Müller Péter rovata

Exkluzív - Színház az egész világ - Kis piros lámpa

(Ebben a cikksorozatomban azokat a titkokat mondom el, melyeket a színházban tanultam. Nem a nézőtéren, hanem a próbákon. Mert a színház a Teremtés kis modellje. Résztvevői számára az Élet iskolája és laboratóriuma. A lélek működését itt lehet legjobban tanulmányozni.)


Kis piros lámpa

Ez nemcsak a színészet, de az életünk titka is.
Bármi történik velünk, a tudatunk mélyén egy kis piros vészlámpa ég.
És világít.
Semmilyen érzés vagy érzelem nem borít el teljesen.
Gyászolok – de a kis piros lámpa ég, és látom, hogy gyászolok.
Érzem, hogy fáj a lelkem – de látom is, hogy fáj: van bennem valaki, akinek nem fáj.
Csak lát. Csak tud.
Dühbe gurulok. Zokogok.
Őrjöngök. Kétségbeesek.
Szomorú vagyok. Reménytelen.
Mindennek vége….
De közben látom is magamat.
Látom, hogy én most dühbe gurulok. Látom, hogy sírok. Látom, hogy szomorú vagyok. Látom az érzéseimet, a gondolataimat – de csak úgy, mintha nem a részvevője, csupán a tanúja lennék a lelkiállapotaimnak.
Van bennem valaki, aki nem résztvevő, csak Látó.
Tanú. A Biblia kifejezésével: A bennem Látó Élő.
Ez Isten egyik neve.
A színész egyrészt föl tudja idézni a lelkiállapotait, a legnagyobb hitelességgel, másrészt nem borítja el teljesen a felidézett állapot, mert tudja, hogy csak játszik. Látja magát.
És ez a látás nem passzív – irányítani is képes az érzéseit.
Ha úgy látja, hogy nagyon sír, visszavesz belőle.
Ha belép valaki a színpadi jelenetben, akinek nem akarja mutatni a könnyeit, elfojtja.
Nem látszik rajta, hogy fel van dúlva.
Ha kell, mosolyog.
Sőt, nevet. És meg tudja csinálni, hogy mosolya őszintének tűnjön.
Miközben majd meghasad a szíve.
Vagyis nemcsak fel tudja idézni magában az érzéseit és gondolatait, de ura is marad az előidézett lelkiállapotának.
Néha fordult csak elő, olyan zseniknél, akik magánemberként az őrület és a zsenialitás határán éltek, hogy játék közben kialudt bennük a „kis piros lámpa”.
Oly mértékben hittek a játékban, hogy nem tudták már, hogy játszanak.
Ez a totális beleélés.
Már nem is művészet, mert nem uralt lelkiállapot.
És veszélyes.
Latinovits Zoltánnal fordult elő néhányszor, hogy kialudt benne a piros kontroll-lámpa, s ilyenkor néhány pillanatig már nem játszott, hanem élni kezdte a szerepe életét.
Teljes átéléssel.
Az Én vagyok Ő – százszázalékos hitével azonosult a szerepével. Egy ilyen alkalommal összetörte a lábát.
Olyan erővel toppantott, hogy eltört a csontja.
Lugosi Béla, akiről egy színdarabot is írtam, olyan erővel bűvölte bele magát Drakula szerepébe,  hogy a magánéletébe is átszivárgott a „drakulaság”. A vámpír szerepe, amelybe a szó szerint belehipnotizálta magát sok-sok éven át, annyira, hogy a lényévé vált, és nemcsak élettársainak a vérét szívta, hanem a saját életét is szó szerint fölemésztette. Drakula fekete köpenyében temették el.
A kis piros lámpa minden emberben ég.
Öntudatnak is hívjuk.
Tanúnak.
Látónak.
Valakinek, aki bennünk él és nem résztvevője, csupán nézője és irányítója cselekedeteinknek.
Ez a lelkünknél magasabban van.
Érzéseinknél és gondolatainknál magasabban.
Fent van, s mint egy világítótorony reflektora, megvilágítja a háborgó tengert, a legnagyobb viharban is, anélkül, hogy vizes lenne.
Sokan nem tudnak a piros lámpáról.
Nem élik meg az élményét.
Életük az érzések és gondolatok öntudatlan kavargásában telik el.
Képtelenek kimászni bajaikból.
Néha-néha – amikor pislákolni kezd a lámpa – érteni vélik a bajaikat, de megoldani már
nem tudják.
A piros lámpának ugyanis kettős funkciója van.
Az első a megértés.
Tudd, mi miért történik veled.
A másik az uralom. Légy urává lelkednek és életednek. Tudd irányítani magadat.
Ehhez azonban már nem elég a lámpa felvillanása – ehhez szüntelenül égnie kell.

Müller Péter
XVIII. évfolyam 10. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.