Müller Péter rovata

Válaszol a Jóskönyv - Emelkedett lélek


Életünket sokféle szemüvegen át nézhetjük.

Nézhetjük a vérpiros düh, a lila reménykedés, a narancsvörös hiúság, a sárga túlokosság vagy a félelem barnásszürke szemüvegén keresztül.

Minden esetben mást látunk.

Örvényben szédülten, borúban borúsan, derűben bizakodóan látunk – életünk mindig más, s ami még ennél is nagyobb baj: magunkat nem látjuk benne!

Senki sem lát önmagára.

A halálélmény – amit valaha megéltem –, azért döbbenetes, mert ilyenkor az ember kilép a testéből, kilép félelméből s bármilyen nagy bajából, főleg kilép egójának páncéljából, s megnézi felülről önmagát.

Aki valaha „kitalálta” szavainkat, pontosan tudta, hogy lelkünk ilyenkor valóban fölemelkedik.

Aki lent van, az bajban van, aki fönt van, az nincs bajban – csak néz.

Csak lát.

Félelem és iszony nélkül látja például, hogy teste odalent vérzik, hogy sokan rémülten állnak körülötte – de ő sem a fájdalmat, sem a pánikot nem éli át, legfeljebb azt a csodálkozást, amit a szabadság vált ki belőle: „Jé, hát én bajaim és rettegéseim nélkül is vagyok?! Nem hat rám sem a fájó testem, sem a riadt lelkem, sem mások rémülete: látom, hogy mi történt, de mintha nem velem történne ez az egész!”

Ez a halálélmény első fázisa – de ugyanez a meditatív állapot is!

Amikor valaki rálát magára.

Amikor lelke „emelkedett”.

Amikor Nézővé válik.

Amikor életének pusztán Tanúja – s nem résztvevője.

Ilyenkor mintha a templomokban látható, háromszög közepébe festett rebbenetlen istenszem nyílna ki lelkünk mélyén: egyszerre látni kezdünk.

Ebben az emelkedett fölülnézetben választ kaphatunk olyan kérdésekre, hogy „Ki vagyok?”, „Mit akarok?”, „Hová tartok?”, „Mivel áltatom magam?”, „Mivel áltatok másokat?”, Hol hibáztam?”

Valamennyien bele vagyunk bonyolódva önmagunkba.

Magunk szőjük, fonjuk és hurkoljuk a gubancokat, miközben azt hisszük, hogy kívülről, mások tekerik ránk.

Ebben a „gubancos” állapotban teljesen ki van zárva, hogy bárki is helyesen ítélje meg önmagát, vagy életének bármiféle eseményét.

Nincs rálátása.

Nem látja az összefüggéseket.

Becsapja önmagát s azt hiszi, hogy igaza van.

Méghozzá vakon, konokul hiszi.

A mai ember – mivel meditációs élménye nincs – csakis halála után jut el a valódi önismerethez, s ahhoz a keserves tapasztalathoz, hogy mi mindent rontott el élete során.

Az a „panorámaélmény”, melyről a halálból visszatértek gyakran beszámolnak, amikor életüket, mint egy villámgyorsan lepergetett filmet, szinte egyszerre látták maguk előtt, nem úgy, ahogy valaha hazudták maguknak, hanem úgy, ahogy valóban megtörtént, semmi egyéb, mint egy elkésett meditációs élmény; halálunk után tudjuk meg, hol hibáztunk, hol csaptuk be magunkat s másokat is.

Ez a „túlvilági bíróság”, amelyről minden hagyomány s minden mélyen látó pszichológia tud, lényegében ugyanaz, mint a meditációs tapasztalat: látom önmagamat! Megismerem magamat! Hiteles tanúként ránézek életemre, s józanul megítélem tetteimet.

Ha a Ji Kingtől kérsz tanácsot, erre a nyugodt, „objektív tudatra” van szükséged.

Különben nem fogod megérteni a Jóskönyv tanácsát, mely minden esetben valami rejtettre világít rá. Figyelmeztet, s leleplezi azokat az önbecsapásaidat, melyekről nem tudsz (vagy nem akarsz!) tudni.

Ha például a „Lelkesedés” jelét kapod, nem azt jelenti, hogy most lelkesedni fogsz, hanem azt, hogy sorsod olyan állomására érkeztél, amikor önfeledtségre lenne szükséged, de gátlásaid mégis lebéklyóznak. „A „Befogadó” jelében a valódi elfogadást kell megtanulnod, mely nem azonos sem a gyengeséggel, sem a gyávasággal, nem is szólva a gőgös keménységről, mellyel helyzetedet teljesen elronthatod. A „Kút” gyönyörű jósjele figyelmeztet, hogy igazi valódhoz valamilyen okból képtelen vagy hozzáférni. Saját erődhöz s saját tudásodhoz nem tudsz eljutni – pedig most csakis magadra számíthatsz, s az a sorsfeladatod, hogy önmagadhoz visszatalálj. Az „Érintkezés” jósjele az átfutó, látszólag jelentéktelen érzések és gondolatok veszélyére figyelmeztet. Azt üzeni: még csírájukban figyeld meg a felbukkanó dolgokat: a kísértő mindig a szebbik, ígéretesebb arcát mutatja először! Gondold végig, mi lesz belőle! Ne ülj fel a látszatnak, az első benyomás varázsának! Ez a jósjel arra figyelmeztet, hogy hajlamos vagy bedőlni a „kísértésnek”, észre sem veszed veszélyét – az almáról csak azt látod, hogy piros, azt nem, hogy belül mérgezett lehet. Nem tudod, de óvatlan vagy! Elhanyagolhatónak, jelentéktelennek, sőt vonzónak ítélsz olyasmit, ami megfertőzhet.

De sorolhatnám a többi jeleket is.

A „Gyülekezés” jele nem azt jósolja, hogy most társakat találsz, hanem azt, hogy le kell építeni magányod csonthéját s alkalmassá kell tenned magad a társuláshoz: ez most a sorsfeladatod!

A „Nehézség” nem csupán azt jósolja, hogy nehéz sorshelyzet előtt állsz, hanem azt, hogyan használd föl az akadályokat ahhoz, hogy megerősödj általuk. Hogy megtaláld az Isten kezét! Életed telén gondolj a virágzó tavaszra! Ez nem vigasz, hanem sorsfeladat! Ha a fagyos hótakaró alatt nem érleled meg, nem lesz virágzó a jövendőd.

Ebben a jósjelben születhet meg az a felismerés, hogy minden akadályt magunk teremtettünk valaha!

De erre a felismerésre csakis az „emelkedett” lélek képes.

Müller Péter
VIII. évfolyam 7. szám

Címkék: Ji King, jóskönyv

Aktuális lapszámunk:
2019. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.