Müller Péter rovata

Exkluzív - Színház az egész világ - Sok én

(Ebben a cikksorozatomban azokat a titkokat mondom el, melyeket a színházban tanultam. Nem a nézőtéren, hanem a próbákon. Mert a színház a Teremtés kis modellje. Résztvevői számára az Élet iskolája és laboratóriuma. A lélek működését itt lehet legjobban tanulmányozni.)


Sok én

A színész megtanulja, hogy sok énje van.
Mi „civilek” azt gondoljuk, hogy csak egy.
Az „én vagyok” élményét magától értetődően egy egész életen át hurcoljuk magunkkal. Úgy is mondhatnánk, identitásélményünk csak ritkán vagy sohasem változik.
Egy színész azonban jó esetben száz-kétszáz énszerepét is megéli. Képes kihozni magából olyan énvariációkat, melyekről nem is tudta, hogy benne lappanganak. Tud férfi és nő lenni, anya és apáca, tud szenilis vénemberré, beképzelt, hiú fejedelemmé és riadt, alázatos szolgává lenni.
Nem okoz túl nagy nehézséget neki mássá válni, mint akinek született.
Néha közismert személyiségek énjét is átéli.
Latinovits Zoltán például kitűnő Karinthy Frigyes volt.

Olyannyira felidézte magában Karinthy énjét, hogy a fia, Ferenc azt mondta: „Mintha az apámat látnám!”

Zoli versmondásának ars poeticája az volt, hogy mindig annak a költőnek a lényébe élte bele magát, akinek éppen a versét szavalta.
Ilyenkor szinte az arca is megváltozott.
Pogány, szenvedélyes Adyvá, okos, tűnődő József Attilává, szelíd és szép Kosztolányivá változott.Nemcsak a hangja és az érzelmi világa, nemcsak a gondolatai változtak át, de az arca és a szeme is. Ezt hívják úgy, hogy átlényegülés.
Egy pszichológusnak, tudósnak, történésznek megfejthetetlen titok marad egy olyan  démoni személyiség lélektana, mint a mulatságos kinézésű Adolf Hitler, vagy a kívülről egy jólelkű, bajuszos nagyapa arcát hordozó Sztálin, akiben a józan ész számára érthetetlen, sátáni gondolatok, erők éltek.
Egy színész képes átélni őket. Élni tudná az életüket.
Persze csak akkor, ha nagy művész.
Képes fölidézni magában a démonokat.
Ez nem pusztán beleélés kérdése, hanem egy másik Én megvalósítása.
Egy virtuális Én realizálása.
Én emlékszem, hogy amikor ilyen fura „személyiségváltozások” történtek nálunk, a Madách Színházban, nemigen mertem odalépni a szünetben a nagy barátaimhoz, akik éppen Othellót, Jágót, III Richárdot, Lenint vagy éppenséggel Szűz Mária szerepét játszották.

A szünetben visszaáll ugyan a művész „igazi” énje.
De nem egészen!
Kissé más marad.
A szeme mindenképpen.
Mindezt csak azért mondom el, mert az ősi és a mai tudományos lélektan között itt van az egyik különbség.
Az ősi lélektan úgy látja, hogy egy bizonyos mágikus folyamat révén az ember igenis képes lehet az éncserére.

Levetheti régi énjét, s elkezdhet más szerepet is játszani az élet színpadán.
A régi énnel lehullik róla sok szorongató emlék, nyomasztó érzés és gondolat.
Lehullnak róla a régi reflexei.
Új emberré válhat!
Az ősi lélektan elsődleges célja nem a régi életszerep javítgatása, foltozása, hanem egy  éntudat kialakítása.
Ez azonban az eszmélésnek csak egy jóval magasabb síkján történhet meg, mint amit a nyugati pszichológiánk ismer. Ezen a magasabb síkon az ember meg tudja különböztetni azt az énszerepet, amelyet a születésével magával hozott – és ezen nem tud változtatni –, attól a személyiségtől, melyet a külvilággal való kapcsolatban magára varázsolt, s amely megváltoztatható. Ki tud lépni az anyai, apai és társadalmi hatásokból, és egy teljesen új létvariációt képes elkezdeni.
Hogy egy számunkra riasztó példát említsek: Indiában még ma is gyakori, ha egy apa teljesítette szülői kötelességeit, befejezi a családfői szerepét, és elmegy a Himalájába, remetének.
Itt már csakis az Istennek él, egy olyan új sorsszerepben, melyet eddig csak egy önmagában lappangó és most valóvá váló új Énje él meg.
Más emberré válik. Más sorsot is él.
Eddigi életének minden gondja és tapasztalata elsüllyed benne. És a családja sem tud róla.
A színészetben tanuljuk meg, hogy énünkről és a hozzá tapadó valamennyi gubancról meg tudunk feledkezni.
Egyáltalán nem lehetetlen „új emberré” válni.
Ehhez azonban a jelenlegi pszichológiai tudásunk csak kivételes esetben elég.
Nem tudjuk énünket levetni.
Ahogy Füst Milán mondja: „Saját sorsunk kíméletlen ítélet-végrehajtói vagyunk.”

Müller Péter
XVIII. évfolyam 10. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.