Müller Péter rovata

Exkluzív - Színház az egész világ - 2. Átélés

(Ebben a cikksorozatomban azokat a titkokat mondom el, melyeket a színházban tanultam. Nem a  nézőtéren, hanem a próbákon. Mert a színház valóban a Teremtés kis modellje. Résztvevői számára az  Élet iskolája és laboratórium. A lélek működését itt lehet legjobban tanulmányozni.)


2. Átélés

Színházban tanultam meg a más emberré válás művészetét.
Egy fiatal színész bele tudja élni magát egy haldokló vénember lényébe.
És egy öreg színész vissza tudja idézni álmodó, naiv fiatalságát.
Más emberré tud válni.
Át tud élni gyászt, örömöt, részegséget, szerelmet és gyilkos dührohamot – anélkül, hogy „valójában” bármi történne vele. Csupán a képzelete erejével.

Én ezt megtanultam.
Bármikor tudok sírni és szívből kacagni.
Kitalálok vagy erősen elképzelek egy embert, és elkezdem élni az életét. Hallok a üleivel, érzek az ujjaival, és megélem lelkének minden viharát.
Több mint hatszáz szerepet írtam, a szorongó és boldog- boldogtalan Seress Rezsőtől az önsorsrontó Lugosi Bélán át egészen Szűz Máriáig.
Éreztem a szívükkel, láttam a szemükkel, tudtam, mit gondolnak, és mi az, amit ebből ki tudnak mondani.
Leírtam, mire gondolt Mária, amikor találkozott az angyallal, amikor megszülte fiát, s mit érzett, amikor ott állt a kereszt alatt, s végigélte fiatalon megölt gyermekének pokoli szenvedéseit.
Ez mind én voltam.
Ki tudtam lépni saját személyiségem bűvköréből, és más emberré tudtam változni.
Még jobban, mint ha valóban átváltoztam volna, mert lelki teremtményeimnek, akik mind a lényem különféle énvariációi voltak, ismertem a titkos gondolatait is, és láttam őket a haláluk után is.
Elképzeltem valakit – és azonosultam vele.
A lélektan „identifikációnak” hívja ezt a jelenséget.

Bonyolult és csodálatos folyamat.
Először csak kívül van az a Valaki, aztán egyre beljebb kerül (vagy én megyek ő bele), míg át nem élem azt, hogy én vagyok ő.
Ebben a csodálatos folyamatban több dolgot is megtapasztalhatunk.
Említettem, hogy a színház a Lélek laboratóriuma.
Nem kell színésznek vagy művésznek lenni ahhoz, hogy olyan dolgokat tapasztaljon meg az ember, amelyek a színház határán túl, a hétköznapi életben is érvényesek.
Ilyen például az, hogy az ember ura az érzéseinek.
Nem kell hozzá feltétlenül külső hatás, hogy bizonyos érzelem föltámadjon bennünk.
Tudunk dühösek, jókedvűek, szomorúak, sőt kétségbeesettek is lenni. Tudunk jajveszékelni és önfeledten kacagni, bármikor.
(Egyébként minden kisgyerek meg tudja ezt csinálni, ha el akar érni valamit. Bármikor tudnak a picik keservesen zokogni.)
De mindez fordítva is működik.
Meg is tudunk feledkezni a bajunkról. Gyászunkról, lelki fájdalmainkról. A legvéresebb tragédiák legszomorúbb pillanataiban ott ólálkodik a röhögés lehetősége. Csak egy kicsit kibillenünk a bajból, máris átesünk a ló túloldalára – a tragédiák mögött ott ólálkodik a komédia kísértete, a temetőben a harsány hahota, és a hahota közben a zokogó kétségbeesés.
Nem azért, mert mindez kívülről tör ránk, hanem azért is, mert lelkünk forrástermészetű, és ez a forrás nemcsak kívülről irányított, de tudatosan is felfakasztható.
Ha egy iskolázott – vagyis önmagával bánni tudó – művésztől azt kérjük, este hét órakor legyen vidám, az lesz. Még akkor is, ha a hétköznapi életében a legnagyobb csapás érte.
Vagyis egy Varázsló él bennünk.
Így aztán nemcsak passzív elszenvedői, de teremtői is vagyunk életünknek.
És ezzel mindenki így van.
Nem kell színésznek lenned.
Önismeret kell hozzá.
És önuralom.
A szónak nem abban az értelmében, hogy elfojtod érzéseidet, hanem úgy, hogy a benned föltámadt érzésekért felelőssé is tudod tenni magad. Legyen az a lelkiállapot félelem, rosszkedv, idegesség és – nem kóros értelemben vett – depresszió.
A színházban a lélek fölfedezi sorsteremtő hatalmát.
Azt, hogy a képzelet és gondolat hatalmával minden fölidézhető, megváltoztatható – és megszüntethető.
Egy gyakorlott színész olyan depressziós tud lenni, amilyen csak akar.
Nagy baj, ha elveszti az önvarázslás képességét, és egy számára is ismeretlen mélységű benső hatalom foglyává válik.
Nagy baj, ha elveszti az uralmat a lelke fölött.
Ilyet is gyakran tapasztaltam a színház „laboratóriumában”.
Ezeket hívtam „üzemi balesetnek”.

Müller Péter
XVIII. évfolyam 8. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.