Müller Péter rovata

Exkluzív - Társalgás és beszélgetés


Előadásaimat úgy kezdem, hogy először én beszélek, s aztán megkérem olvasóimat,mondják el gondjaikat - egyszóval: társalogjunk. Ez bölcs szó: a jó beszélgetés az, ahol társakat találunk. Nagyon ritka. Annyira ritka, hogyha "lelki füleddel" hallgatod, mit üzen neked ez a szó: társalgás, inkább gondolsz felszínes fecsegésre, mint mély beszélgetésre. Pedig nem így van, s valaha nemezt üzente ez a szó.

A beszéd: önkifejezés. "Beszédet tartani" azt jelenti, hogy én beszélek s ti hallgatjátok. Az ember magában is beszélhet. De nem társaloghat! Ahhoz társ kell! Kell a másik, kellenek a "társak", nem azért, hogy meghallgassanak, hanem azért, hogy lélekben, gondolatban valóban társak legyenek, kapjanak és adjanak - igazi társak nélkül csak monológot mondunk, szónokolunk, falnak beszélünk.

A "társalgás" a latin communikációnak a megfelelője: közösség-teremtés. Társteremtés, szavakkal.

Ez nemcsak azt jelenti, hogy mondom a magamét, hanem azt is, hogy meghallgatlak téged.

Amikor a magamét mondom, én vagyok a "jang", az adó, a teremtő. Gondolataimmal, érzéseimmel „megtermékenyítem” a lelkedet. Beléd helyezem magam.

Amikor hallgatlak, én leszek a "jin" - a befogadó, az odaadó, a passzív fél: hagyom, hogy érzéseid és gondolataid "megtermékenyítsék" az én lelkemet. Befogadlak.

Társalgás az, amikor adok és kapok.

Beszélek és meghallgatlak. Hallgatás alatt nem azt értem, hogy csöndben maradok, hanem azt, hogy némán magamba szívlak, odaadom magamat neked, hagyom, hogy szavaid "teherbe" ejtsenek - úgy engedlek magamba, mint asszony a férfit, mint szerelmes a társát, szeretkező öleléssel, melyet az ótestamentumi héber hagyomány úgy hív, hogy "megismerés".

A szexuális aktust úgy hívta: "megismerés".

Ehhez odaadás kell.

Csak akkor ismerhetlek meg, ha odaadom magamat neked.

S te is akkor engem, ha odaadod magad nekem.

Ha csupán hallgatlak: nemértelek.

Valamicskét értek ugyan, mert szavaid át-átpattannak hozzám, s gondolataidat összevetem a saját konok véleményemmel, de megismerni sohasem foglak, mert ahhoz sokkal több kell, mint agyunk összeszikrázása - a megértéshez az kell, hogy odaadjam neked a lelkemet.

Ezért beszélni sokan tudnak, de hallgatni, a szó igazi értelmében, szinte senki.

Manapság mindenki mondja a magáét.

És amikor elhallgat, s a másik kezd beszélni, nem engedi "megtermékenyíteni" magát, hanem némán folytatja benső monológját, "jár közben az agya", s azon töri a fejét, mit fog mondani, ha szóhoz jut majd.

Pörög az agyunk.

Egónk pörgeti.

Egónk, mely hatalmat akar.

Aki beszél, az hat.

Hatalmat akar a hallgató felett.

Aki túl sokat beszél, a hatalmát élvezi: önmaga körül pörög, mint a búgócsiga, s téged is magával akar sodorni. Ő akar vezetni a táncban, s rendszerint olyan táncot akar járatni veled, amit ő szeret, ami neki jó, s ha képtelen vagy már figyelni rá, mert fáraszt, azt tapasztalod, hogy pörög ő egyedül is. Észre sem veszi, ha unod, ha el-elalszol mellette, mert fogalma sincs, mi történik benned!

Nem is érdekli.

El is ájulhatsz, meg is halhatsz - az önérvényesítő dumás mindezt csak késve veszi észre, mert nem lát, nem érez téged - ad és nem vesz.

Beszél, beszél, beszél.

S úgy érzed, hogy valósággal megerőszakol.

Sajnos az ilyesmi inspirált emberekkel is előfordul.

Sugallat hatására működnek, s úgy érzik, beszélniük kell.

Arcukon ilyenkor megjelenik valami kényszeres ragyogás.

A mindent jobban tudás gyönyöre.

És nem látják, kinek beszélnek.

Csak mondják, mondják, fáradhatatlanul.

A lélektan nárcizmusnak nevezi azt a jelenséget, amikor valaki önmagába szerelmes, önmagában gyönyörködik, s ha valaki ebben a kórban szenved, a beszéd számára nem "megismerés", hanem önkielégítés. 

Valamennyien hajlamosak vagyunk rá.

Az a mondat, hogy "nincs, aki meghallgasson minket", csak más szó arra, hogy ritkán találkozunk olyannal, aki szeret bennünket.

De tedd föl magadnak a kérdést: "És én meghallgatok valakit? Ki az, akinek odaadom nemcsak a fülemet és a drága időmet, de a lelkemet is?"

Vagyis, hogy ki az, akit szeretni tudok?

Mert odáig még eljutok, hogy feszítenek a fejemben kavargó érzések és gondolatok, meg akarok szabadulni tőlük s keresek valakit, akit "megerőszakolhatok".

De ki az, akit befogadok?

Én például csak az utóbbi időben neveltem magamat arra, hogy a szó igazi értelmében hallgatni tudjak - vagyis, hogy odaadjam magamat valakinek.

Nem veszélytelen.

Ehhez ugyanis az kell, hogy ne legyen semmiféle előítéletem, "véleményem" - hagyjam lelkembe lépni a másikat, hogy otthagyja bennem meztelen lábnyomait, egyéni ujjlenyomatát, rezgéseit, energiáit, sorsának nehézségeit s lényének összetéveszthetetlen illatát. (Minden léleknek illata van!)

Csak akkor tudom megérezni, hogy mi van vele.

Ez ritkán sikerül.

Ilyenkor szinte folytatni tudnám az életét.

Annyira átélem, annyira "ő" leszek, hogy tovább tudnám szőni az életét. Odaülök sorsának szövőszéke elé, s tudom, hol a gubanc, s milyen színű szálakat hová akar szőni éppen.

Megtanultam néha befogadni másokat.

De a narcisztikus emberek taszítanak.

Ők ugyanis az önimádat olyan fokán élnek, hogy nincs szükségük az én befogadó lelkemre.

Nekik csak közönség kell. Siker. Azért beszélnek, hogy élvezzék önmagukat.

Tárgy vagyok, egy ajtófélfa, melyhez hozzádörzsölik viszkető hátukat, hogy megszabaduljanak a feszültségeiktől.

Az ilyeneknek nem adom magam.

Aki nem hallgat meg engem, azt én sem hallgatom meg. 

Müller Péter
XI. évfolyam 4. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.