Müller Péter rovata

Exkluzív - Tiszta forrásból


Nem tu­dom, em­léksz­el-e ar­ra a gye­rek­ko­ri já­té­kun­kra, ami­kor az egész osz­tály li­ba­sor­ba állt, az el­ső­nek a fü­lé­be sú­gott a ta­ní­tó né­ni va­la­mit, amit to­vább kel­lett súg­nia a kö­vet­ke­ző­nek, an­nak az utá­na kö­vet­ke­ző­nek, s így az­tán las­san-las­san ter­jedt to­vább az üze­net.
A já­ték­nak az volt a lény­ege, hogy ti­los volt mó­káz­ni s fő­leg a szö­ve­gen tor­zí­ta­ni, csak ment száj­ról fül­be, fej­ből fej­be, szív­ből szív­be az ere­de­ti üze­net.
Mi­re a sor vé­gé­re ér­ke­zett, egé­szen más volt.
Oly mér­té­kig el­tor­zult, hogy nem is ha­son­lí­tott már az ere­de­ti­hez.
Mi­nél hosszabb volt a sor, an­nál in­kább meg­vál­to­zott nem­csak az egész mon­dat, de még a sza­vak je­len­té­se is. Így lett a „Sze­re­tem a Lá­po­si Krisz­tát”-ból „Meg­et­tem a má­kos tész­tát”.
Hogy en­nek mi a lé­lek­ta­ni oka, pon­to­san nem tud­juk.
Nyil­ván be­le­ját­szik az is, hogy van­nak kö­zöt­tünk na­gyot­hal­lók, csi­bé­szek, s ta­lán bu­ták is, akik nem ér­tik pon­to­san az egé­szet: ha va­la­ki egy olyan üze­ne­tet küld to­vább, me­lyet nem ért, biz­tos, hogy tor­zít raj­ta va­la­mit.
De van itt va­la­mi más is.
Fia­tal­ko­rod­ban te­szel egy hő­sies fo­ga­dal­mat, s mi­re meg­öreg­szel, meg­fe­led­ke­zel ró­la, vagy ha ho­má­lyo­san em­léksz­el is rá, lá­tod, hogy nem lett be­lő­le sem­mi.
Egy­ál­ta­lán az idő fo­lya­ma­tá­ban van va­la­mi ki­szá­ra­dás, va­la­mi fu­ra ér­té­kvesz­tés: kí­vül még ha­son­lí­tunk ah­hoz, akik va­la­ha vol­tunk, de be­lül a lel­künk a sok csa­ló­dás­tól, meg­al­ku­vás­tól, gond­tól, s ma­gá­tól a mú­ló idő­től is meg­vál­to­zik. Ka­rinthy Fri­gyes a „Ta­lál­ko­zás egy fia­ta­l­em­ber­rel” c. no­vel­lá­já­ban gyö­nyör­űen leír­ja azt a pil­la­na­tot, ami­kor egy idő­sebb em­ber szem­be­sül fia­tal­ko­ri ön­ma­gá­val: egy má­sik em­ber szól hoz­zá. Egy szép egy csú­nyá­hoz, egy hí­vő egy hi­tet­len­hez, egy tisz­ta lel­kű bá­tor if­jú egy gyá­va, meg­al­ku­vó fér­fi­hoz.
Az élet ter­mé­sze­té­hez tar­to­zik, hogy ami tisz­ta for­rás­ból in­dul, idő­vel ma­gá­ba so­dor­ja az idő sze­met­jét, s mi­re a ten­ger­be ér­ke­zik, a va­la­ha kris­tá­lyo­san ra­gyo­gó víz­ből, mely­ből in­ni le­he­tett, mos­lék lett, mér­ge­zett, ko­szos fo­lya­dék.
Ezért mon­dom sok­szor, hogy a fiat­al­sá­got meg kell őriz­nünk min­de­ná­ron.
És a tisz­ta for­rás­hoz nap mint nap vissza kell ta­lál­nunk.
Na­gyon ne­héz.
Az em­ber de­ré­kig áll a pisz­kos fo­lyó­ban, s mi­vel ere­de­té­re nem em­lék­szik, azt hi­szi, ez min­dig ilyen volt. Annyi­ra hoz­zá­szo­kik az el­pisz­ko­ló­dás­hoz, hogy nem is tud ró­la, hogy lé­te­zik en­nek egy át­lát­szó­an tisz­ta ál­la­po­ta. Azt hi­szi, ez min­dig így volt, így is lesz. Már apám, na­gya­pám, dé­d­apám is eb­ben állt – ne­kik sem tűnt fel, hogy ez már nem az iga­zi for­rás­víz. Va­la­mi sej­tel­münk van, mert lát­juk, hogy ami va­la­ha gyó­gyí­tott, ma mér­gez, ami va­ló­di volt, most ha­mis – né­ha für­dés után visz­ke­tés lép fel, és so­kan tisz­tu­lás he­lyett még ko­szo­sab­bak lesz­nek, de ilyen­kor vál­lat rán­dí­tunk: ilyen az élet.
Sok­fé­le ne­ve van en­nek a fo­lya­mat­nak.
Mond­ják kor­rup­ció­nak, el­ro­ha­dás­nak, el­öre­ge­dés­nek.
Mond­ják a fi­zi­ká­ban en­tró­piá­nak is, ami szá­mun­kra, hét­köz­na­pi em­be­rek számá­ra azt je­len­ti, hogy ami va­la­ha mint szép rend je­lent meg, az előbb-utóbb szét­hul­lik.
Ez jel­lem­ző nem­csak egy em­ber­re, de egy egész tár­sa­da­lom­ra vagy kul­tú­rá­ra is, hogy idő­vel bom­la­ni kezd, s ere­de­ti ar­cát elve­szít­ve már csak a szé­te­sés­re vár.
Most már ér­ted, hogy mi­ért be­szé­lek min­dig a ré­gi val­lá­sok­ról, a sok évez­red­del eze­lőt­ti ta­ní­tá­so­król, ha­gyo­má­nyok­ról.
Vissza sze­ret­nék ta­lál­ni a tisz­ta for­rás­hoz.
Mind­járt itt van egy szó: Is­ten.
Ma­gya­rul ez az ŐS szó­ból szár­ma­zik.
ÖS-TEN.
Va­gyis az „ős” nem azt je­len­ti, hogy na­gyon öreg, sza­kál­las, vén – ha­nem a tisz­ta for­rást, ahon­nan jöt­tünk.
ŐS az ere­de­tünk.
Be­lő­le szár­maz­tunk.
Be­lő­le ered­tünk.
Be­lő­le, az ŐS-ünk­ből szü­let­tünk, Ő in­dí­tott el min­ket Ön­ma­gá­ból, s azó­ta csak jö­vünk, mint for­rás­ból a pa­tak, pa­tak­ból a fo­lyó – áram­lunk és vál­to­zunk az idő­ben, de ott az ŐS-ünk­ben van az elin­du­lás tisz­ta és gyö­nyö­rű oka – ben­ne vol­tunk még tisz­ták, és fia­ta­lok, és szé­pek, s mi­vel ak­ko­ri­ban még egé­szen kö­zel volt hoz­zánk, Ő ta­ní­tott meg min­ket be­szél­ni: a sza­va­kat is tő­le kap­tuk. In­nen hoz­tuk mind, a tisz­ta, lá­tó és időt­len múl­tunk­ból, ahol még tud­tuk, hogy mi­ért mond­tuk rá, hogy ŐS.
Ma már nem tud­juk.
Ma, mint a li­ba­sor­ba ál­lí­tott gye­re­kek kö­zül a le­gu­tol­sók, már nem tud­juk, mit je­lent va­ló­já­ban az ŐS – nem tud­juk azt sem, hogy mi az, hogy Is­ten. Annyi­ra el­tor­zult, annyi­ra össze­ha­zud­tuk, annyi­ra más ér­zést és gon­do­la­tot és tév­hi­tet kép­zel­tünk rá, hogy az ere­de­ti, tisz­ta ér­tel­met már el­fe­lej­tet­tük.
Egy ős-ke­resz­tény elájul­na, ha lát­na egy mai ke­resz­tényt.
Akik a sza­va­kat „ki­ta­lál­ták”, még a for­rás­nál él­tek.
Ott, a tisz­ta for­rás­ból emel­ték ki őket, s min­de­gyik szó­ról tud­ták még, hogy mit je­lent.
Tud­ták, érez­ték, ér­tet­ték, hogy mi­ért ŐS az Is­ten.
Ak­kor még tud­ták nem­csak azt, hogy et­től az ŐS-től el kell tá­vo­lod­nunk – ha­nem azt is, hogy vissza kell tér­ni majd hoz­zá.
Ez lett az is­ten­hit alap­ja.
Hogy vissza­lát va­la­ki a for­rás­hoz, ahon­nan eredt, s tud­ja, hogy­ha meg­él­te az idő drá­má­ját és meg­szem­lél­te ar­cát a ten­ger­ben – új­ra vissza kell tér­nie az ere­det tisz­ta­sá­gá­hoz.
Az is­ten­hit oly­as­mit je­lent, hogy az em­ber nem fe­lej­ti el az if­jú­sá­gát.
A va­ló­di ar­cát.
Ami­kor még szép volt.
Üde és tisz­ta.
Ami­kor még tud­ta, hogy a „hit” nem „el­hí­vást” je­lent, ha­nem „hív­sé­get”.
„HŰSÉ­GET”.
HŰSÉ­GET AZ ŐS­ERE­DET­HEZ.

Müller Péter
XII. évfolyam 4. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.