Müller Péter rovata

Válaszol a Jóskönyv - Csou

 


A „csou" azt jelenti, hogy „démon", „kísértő", „rossz szellem".

Ez a szó a 30-as jósjelben, a „megvilágosodás"-ban fordul elő, mégpedig a hatodik vonalban.

Azt mondja: "Az uralkodó megfegyelmezi a lázadókat. Csak a fejet öli meg - a démonokat (csou) futni hagyja. Hibátlan."

Mit jelent ez?

Elsősorban azt, hogy az ember, legbenső lényének varázshatalmával örökösen „szellemeket" idéz. Ha valaki dühbe gurul, mert mondjuk gőgje fájdalmasan megsérült, a világ összes sértett gőgjét és dühét magára idézi. Ha valakiben a hatalomvágy szomjúsága él, a világ összes kielégítetlen vágyát és mohó ösztönét meg hívja a sorsába, és azt tapasztalja, hogy egyéni története hamarosan kollektív sorssá alakul. Ezt a jelenséget főleg a látványos történelmi pillanatokban tapasztalhatjuk, hogy a „nagy ember" hatalomszomja felgerjeszti a „kis ember" rejtett hatalomszomját, s együtt pokoli világot rendeznek. Amit a hagyomány a „világ hét főbűnének" nevez, nem egyebek, mint az őslázadás legfontosabb kódszavai, melyekkel az ember egy hatalmas, közös adatbankba jut, s innen kezdve saját, egyéni kis bűne megnövekszik és hatványozódik.

Sok, polgári értelemben vett bűntettnek az elkövetője nem tudja pontosan, hogy tettét miért követte el. Akkor sem értette, amikor elkövette, és utána még kevésbé. Ha kérdik, látszik az arcán, hogy még mindig csodálkozik, vagy motyog valami ügyetlen indokot, melyet lelke mélyén maga sem tud elfogadni.

Mondjuk hatvan forintért megölt egy nyugdíjas öregasszonyt. Maga is tudja, hogy a hatvan forint nem áll arányban a brutális és helyrehozhatatlan tettel. Másképp is elvehette volna, ha éppen csak arra lett volt szüksége. De nem! Lényében aránytalanul nagyobb indulat született, pusztító mohóság. Nem tudja, honnan jött. Utólag úgy érzi, nem ő cselekedett. Pontosabban szólva: nem csak ő. Mintha egy idegen erő szállta volna meg: karját nem ő mozgatta, érzéseit nem ő élte, mintha egy idegen és nagy feszültségű áram rángatta volna egész testét, még az „elborult" agyát is.

Mi történt?

Hozzányúlt a „központi adatbankhoz". Megváltatlan démonokat idézett magára, s a szó szoros értelmében megszállottként cselekedett. Ezért van, hogy miután tettét elkövette, és a démonok jóllakva és kielégülten magára hagyták, nem érti, mi történt.

„Hogy tehettem ilyet?"

Az ember: látszólag különálló kis lény. Mintha teste, bőre határolná. Mintha csakis saját szíve, agya és saját, senkihez sem tartozó lelke volna. Azt hiszi, ami benne lejátszódik, az csakis az ő magán története. Mindent, amit gondolok, én gondolom, amit érzek, én érzem, amit sejtek, én sejtem; a félelem az én félelmem, a szomorúság az én szomorúságom. De ez nem így van. Pontosabban: nem egészen így van. Sokszor mások félelmét félem. És mások szomorúsága „ragad" rám. És mások dühét „veszem át". S még jó, ha ráébredek, ki volt az indulat-  vagy érzés gazda. Rendszerint nem tudom. Azt meg végképp nem, ha az átvétel a szellemi világból történt. Pedig az esetek nagy részében éppen erről van szó. A láthatatlan világról, mely éppúgy hat rám, mint a légköri jelenségek vagy a kozmikus sugárzás. A hatás itt nem is jó szó. Nem ártatlan áldozatai vagyunk egy láthatatlan erőnek, hanem magunkhoz hívjuk, magunkra idézzük s sorsunkba belevonjuk a nálunknál jóval hatalmasabb energiát, pusztán azzal, hogy belül rá hangolódunk. Az ember, ha őrjöng, soha sincs egyedül. Ott mindig sokan vannak.

Azért imádkozunk így: „Ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól", mert a saját benső „gonosznak" sorsidéző hatalma van. Bevonzza a véle rokon rezgésű társakat.

Lelkünk mélyebb rétege ugyanis kollektív.

Ott össze vagyunk kötve, egymásba érünk, össze rezgünk.

Ott magán történetünk összefolyik mások történetével.

Ez a vonás arról szól, hogy meg kell találnunk s szüntetnünk magunkban azt a negatív lelki gócot, mely hívójeleket ad s behívja magához a „rossz szellemeket".

Nem a külvilággal állunk hadban, nem is a láthatatlan világ rossz erőivel, hanem önmagunkkal - mintha egy rossz varázsló ülne lelkünk mélyén, s messze hangzó varázsszavakkal a fejünkre idézne egy olyan életet, melyet nem szeretünk élni.

Mik lehetnek ezek a varázs szavak?

Elmondok egy párat.

„Félek."

 „Nekem semmi sem sikerül."

 „Nem tudok nélküle élni."

De ilyen lehet minden vágy, szomjúság, akarat, amelynek önös gyökere van. Ezeket onnan lehet felismerni, hogy kielégíthetetlenek.

Tehát nem is merik azt a szót, hogy elég.

Csak azt, hogy még.

Még! Még! Még!

Az ilyen vágyaknak az a természetük, hogyha nem teljesülnek, állandó sóvárgásban tartanak, örömtelen hiányérzetben és elégedetlenségben - ha pedig teljesülnek, nem hozzák meg a várt örömöt, talán csak egyszempillantásra, s utána jön a csalódás, a szomorúság s az újabb sóvárgás.

Ami az embert a boldogságától elválasztja, mindig valamiféle szenvedély.

Szenved miatta, még is kell neki - nem tud nélküle élni.

A mai ember szenvedélybetegségben él, s ez nem csupán a dohány, az ital és kábítószer. Ezek az enyhe szenvedélyek. A nagy kárt olyan szenvedélyeink okozzák, mint a hatalomvágy, a bírvágy, a szerzés vágy... ezek olyan, ma már le győzhetetlennek tűnő szenvedélyeink, melyekkel elrontottuk a földi életet: meg mérgeztük a vizeket, tönkretettük a föld légkörét, kiirtottuk természetet, s pusztító háborút viselünk az élet ellen.

Ebben a vonásban azt a feladatot kapjuk, hogy a lázadókkal el kell bánni. Mégpedig nem az összessel - csak a lázadók fejével.

Ezt hívják önlegyőzésnek.

A Jóskönyv feltételezi, hogy itt már tudjuk, hogyan hívjuk magunkban azt a szenvedélyt, melyet nem szeretünk.

S azt is, hogyan kell vele elbánni.

Müller Péter
XI. évfolyam 11. szám

Címkék: Ji King, jóskönyv

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.