Müller Péter rovata

Válaszol a Jóskönyv - Az én sorsom az ő sorsa


Ha elolvasod az előző oldalt, látod, hogy ez a jóslatok megfejtésének egyik legnehezebb része.

Mindenki önmagának kéri a jóslatot.
Abban a zárt világban gondolkodik, ahol ő teljesen szuverén és különálló egysége a világnak.
És ez nincs egészen így.
Nem vagyunk „külön szigetek”, ahogy azt manapság képzeljük.
Ezt egyébként számtalan esetben tapasztaljuk.
Megálmodhatjuk mások sorsát.
A mi álmunk ugyan, de egy rejtélyes összekapcsoltság révén a lelkünk tükrében megjelenik a másik, és megtörténik bennünk az, ami majd vele fog megtörténni.
Én például a legszebb békeidőben megálmodtam a háborút, Budapest ostromát. Álmomban romok között
jártam, ismerős házak romjai között. Láttam a szomszéd mamát jajveszékelni a barátom halála miatt (akkor még élt s boldogan játszottam vele). Azt is láttam, hogy kiönt a Rákos-patak, ami teljesen abszurdnak tűnt egy ilyen kis patakocska esetében.
És megtörtént. A patak kiöntött, a háború kitört, és barátomat megölte egy repesz. És amikor a szomszéd néni velőtrázó hangon, sikoltva-jajongva gyászolta a fiát, nem tudta, hogy ezt már másodszor teszi – sok évvel ezelőtt már ugyanígy jajveszékelt, bennem.
Amikor meghallottam a „valódi” hangját, egy kicsit furcsa volt számomra, mert tudtam, hogy ez már a „második előadása”.
Mások sorsa gyakran jelent meg az én képernyőmön.
És rólam is álmodtak mások.
Egyik barátom megálmodta azt a kitüntetést, amelyet húsz év múlva kaptam meg, Athénban.
Együtt ültünk az iskolapadban, s ő egy nagy könyvet látott. Ez még egy másik, korábbi álma volt. Az volt a könyv címe: A MŰ.
Szerzője: Müller Péter
Akkor még nem is tudtam, hogy író leszek.
Egy sort nem írtam.
Színésznek készültem.
Nem ritkaság az ilyen mások életébe való „belelátás” vagy „előrelátás”.
Egyszerű emberek megálmodhatják népük sorsát.
Úgy látszik, bennük van.
Valahol a tudatunk felszíne alatt sokkal inkább együtt vagyunk és egymásba fonódunk, mint a felszínen.
Ezt minden esetben figyelembe kell vennünk, ha egy jóslatot meg akarunk fejteni.
Mi vagyunk a válasz középpontjában, hiszen mi kértük a jóslatot, és először minden esetben úgy is kell értelmezni, hogy ez a mi lelkünkre vonatkozik.
Csakhogy ennek a „mi lelkünknek” hol a határa, az már más kérdés.
A kör középpontjában mi állunk, a kérdezők, de a kör lehet nagy, sőt nagyon nagy – befoghatja a társunkat, a családot, vagy akár a legszélesebb értelemben vett közösséget, mely hozzánk tartozik.
Legutóbb egy nyilvános színházi beszélgetés előtt kértem a Jóskönyv tanácsát.
A Viszály jelét kaptam.
Én csak annyit fogtam fel belőle, hogy nem szabad vitába bocsátkoznom a beszélgetőtársammal.
Kerülni kell a konfliktust, a belemenést, még a kölcsönös kiegyezést is, mert ez most nem az a helyzet. Ki kell vonni magamat, hátrább kell vonulnom, még azon az áron is, hogy ez most nem az én estém lesz.
Ezt meg is tettem.
Nem volt hát semmi viszály.
Csakhogy a dolog itt nem állt meg. A színpadon történtek miatt a partneremet nyilvánosan meghurcolták.
Megvádolták, nekimentek, ha jól tudom, be is perelték.
Igaztalanul, egyébként.
Vagyis a „Viszály” nekem üzent ugyan, de a barátomnak szólt, ő lett az, aki a jósjel teljes drámáját megélte.
Erre nem gondoltam.
Eszembe se jutott.
Olyan önző és szemellenzős módon értelmeztem a Jóskönyvet, hogy magam is megdöbbentem a fejleményeken.
És ez a Viszály még nem múlt el teljesen.
Egy hónapja tart, amikor ezeket a sorokat írom, ki tudja még, meddig.
Kérdés az, hogy ha éberebb vagyok, vajon elkerülhettük volna a viszályt?
Nem tudok felelni rá.
Van, amit át kell élni.
Át kell menni rajta, mint egy tengeri viharzónán.
Nem mindegy persze, hogyan, és hogy mennyit segít a dolgon, ha előre készülök rá, de át kell menni rajta, mert ez a sorshelyzet.
Nem mindegy, hogyan állítom a vitorláimat – de vihar azért van.

Müller Péter
XVII. évfolyam 9. szám

Címkék: ezotéria, Ji King, jóskönyv

Aktuális lapszámunk:
2018. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.