Müller Péter rovata

Exkluzív - Repülni!


Szerencsés kisgyerek voltam. Nem azért, mert - tisztán emlékszem! - felnéztem a csillagos égre és azt gondoltam: ott az én hazám! Hanem mert ezt a felismerésemet később sem veszítettem el.

Alig tudtam még beszélni.

Nem tudtam elmondani, mit éreztem.

De az érzés azóta is bennem él.

S ma már, gyakorlott íróként, aki sokszor megpróbálta, hogy szavakat adjon azoknak a csodáknak, melyek lelkének olyan mélységeiben fekszenek, ahol nincsenek már szavak... szóval, ha megpróbálnám kimondani, mire döbbentem rá akkor, 3-4 éves korom táján, a következőket mondanám.

Először is azt, hogy "az én országom nem e világból való".

Ezt minden gyerek tudja, de ha egy beteg, sötét és "lezuhant" társadalomba születik - ahogy valamennyien abba születtünk -, ezt a felismerését elfelejti.

Nem nehéz, mert minden ember feladata, hogy beletanuljon ebbe a sűrű világba, amelybe született.

Megtanuljon nem "repülni", hanem állni, járni, futni, beszélni,megismerkedni a földi világgal, a fájdalmakkal, az örömökkel, a sírással, az örökös hiánnyal,megismerkedni a vérző sebeivel, a kakilással, a pisiléssel, a zajokkal, az idegességgel, a dühvel, haraggal, indulatokkal. Olyan felnőtt emberek veszik körül, akik az "eget" rég elfelejtették már, rájuk zuhant a mulandó lét csapdája, s most abban küszködnek, súlyos gondokkal. Nem érnek rá, keserűek, boldogtalanok, zaklatottak. Reménytelenek, csalódottak. Ritkán néznek az égre, s sohasem látják már sem a kék ég fölötti végtelen világot, sem az éjszakai csillagok rejtett morzejeleit.

A gondok világában élnek.

A gondok súlyát mi, felnőttek mindannyian ismerjük.

Ezeknek egy része - hogy úgy mondjam: könnyebb része - onnan van, hogy embernek lenni s a földön élni nehéz. Mindig is az volt.

A súly másik részét azonban már a mai modern világ teszi a vállunkra.

Ez a mai világ csodátlan. Úgy is mondhatnám: nincs eszménye. Nincs "föntje". Tudása nem ad feleletet arra, hogy miért élünk, vallása pedig nemigazán átélt, hanem kiüresedett - nem tanít meg "repülni".

Nincs fölöttünk ég. Sem boldogítóan kék, sem titokzatosan csillagos. Semmiféle távlat nincs fölöttünk. Hiába nézünk föl az égre, a valaha titokzatos Holdon éppen olyan por van,mint a Wesselényi utcában, s ha egy űrhajós élni akar ott valahogy, innen a földről kell magával vinni ételt és italt, s lehetőleg egy tévét is, ha nemóhajt unatkozni. És így vagyunk a többi bolygóval, csillaggal is.

Nem érdemes odamenni,még a sok millió fényévnyire lévő legtávolabbi galaktika legmesszibb csillagára sem,mert a fogunk ott is fájni fog, ott is félni fogunk a haláltól, s amíg nem hozunk létre egy plázát s egy Burger Kinget, s nem nézhetjük a Győzike-show-t, éhezni s fázni fogunk, és félni fogunk az idegenségben.

Valaha hazám volt a csillagos ég, s a mesehősök ismerősebbek voltak számomra, mint a rokonaim - ma, ha fölnézek, didergetően magányosnak érzem magam. Emlékszem, nem a természet "tavaszodott" akkor, hanem én, a kibomló rügyek és virágok, az első meleg napsugár, melynél kitárhattam pucér kis testemet az Életnek, sőt, valami rejtélyes újjászületésnek az öröme volt akkor - nem látvány, hanem személyes élmény, én pezsegtem, én vibráltam, velem nem lehetett bírni, s amikor leesett a hó, úgy gyönyörködtem benne, mint nagyanyám valószínűtlenül fehér, jóságos hajában, belebújtam, belerohantam, ugráltam, csúszkáltam, hancúroztam benne. A fehérré vált világ a mennyország képét idézte. A kiskutyákról vettem példát, akik tudták, hogy hóban fürödni kell, mert megtisztulnak benne.

Hová lettek a csodák?

A tudomány elsorolja, milyen anyagok alkotják a Hold porát, ismeri krátereinek neveit – de a csoda már nem lakik ott.

A csoda sehol sem lakik már.

Komoly tudósok azt állítják, megtalálták végre azt a gént, ami az embert istenhívővé teszi.

Már várható volt.

Várható, hogy az a vízió - vagy ahogy manapság mondják - "tudományos igazság", mely az embert nem látja másnak, csak egy mirigyváladéknak, egy osztódással felpüffedt óriási ondó- és petesejtnek, előbb-utóbb fölfedezi az Istent is.

Megvan az istengén.

Mózes nem ismerte, Buddha, Krisna, Mohamed, Jézus, Platón, a szentek, a jógik, a bölcsek, a rabbik, az emberi kultúra legnagyobb szellemiségei, írók, költők, muzsikusok erről persze nem tudtak - ha Bach vagy Mozart tudta volna, hogy gének szülik benne a Máté passiót és a Rekviemet, hozzá se fogtak volna.

Mielőtt az egész veszélyessé vált életünket a tömegpusztító vegyi-, biológiai és atomfegyverekkel tönkretesszük, mielőtt a tengereket, az óceánokat és égboltot az Okos Ember gyógyíthatatlanul megmérgezi, először az emberiség sok ezer éves kultúráját kell leleplezni, s utána lerombolni.

Először a metafizikát, aztán a vallást, végül a művészeteket.

Nincs szellem, a lélek nem egyéb, mint a mirigyváladék funkciója. Az imádság, a szépség, a boldogság, a halhatatlanság, a kék égnek, a csillagoknak, egy-egy szép versnek az üzenete mind-mind káprázat. Mirigyváladékok okozzák.

Ha Jézus Krisztusban nem működött volna ilyen túláradó erővel ez az "istengén", most nem lennének Evangéliumok, de nem lenne emberi kultúra sem, nem lenne imádság és szimfónia és meditáció - és főleg nem lennének semmiféle eszményeink, hogy embernek lenni több és gazdagabb és kockázatosabb feladat, mint a puszta vegetálás s a biológiai funkció.

Azok, akikben ez az "istengén" működik, s úgy gondolják, hogy az Ember elsősorban szellem s csak aztán anyag, hogy nem csupán atomoktól és sejtekből, hanem Lélektől születik, határozottan állítják a következőt:

Az Ember vagy repül, vagy zuhan.

Vagy fölemelkedik istenéhez, vagy belehull az anyag elfeledettségébe.

Vagy eszmények működtetik, s emelik a magasba - vagy az eszménytelen vegetálás húzza lefelé az öntudatlan mélységbe.

Mózes, akiben ez az "istengén" roppant erőteljesen dolgozott, azt mondta: "Elétek tártam az áldást és az átkot, az életet és a halált. Válasszátok az Életet!"

Azok, akikből hiányzik ez az "istengén" - az én szavaimmal a szellemi származás emléke -, erről a választásról nem tudnak.

Nem tudják, hogy van fönt és lent.

Nem tudják, hogy aki nem emelkedik, az zuhan.

Nem tudják - de bizonyára élik és érzik, hiszen nincs ember, aki a zuhanást ne érezné manapság.

Meg kell tanulnunk repülni! 

Müller Péter
XI. évfolyam 8. szám

Címkék: ezoéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.