Müller Péter rovata

Exkluzív - Sen­ki sem lát­ja a sa­ját fe­jét


Bi­zo­nyá­ra ta­pasz­tal­tad már, hogy a má­sok­nak adott jós­la­tot sok­kal kö­nyeb­ben meg tu­dod fej­te­ni, mint amit ma­gad­nak kér­tél.
Én is így va­gyok ve­le.
Más ügyé­ben tisz­táb­ban lá­tok, mint a sa­já­tom­ban.
Ez­zel min­den­ki így van, mert a má­sik em­ber­re van rá­lá­tá­som, de ön­ma­gam­ra nincs.
„Sen­ki sem lát­ja a sa­ját fe­jét!” – mond­ja Ka­rinthy Fri­gyes, s ez a vic­ces, min­den­ki ál­tal jól is­mert és még­is kor­lá­to­zó tény okoz­za azt, hogy sa­ját éle­tünk­ben ne­he­zeb­ben tu­dunk eli­ga­zod­ni, mint má­so­ké­ban. Ar­cunk fény­ké­pe, tü­kör­ké­pe, fő­leg a pro­fil­kép, vagy ha ép­pen moz­gás­ban, be­széd köz­ben, eset­leg tár­sa­ság­ban el­ka­pott moz­gó­ké­pe­ken lát­juk ma­gun­kat, min­dig meg­le­pő, s rend­sze­rint nagy csa­ló­dás­sal tölt el. Nem így kép­zel­tük ma­gun­kat. „Be­lül­ről” nem így lát­tuk, nem így él­tük meg ma­gun­kat. Most lát­juk elő­ször azt az ar­cot, amit raj­tunk kí­vül min­den­ki lát – s ilyen­kor döb­be­nünk rá, hogy mi va­gyunk a vi­lá­gon az egyet­le­nek… szó sze­rint az egyet­le­nek, sok mil­li­árd em­ber kö­zül én va­gyok az egy, aki nem lát en­gem, és so­ha nem is lát­hat, mert nem lá­tom a sa­ját fe­je­met és ar­co­mat so­has­em.
Ben­ne va­gyok ma­gam­ban.
El va­gyok me­rül­ve ma­gam­ban.
Az utol­só pont, amit még lát­ha­tok, ha nagy
az or­rom s erő­sen band­zsí­tok, az or­rom he­gye.
De hogy ki ez az em­ber, ho­gyan néz ki, mit lát­nak raj­ta má­sok, s fő­leg, hogy mi­lyen ha­tást kelt a vi­lág­ban, azt nem tud­ha­tom.
Örök­ké csak be­lül­ről né­zek ki­fe­lé, s ez nem azt je­len­ti saj­nos, hogy be­lül az­tán min­dent lá­tok és tu­dok ma­gam­ról, mert ma­gam­ba el­me­rül­ve úgy va­gyok, mint hal a tó­ban, vagy egy vég­te­len ten­ger­ben; csak sej­té­se­im, gon­do­la­taim, ér­ze­te­im van­nak ar­ról, hogy mi­ben, sőt, hogy „ki­ben” élek én.
Nem tu­dom, hol kez­dő­dök, hol vég­ző­dök, hogy be­lül­ről meg­élt él­mé­nye­im be­csap­nak-e vagy sem. Ösz­tö­nök, sej­tel­mek, hi­e­del­mek moz­gat­nak, de hogy mer­re tar­tok, s hol a part, nem tud­ha­tom, mert él­ni csak ad­dig élek, amíg ma­gam­ban va­gyok, be­lül a lé­nyem ten­ge­ré­ben – „kí­vül” nem lé­te­zik, mert nincs vég­ze­te­sebb ka­land egy ha­lacs­ka számá­ra, mint ha meg­né­zi kí­vül­ről, a par­tról, hogy mi­fé­le ten­ger­ben úsz­kált, mi­lyen volt az ő örö­k­ér­vé­nyű­nek hitt vi­lá­ga va­ló­já­ban.
„Sen­ki sem lát­ja a sa­ját fe­jét”… ép­pen a fe­jét, ahon­nan min­den dön­tés, gon­do­lat és tu­da­tos ér­zés ered. A ke­ze­met még lát­ha­tom, ami­vel fo­gok, a lába­mat is lát­ha­tom, ami­vel me­gyek, nya­ka­mon alul az egész tes­te­met lát­ha­tom, csak ép­pen a fe­je­met, ahol cél­jaim, vá­gyaim, fé­lel­me­im, ér­zé­se­im, fe­lis­me­ré­se­im ka­va­rog­nak egy kü­lö­nös él­mé­nyem kö­rül, amit úgy ne­ve­zek ma­gam­ban, hogy „én” – azt nem lát­ha­tom.
Min­dig be­lül va­gyok ma­gam­ban.
Amit má­sok mon­da­nak ró­lam, azt én leg­jobb eset­ben csak ér­zem, de ne­mi­gen tu­dok ró­la, s ha mond­juk kí­sér­le­ti­leg meg le­het­ne csi­nál­ni, hogy éle­tem film­jét le­for­gat­nák több­ször is: úgy, ahogy má­sok lát­nak és úgy, ahogy én lá­tom sa­ját ma­ga­mat, két tel­je­sen más mo­zit lát­nánk, sok eset­ben nem is ha­son­lí­ta­ná­nak egy­más­hoz.
So­ká­ig a tu­do­mány – fő­leg az el­mé­le­ti fi­zi­ka – azt mond­hat­ta, hogy ige­nis lé­te­zik a tu­da­tunk­tól kí­vü­li „ob­jek­tív” va­ló­ság.
Ez volt ugye­bár a ma­te­ria­liz­mus meg­ha­tá­ro­zá­sa.
Hogy „jó, jó, hogy van va­la­mi­fé­le lel­künk, de hát ami van, ami tény­leg »van«, az a mi lel­künk­től tel­je­sen füg­get­len.”
Az­tán ki­de­rült, hogy ez nem igaz.
Sem­mi sem füg­get­len a lel­künk­től, azaz: a tu­da­tunk­tól.
Nem­csak egy mé­rés ered­mé­nye vál­to­zik, ha­nem a kül­ső vá­laszt is de­ter­mi­nál­ja az én kér­dé­sem – a fi­zi­ka tu­do­má­nya egy­re töb­bet kez­dett fog­lal­koz­ni az em­be­ri tu­dat­tal, mert rá­jött ar­ra, hogy a kül­ső és a bel­ső, a ta­pasz­ta­la­ti és a tu­da­ti vi­lág szét­vá­laszt­ha­tat­lan.
Min­dez vo­nat­ko­zik az önis­me­ret­re is.
Az ego­cen­tri­kus lé­lek túl­sá­go­san be­le van bo­nyo­lód­va ma­gá­ba. Vi­lá­ga, még ha nem jó vi­lág is, az övé, nincs más vi­lág he­lyet­te, meg is szok­ta, mint ma­jom a sa­ját ket­re­cé­nek bű­zét: min­den igye­ke­ze­te ab­ban áll, hogy le­he­tő­leg jól érez­ze ma­gát ben­ne.
Eb­ben a „fe­jet­len” ál­la­pot­ban min­dent iga­zol­nunk kell ma­gunk előtt.
Ami túl­sá­go­san kel­le­met­len, azt ki­dob­juk ma­gunk­ból – va­gyis rá­ken­jük hi­bá­in­kat má­so­kra, és a kül­vi­lá­got vá­dol­juk oly­as­mi­kért is, ami­ért mi va­gyunk a fe­le­lő­sek.
Va­la­mennyi­en eb­ben a „be­le­va­rá­zsolt­ság­ban” élünk.
Va­la­ha lát­tam egy hü­lye szov­jet fil­met. Az volt a cí­me: „Ubor­ka, a re­pü­lő­tér gyön­gye”.
A film hő­se, Ubor­ka, a ná­cik­kal va­ló hő­sies küz­del­mé­ben fé­lel­me­tes di­lem­ma elé ke­rül. Van ugyan a re­mek, go­lyó­ál­ló tank­ja, de a fe­de­lét csak kí­vül­ről le­het le­zár­ni. No már most két le­he­tő­ség van: vagy le­zár­ja a fe­dő­la­pot, de ak­kor eh­hez nem­csak ki kell mász­nia a tank­ból, de vég­leg kí­vül is ma­rad be­lő­le, s ak­kor le­lö­vik – vagy ben­ne ma­rad, de ak­kor vi­szont nem tud­ja le­zár­ni a tank fe­de­lét, s ki­füs­tö­lik be­lő­le.
Ubor­ka szem­be­sül a mai em­ber vég­ső és leg­na­gyobb lét­pro­blé­má­já­val, a szub­jek­tív és ob­jek­tív vi­lág fe­lold­ha­tat­lan el­lent­mon­dá­sá­val.
Sa­ját bő­rén ta­pasz­tal­ja meg, hogy a lét egy­sé­gét nem le­het széj­jel­tép­ni.
Va­gyis hogy ön­ma­gá­ban egyik vi­lág sem igaz.
A szub­jek­tív ide­a­liz­mus ép­poly té­ves, mint az ob­jek­tív ma­te­ria­liz­mus.
Ez két tév­tan.
Ami az önis­me­re­tet il­le­ti, a má­sik ol­da­lon, a Ji-king írá­som­ban el­mon­dok egy me­di­tá­ci­ós mód­szert, mely­nek lény­ege ép­pen az, hogy az em­bert ké­pes­sé tegye ar­ra, hogy szem­lé­le­te egy­szer­re le­gyen kül­ső-bel­ső lá­tás.
A va­ló­sá­got ugya­nis az ego sza­kít­ja két­fe­lé.
Az egónk az, mely ki­té­pett ben­nün­ket az egy­ség­ből, s most va­ló­ban úgy vi­sel­ke­dik, mint Ubor­ka: ál­lan­dó ön­vé­de­lem­ben él, s mi­vel vé­gér­vé­nye­sen so­has­em tud­ja le­zár­ni ma­gát, örö­kö­sen baj­ban van és fél.
Egónk az, aki „nem lát­ja a sa­ját fe­jün­ket” – ami csak más szó ar­ra, hogy va­la­mennyi­ünk­ben Is­ten lel­ke él, s nem tu­dunk ró­la.
Aki iga­zán én va­gyok, azt nem is­me­rem.
Aki a fe­jem­ben gon­dol­ko­dik, aki a fe­jem­ből néz és hall és fi­gyel és ítél: azt nem is­me­rem.
Tu­dom, hogy a sze­mem­mel lá­tok, ma már azt is, hogy mi­lyen bo­nyo­lult ide­gi és vegyi és ener­ge­ti­kai fo­lya­mat ré­vén lá­tok, de hogy ki az, aki lát, ki az, aki ily mó­don néz ki be­lő­lem, azt nem tu­dom.
Ha rá­döb­be­nek, az lesz a meg­vi­lá­go­so­dás.

Müller Péter
X. évfolyam 4. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.