljuk a hangját, még a pokol és értelmet kap.

„Még egy verébfióka sem hullhat el az Isten akarata nélkül.” – mondta a Logosz.

Aki ezt nem tudja, nem hallja a Logosz hangját.

Nem azért, mert a Logosz hallgat – hanem mert „nincsenek fülei hozzá”.

Müller Péter
IX. évfolyam 2. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2020. január

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.