Müller Péter rovata

Válaszol a Jóskönyv - A púpos ember meséje

Van egy ősrégi kínai mese. „Amikor egy púpos, félvak, sánta ember megtudta, hogy gyermeke végre megszületett, berontott a szülőszobába, s csillogó fél szemével - mint általában a hiú apák - mohón vizsgálni kezdte picinyét, hasonlít-e rá.”


Eddig a történet.

Amikor először elolvastam, mosolyogtam.

Másodszor megborzongtam.

Csak lassan értettem meg, hogy ez nem is mese, hanem örök példabeszéd, pillanatfelvétel, mely egyetlen képben mondja el, miféle káprázatban élünk, s hogyan rontjuk el egymás életét.

A történet látszólag az apai hiúságról szól.

Persze, minden apa büszke a gyermekére és szeretné, ha hasonlítana rá.

De ez a papa, hogy úgy mondjam, „nem veszi észre magát”, nem abból indul ki, hogy véle sokféle baj van, és amikor megpillantja gyermekét, nem azért izgul, hogy „jaj, csak ne járjon úgy, mint én!” - hanem hogy hasonlítson rá, ha felnő, legyen éppen olyan beteg, mint ő.

Valamennyien így vagyunk.

Azt még észrevesszük, hogy beteg társadalomban élünk, hogy világunk torz és embertelen, de azt, hogy ebben a világban mi magunk is eltorzultunk, hogy a szó valódi értelmében „nem vagyunk normálisok” - nem vesszük észre.

Nem tudjuk, hogy „púposak, félvakok, sánták” vagyunk.

A külvilágot abnormálisnak tartjuk, de önmagunkat nem, egyszerűen azért, mert régóta élünk benne, alkalmazkodtunk hozzá, s megszoktuk, hogy ilyen a „valóság”.

Valóság az, ha otthonunkban minden este bömböl a „valóság-show”, hogy lelkünkbe mint az áramot vezetik be a téveszméket, az erőszakot, a pusztítást, a fájó zajokat, a hazugságot, a szorongást, a zűrzavart, a zaklatottságot, a jövőtől való félelmet, a boldogtalanságot, az értelmetlenséget, a füstöt, a gyűlöletet, a gyilkos önzést, mely nélkül lassan nem lehet élni már - megszoktuk, hogy egy beteg világban élünk, de valami sajátos önvédelem következtében nem vesszük észre, hogy szellemi értelemben mi magunk is betegek lettünk. Olyan régóta „sántítunk”, oly régóta hordjuk a „púpunkat” s nézünk fél szemmel, hogy megszoktuk már, s azt hisszük, ez a normális.

De így is neveltek bennünket, akarva-akaratlanul.

„Az apák vétke a fiakban folytatódik” - mondja a Biblia, ami nemcsak a genetika, de a szellemi öröklés igazsága is.

A neurózis, a félelem, az agresszió, az egoizmus, az önáltatás, a hit hiánya, a boldogtalanság és szeretetlenség története visszanyúlik a legmélyebb múltba. Ez a kínai történet is nagyon régi múltból üzeni azt az igazságot, hogy a neveléssel - minden jó szándékunk ellenére - átadjuk utódainknak mindazt, amitől magunk is szenvedtünk. Mert a gyermekeinket nem szavakkal és pedagógiai elvekkel neveljük, hanem saját magunkkal! Egész lényünkkel! Egész valónkkal! Mindazzal, amit ismerünk magunkban s mindazzal, amiről fogalmunk sincs! Érzéseink, vágyaink, félelmeink, titkos gondolataink, valódi örömünk, derűnk, de minden kétségbeesésünk, szorongásunk, önzésünk, gyűlöletünk, egyszóval minden „púpunk” és „vakságunk” előbb-utóbb megjelenik gyermekünk lényében is. Amikor a Jóskönyv „közönséges ember”-ről beszél, lényegében erről a púposról szól. „Hozzászokásnak”, „hozzáidomulásnak”, mai szóval „kondicionálásnak” nevezi azt a folyamatot, amellyel kisgyerekkorunk óta ehhez a beteg világhoz hozzábetegedünk, olyannyira, hogy végül azt hisszük, ilyenek vagyunk és ez a „normális”. Mivel minden felnőtt ember „púpos, félvak és sánta” volt körülöttünk, mi is ilyenné váltunk. Először még kedvünk ellenére igyekeztünk alkalmazkodni a rossz valósághoz, de később ez már belénk szervült s lényünkké vált. Pici korunkban még éreztük, hogy a felnőttek hazudnak, később már nem nagyon, sőt, nem vesszük észre - vagy csak nagyon ritkán -, hogy mi is hazuggá váltunk.

Ez egy kényszerű folyamat.

Élni akarunk, s ezért az életfeltételekhez akarva-akaratlanul hozzáidomulunk. Még akkor is, ha ezek a feltételek méltatlanok hozzánk.

A „közönséges ember” kiesik a taóból - elmúlik az „ártatlanság kora”.

Lakik azonban Valaki bennünk, aki nem alkalmazkodik.

Aki két szemmel lát.

És egészséges.

És harmonikus.

És pontosan tudja, mi az igaz.

Ez a mi Nap-lényünk.

Halhatatlan - ezért nincs szüksége alkalmazkodásra.

Egy isten - még ha álruhába rejtőzik is - tudja magáról, hogy isten!

És tudja, hogy amit visel, nem a „valója”, hanem álruha.

Bármikor fölveszi vagy leveszi - de nem azonosul vele!

Lelkünk legmélyén mindent tudunk, bölcsek vagyunk s önzetlenül szeretünk.

Itt - lelkünk legmélyén - lakik az a Valaki, akihez a Jóskönyv szól.

Úgy hívja: Igaz Ember.

Az „igaz” itt azt jelenti, hogy valódi.

Nem hülyült bele a hülye világba.

Ha a világ zaklatott - Ő nem az.

Ha a világ szorong - Ő biztonságban érzi magát.

Ha a világ önző, Ő önzetlen. ,

(Hamvas Béla hívja fel a figyelmünket arra, hogy Kínában az igazság írásjele azt fejezi ki, hogy „ellenszolgáltatás nélkül cselekedni”. Ahogy a Nap sugárzik.)

Ha csak egy kicsit is megnyugszol, ha lehunyod a szemed, ha elcsendesíted magad s mélyen belülre nézel, fölfedezed, hogy akármilyen külső baj gyötör, akármennyire félsz vagy izgulsz, akármennyire vérzik a szíved és fáj valamiért az életed, odalent a lelked legmélyén lakik Valaki, aki mégis nyugodtan néz, akit nem érintenek a külső viharok - békés, derűs és jó és nem beteg.

Ezt a pár sort Neki írom.

És tudom, hogy érti.

Müller Péter
XI. évfolyam 9. szám

Címkék: Ji King, jóskönyv

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.