Müller Péter rovata

Válaszol a Jóskönyv - Szenszei


Ueshiba Morihei mester, a "Szenszei", az aikidó megalapítója természetfeletti képességekkel rendelkezett.

Mindazok, akik személyesen ismerték vagy küzdöttek vele, egyértelműen állították. Ez a fizikailag nem túlságosan erős, betegesnek mondható kis emberke nemcsak legyőzhetetlen volt, de olyan "csodákra" is képes, melyek számunkra hihetetlenek. Egyetlen kiáltással megakadályozott egy fatális karambolt, a háborúban puskagolyókat térített el, s amikor már a szó szoros értelmében haldoklott, egy utolsó kihívást elfogadva fölkelt az ágyából, s odavágta ellenfelét.

Ezeket a képességeit szerényen kezelte. Nemigen beszélt róla, s akkor is nehezen megfejthető rejtélyes szavakkal. Olyasmiket mondott, hogy az "univerzális energiát" használja fel, hogy a mindenséggel együtt cselekszik, vagy csak annyit, hogy az istenség, "Kami" segít neki.

Ez az "egység" tanításának lényege volt.

Egy pontot szúrt a levegőbe. Azt mondta, itt lakik az igazi Valónk, ebben a pontban lakik a Titok, mely körül mindenségünk forog - s amikor a külvilágból baj ér bennünket, támadás vagy agresszió, semmi más teendőnk nincs, mint hogy azt az erőt, amely látszólag kívülről jön, át kell ölelni, be kell fogadni, behúzni középpontunkba s szépen elforgatni.

Az ai-ki-dó a szeretet és erő útja.

Ez a kettő nincs külön.

A szeretet: egység, s amikor szeretek, az erővel is egységben vagyok.

A szélnek nem ellenállok, hanem pörgök a szélben, mint egy falevél - én vagyok ilyenkor a szél. És ekkor nem olyan gyenge vagyok, mint egy letépett falevél, hanem olyan erős, mint a szélvihar.

Az "ai" - vagyis az ősi szeretet fogalma nem érzelmet jelent, hanem egységélményt.

Az, hogy "szeretem" az ellenségemet, nem azt jelenti, hogy érzelmileg vonzódok hozzá, hanem azt, hogy a vele való egységemet megvalósítom. Nem úgy élem meg őt, hogy "külön", hanem úgy, hogy "bennem" van - hogy mi ketten, mint egy táncospár, össze vagyunk teremtve. Együtt vagyunk.

Ott, ahol ő azt hiszi, hogy kívül van, valójában már régóta bennem van, mert magamba rántottam őt, s az én középpontom körül forog. Úgy járt, mint egy naprendszerbe betévedt magános meteor: a Nap körül keringő csillagok törvényes rendje nem kilöki, hanem befogadja, s forgásra, együttműködésre kényszeríti. Lázadva érkezett, rombolni akart - de az univerzális szeretet átölelte s testvérré tette. Innen kezdve kénytelen az egység dallamára táncolni ő is. S amennyiben az egységnek ez a szelleme nem hatja át, de tovább vadul s pusztít, az Egység, az ő agresszív erejét fölhasználva, harcképtelenné teszi.

Ez az egységélmény azonban az energiától soha sincs külön.

Ez a "ki" - a mindenben jelen lévő kozmikus energia.

Ueshiba ebbe az erőbe nyúl bele, s ezt használja föl akkor is, amikor az ő "saját akkumulátorja" már lemerült.

Hétköznapi ember ezt nem tudja megcsinálni.

Szerény mértékben mi is élünk a "ki"-vel, használjuk is, de csodákat, mint Ueshiba Morihei, nem tudunk végrehajtani vele.

Mindezt nem ezért mesélem el.

Hanem azért, mert ami számomra döbbenetes: maga a Mester, a "Szenszei" korántsem egy csöndes, szelíd, nyugodt, bölcs ember képét nyújtotta - csak ritkán, s csakis az összeszedett állapotaiban. Olyan volt, mint egy tigris. Hirtelen, fékezhetetlen, hol haragos, hol szelíd, olykor kifejezetten vad - a tanítványok néha megrettentek tőle. Olyan volt, mint a lefojtott nukleáris erő, nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy ne robbanjon. S ha robbant, iszonyú volt.

Ő volt az első, aki a keleti harcművészeteket úgy újította meg a huszadik században, hogy bevezette a Szeretet fogalmát.

Ez lényegében a "Szeressétek ellenségeiteket is" krisztusi parancsának a budóban való tudatos alkalmazása volt.

Az "ai" ezt jelenti: Szeret.

De olyan szeretet, mely minden érzelmességet nélkülöz.

Nem gyengéd, nem szentimentális szeretet ez.

Néha úgy vágja a földhöz ellenfelét, csupa "szeretetből", hogy meg se tud nyikkanni.

Ártani azonban nem árt neki.

Ártani az agresszív ember saját magának árt - a Mester csak figyelmezteti erre.

A saját agresszív erejét fordítja ellene, s hatalmas tanulságává teszi, hogy nem szabad másokat bántani.

Hogy ez mennyire így van, arról több döbbenetes leírás is tanúskodik.

Ebben elmondják, hogy amikor a Szenszeivel küzdöttek, úgy kerültek a földre, hogy hozzájuk sem ért.

Valami földre csapta őket.

De az a valami nem az Öreg volt, hanem a világerő, melyet fölhasznált.

Olyasféle élmény volt ez, mintha valakit megcsap a villám, vagy belenyúl a konnektorba és megrázza az áram.

Támadtak, vadul rohamoztak s egyszer csak csattanást hallottak - ők maguk csapódtak a földre, s fölöttük állt a Mester.

Hogy hozzájuk ért-e vagy sem, nem tudni.

Állítják, hogy nem ért hozzájuk. De lehet, hogy mégis - filmeken néha az látszik, hogy finoman, mintha csak keringőzne, megforgatja őket. De lényegében mindegy, mert a fizikai élmény, amit ekkor átéltek, egy olyan benső tapasztalatot eredményezett, hogy ami a földre teremtette őket, nem emberi erő volt.

Hanem valami láthatatlan, sohasem tapasztalt hatalmas energia.

Valóban az áramütéshez hasonló.

Szenszei teli volt ezzel az árammal, sőt, csatornája is volt, földi vezetéke ennek a kozmikus energiának, amellyel - hatalmas munkával, meditációval és önátadással - egységbe került. Tanítása, hogy a szeretet: erő. Legyőzhetetlen. És életével ezt példázta.

Müller Péter
XI. évfolyam 12. szám

Címkék: Ji King, jóskönyv

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.