Öngyógyítás

Öngyógyítás útján 2. rész


Elő­ző szá­munk­ban át­te­kin­tet­tük, hogy mi­ért foly­ta­tunk éle­tünk nagy ré­szé­ben (vagy mind­vég­ig!) ön­vé­del­mi játsz­má­kat em­be­ri kap­cso­la­ta­ink meg­va­ló­sí­tá­sa­kor. Lát­tuk, hogy a lé­lek fé­lel­mei ösz­tön­zik eze­ket, és ki­ala­ku­lá­suk új­ra meg új­ra le­he­tő­sé­get ad az elő­éle­tek­ből szár­ma­zó – és ener­gia­tes­tünk­be vett – té­ves hi­tek gyó­gyí­tá­sá­ra. Az öt ti­pi­kus vé­de­ke­zé­si stra­té­gi­át a leg­töb­ben fel­vált­va vagy ke­ver­ten al­kal­maz­zák, de gya­kran fe­lis­mer­het­jük ma­gunk­ban (vagy más­nál) egy-egy ka­rak­ter­struk­tú­ra köz­pon­ti sze­re­pét. Be­mu­tat­tuk a ski­zo­id ka­rak­tert, mely az anyag­test­ben élés egé­szé­vel kap­cso­lat­ban bi­zal­mat­lan, így erős me­ne­kü­lé­si ké­szen­lét­tel pró­bál vé­de­kez­ni. Ezút­tal az orá­lis (be­szé­lő) és a pszi­cho­pa­ta ka­rak­te­rek­kel fog­lal­ko­zunk kis­sé bő­veb­ben.

 

 

Az orá­lis (be­szé­lő) ka­rak­ter­struk­tú­ra

En­nek a vé­de­ke­zés­mód­nak a lény­egét jól jel­zi a ne­ve, amely a száj­ra, az anyag­vi­lág me­gúju­ló el-el­fo­ga­dá­sát meg­va­ló­sí­tó táp­lál­ko­zá­si ka­pu­ra utal! A ka­rak­ter hor­do­zó­i­nak köz­pon­ti fé­lel­me
a táp­lá­lás elég­te­len­sé­ge kö­rül ala­kult ki. Több in­kar­ná­ción ke­resz­tül vol­tak szű­kö­sek a dol­gok­hoz va­ló hoz­zá­ju­tá­si le­he­tő­sé­ge­ik, igen va­ló­szí­nű­en éhín­ség­ben él­tek (eset­leg éhen is hal­tak), meg­ta­pasz­tal­va az elég­te­len kész­le­tek­ből va­ló ré­sze­se­dés ke­ser­ve­it. Hi­ány­zik te­hát a jól­la­kott­ság elé­ge­dett­sé­gé­nek él­mé­nye, és újabb élet­vál­la­lá­suk fon­tos cél­ja an­nak a tév­hit­nek a meg­gyó­gyí­tá­sa, mely sze­rint: „nincs elég”.

 

A gyó­gyí­tan­dó hit (a té­ves min­ta) ak­ti­vá­lá­sa ér­de­ké­ben olyan kis­gyer­mek­ko­ri kö­rül­mé­nye­ket von­za­nak, amely elő­tér­be he­lye­zi az elég­te­len­ség kér­dé­sét. El­ha­gya­tott­sá­got ta­pasz­tal­nak meg ki­csi­ként, mely­nek nem annyi­ra a mér­té­ke nagy, mint az át­élés mély­sé­ge és mód­ja. A le­gin­kább ti­pi­kus tör­té­ne­tek­ben tény­le­ge­sen a cse­cse­mő­ko­ri táp­lá­lás mi­ként­jé­vel gon­dok vol­tak, de lé­lek­ta­ni­lag a táp­lált­ság és táp­lá­lás él­mé­nye messze több az ét­ke­zés­nél, hi­szen min­den jó kap­cso­lat „táp­lá­ló” (fel­tölt ta­nul­ság­gal, öröm­mel, ön­be­csü­lés­sel stb.). Az el­ha­gya­tott­ság fáj­dal­mát pont a kap­cso­lat­ban el­nyer­he­tő jók hi­á­nya in­dít­ja be.

 

Az orá­lis vé­de­ke­zés lét­re­jöt­té­ben alap­ve­tő sze­re­pe szo­kott len­ni azok­nak az éde­s­a­nyák­nak, akik­nek (va­la­mi­ért) nincs elég ide­jük a ki­csi szop­ta­tá­sá­ra, ezért nem vár­ják meg, amíg ki­csi­nyük jel­zi el­telt­sé­gét. He­lyet­te ők ma­guk dön­tik el, hogy „ennyi elég ne­ki”. A nem is oly rég még be­ágya­zott mag­zat­ként élő csöppség számá­ra ma­má­já­ban tes­te­sül meg az Is­ten-anya, és a szop­ta­tás in­tim egye­sü­lé­sé­ben ön­ma­ga Is­ten sze­re­te­té­re mél­tó­sá­gát, in­di­vi­du­u­má­nak is­te­ni lé­nyeg­gel fel­töl­té­sét ta­pasz­tal­ja meg (anyag­test­ben). Ha azon­ban a szop­ta­tás nem elé­ge­dett­ség­gel zá­rul, ak­kor sze­re­tett­sé­ge – és ev­vel ön­sze­re­te­te – ké­tes­sé­gét ta­nul­ja meg! Ki­ala­kít­ja (eb­ben az élet­ben moz­gó­sí­tó) hi­tét, hogy ne­ki gon­dos­ko­dás­sal, „táp­lá­ló” tá­mo­ga­tás­sal tar­to­zik a vi­lág. Tu­dat­ta­la­nul elvár­ja, hogy he­lyet­te meg­tegye­nek dol­go­kat, eset­leg egye­ne­sen ki­kö­ve­te­li a gon­dos­ko­dást. En­nek egyik alap­ve­tő út­ja-mód­ja, hogy is­mé­tel­ten, ill. kró­ni­ku­san gyen­gült­sé­get, be­teg­sé­get pro­du­kál, miál­tal a nap­nál is vi­lá­go­sabb, hogy ő nem ké­pes ön­ma­gá­ról ma­ra­dék­ta­la­nul gon­dos­kod­ni, plá­ne nem ké­pes má­so­kat táp­lál­ni!

 

Ha a szop­ta­tá­sok is­mé­tel­ten meg­sza­kad­nak az el­telt­ség előtt, ak­kor a cse­cse­mő ide­ge­seb­ben lát hoz­zá, ami ál­tal fo­ko­zó­dik a gond­ja, ugya­nis va­ló­já­ban nem tud gyor­sab­ban nyel­ni. Et­etés után (el­szen­de­re­dés he­lyett) ha­ma­ro­san fel­sír. Ha ek­kor a ma­ma is­mét ne­ki­lát meg­etet­ni, szin­te ki­kép­zi ki­csi­nyét ar­ra, hogy kö­ve­te­lő le­gyen, il­let­ve ar­ra, hogy bár­mi­lyen ne­héz­ség, ill. bá­nat ese­tén az evés a vi­gasz­ta­ló te­en­dő! In­nen egye­nes az út ah­hoz, hogy kö­vér és elé­ge­det­len em­ber­ré cse­pe­red­jen.

 

Még rossz­abb eset­ben a cse­cse­mő meg­ta­nul­ja el­hagy­ni any­ját (az em­lőt), még mi­előtt az hagy­ná el őt! Az elé­ge­dett­ség, az is­te­ni for­rás be­lül lé­te he­lyett csak hi­ányt és gyen­ge­sé­get él át el­ső idő­sza­ká­ban, any­ját (de meg­le­het, hogy ap­ját is!) ener­gia­el­szí­vó­ként is­me­ri meg. Saj­ná­la­tos mó­don az anya (ill. a szü­lő) a 3. csa­kra „fo­na­la­in”, ill. bio­plaz­many­alá­bo­kon át va­ló­ban for­dí­tott táp­lá­lá­si hely­ze­tet va­ló­sít­hat meg: ener­gi­át szív­hat el a ki­csi­től! Pél­dá­ul ak­kor, ha a gye­rek vi­lág­ra ho­za­ta­la mö­gött va­la­mi­lyen ér­dek (a part­ner meg­tar­tá­sa stb.) hú­zó­dik meg. Ha ezt a for­dí­tott táp­lá­lást le­ány-cse­cse­mő éli át, ak­kor több­nyi­re ko­moly az esé­lye, hogy anya­ként – tu­dat­ta­la­nul – to­váb­bad­ja a pro­blé­mát ki­csi­nyé­nek, pl. ha­mar ela­pad a te­je, ne­tán meg sem in­dul. A cse­cse­mő­ko­ri elé­ge­dett­sé­gél­mény hi­á­nya gyak­ran el­hú­zó­dó utó­kom­pen­zá­ci­ós játsz­má­ba tor­kol­lik, túlkö­tő­dés, ill. ér­zel­mi zsa­ro­lá­si szo­kás ala­kul ki: mind a szü­lő, mind a (fel­nőtt) gyer­mek kö­ve­te­lő­ként for­dul a má­sik fe­lé!

 

Az orá­lis vé­de­ke­ző ak­ció­já­nak lény­ege: ener­gia­el­szí­vás a má­sik em­ber­től. Ez lény­egé­ben a 3. (köl­dök-) csa­kra fo­na­la­in ke­resz­tül tör­té­nik, de – ter­mé­sze­te­sen aka­rat­la­nul – a vi­sel­ke­dés több moz­za­na­ta is gyen­gí­tő­en hat a má­si­kra, mi­köz­ben tesz azért, hogy az ne tá­vo­lod­has­son el egy­ha­mar. Az orá­lis vé­de­ke­ző fe­lis­me­ré­sét ezért sok­szor „ta­pa­dá­sa” se­gí­ti elő.

 

A mé­lyen sze­mek­be me­re­dő, csen­des-szo­mo­rú (szem­re­há­nyó) te­kin­tet; a túl halk és túl pu­ha, hosszú mon­da­tos be­széd­mód a má­sik ma­rad, még tán kö­ze­lebb is ha­jol, hogy job­ban ért­se és eköz­ben (aka­rat­la­nul) már táp­lál­ja is a ta­pa­dó ener­gia­me­ze­jét. A meg­ál­lít­ha­tat­lan és kö­vet­he­tet­len köz­lé­sá­ra­dat cél­ja is gya­kran a meg­szó­lí­tott „le­bi­lin­cse­lé­se”, és köz­ben ener­ge­ti­kai „meg­lo­pá­sa”. A ha­zai zsar­gon ki­fe­je­zés te­li­ta­lá­lat: „hű, de le­fá­rasz­tott ez a a du­má­já­val!” Igen, az orá­lis vé­de­ke­ző tár­sa­sá­ga fá­rasz­tó!

 

Mi­vel a leg­töb­ben nem sze­ret­nek az ilyen vé­de­ke­zők kö­ze­lé­ben len­ni, azok új­ra­te­rem­tik el­ha­gya­tott­sá­gu­kat, azt a ta­pasz­ta­lást, hogy „nincs elég” sem­mi­ből. Ör­dö­gi kör! Ho­gyan le­het ne­kik se­gí­te­ni? Egy­fe­lől fon­tos, hogy a „ta­pa­dás” ész­le­lé­se­kor ne me­ne­kül­jünk (er­re a ski­zo­id ka­rak­ter alig ké­pes!), pl. „nem érek rá, sie­tős ügyem van” tí­pu­sú köz­lés­sel, ill. bán­tó le­tor­kol­lás­sal. Más­fe­lől ér­de­mes rá­szá­nnunk ma­gun­kat, hogy rész­ben meg­ad­juk ne­kik, amit kí­ván­nak. Ezál­tal inog­hat meg tév­hi­tük, hogy szá­mu­kra „nincs elég”. Ez a gya­kor­lat­ban pl. úgy tör­tén­het, hogy a ta­pa­dás meg­kez­dé­se­kor po­zi­tív meg­ál­lí­tó köz­lést al­kal­ma­zunk: „Saj­nos most menn­em kell, de hol­nap 10 kö­rül be­né­zek.” És csak­ugyan tart­suk be az ígé­re­tet, más­nap kö­ze­lít­sünk hoz­zá, és szán­junk né­mi időt rá! Ha ezt is­mé­tel­ten meg­va­ló­sít­juk, le­tesz a vé­de­ke­zés­ről, azaz a hosszas (le­fá­rasz­tó) ta­pa­dás­ról! (Ha csak hes­se­get­jük, ak­kor az orá­lis vé­de­ke­ző egy­re in­kább ránk szo­kik.)

 

Mit te­het az, aki fe­lis­me­ri, hogy ön­nön ma­ga orá­lis vé­de­ke­zés­re haj­lik?

 

Ami­kor fe­lis­me­red, hogy el­bo­rít az elé­ge­det­len­ség és a te­he­tet­len­ség ér­ze­te, ami­kor ne­ki­in­dulsz, hogy ke­ress va­la­kit, aki­nek hosszan el­pa­na­szol­nád hely­ze­te­det, kér­ve, hogy tegyen meg ne­ked va­la­mit, ak­kor le­ge­lő­ször is állj meg egy perc­re!

 

Állj meg, ve­gyél mély lé­leg­ze­tet, majd még né­há­nyat, és lé­leg­ze­tről lé­leg­zet­re la­zulj el (akár le is ül­hetsz!), érezd, amint kel­le­mes, la­za er­nyedt­ség csu­rog vég­ig raj­tad, fej­te­tőd­től ki­in­dul­va, tör­zse­den át a lábaid­ba, a tal­pa­kig! Gon­dolj ar­ra, hogy kár siet­ni, van időd bő­ven! Is­mé­teld ezt a fe­lis­me­rést, és tudd: a vi­lá­gon min­den idő a ti­éd! Ezál­tal bár­mit meg tudsz ten­ni, bár­mit elér­hetsz majd! Ön­ma­gad ál­tal hall­ha­tó­an is­mé­teld ezt a rö­vid man­trát: „Tel­jes va­gyok!... tel­jes va­gyok... tel­jes va­gyok!”

 

Érez­ni fo­god, mi­ként csi­tul el a sür­ge­tő vágy, hogy va­la­ki­nek pa­nasz­kodj, hogy más­tól kérj va­la­mit. A csi­tult­ság ál­la­po­tá­ban pe­dig in­dulj ne­ki, hogy tegyél va­la­mit ma­ga­dért! Kenj meg egy sze­let ke­nye­ret, vagy főzz egy te­át ma­gad­nak, eset­leg vedd meg azt a köny­vet, ami­re már több­ször gon­dol­tál! És kö­szönd meg ma­gad­nak, amit ma­ga­dért tet­tél!

 

A pszi­cho­pa­ta ka­rak­ter­struk­tú­ra

Azok, akik ezt a vé­de­ke­zé­si tí­pus­me­gol­dást kö­ve­tik, köz­pon­ti fé­lel­mük­ként az elá­ru­lás, az el­ha­gya­tás be­kö­vet­kez­tét ret­te­gik. Va­ló­szí­nű­leg szá­mos küz­del­mes, har­cos élet áll mö­göt­tük, meg is nyer­tek sok csa­tát (nem fel­tét­le­nül fi­zi­kai ér­te­lem­ben!). Tud­ták, hogy jó ügye­kért küz­de­nek, azt is, hogy jó har­co­sok, ám áru­lás­sal, cser­ben­ha­gyás­sal még­is le­győz­ték őket (más­ként nem ment vol­na). Így vet­ték ener­gia­tes­tük­be azt az (ön­be­csü­lé­sü­ket el­tor­zí­tó) in­for­má­ci­ót, hogy „csak én va­gyok elég jó, elég meg­bíz­ha­tó”. Je­len in­kar­ná­ció­juk­hoz ezért olyan szü­lő­párt vá­lasz­ta­nak, ame­lyik küz­del­met foly­tat. Va­la­me­lyik szü­lő nem kap meg va­la­mit a tár­sá­tól, és ek­kor a gyer­me­kük­nél ke­res kom­pen­zá­ci­ót, vi­gaszt. Az erős „ke­reszt­kö­tő­dés” apa és lány­gyer­me­ke, ill. anya és fia kö­zött több­nyi­re ezért ala­kul ki. A szü­lő igen po­zi­tív­nak tű­nő „csá­bí­tást” al­kal­maz: „légy az én re­mek (okos, ügyes, vi­ga­sza­dó stb.) fiacs­kám­má/lány­kám­má”, és a szü­lő sze­re­te­té­re éhes gyer­mek be­lép a játsz­má­ba (nem te­het mást!), küzd a csá­bí­tó­nak va­ló meg­fe­le­lé­sért.

 

Az el­len­té­tes ne­mű szü­lők túl fon­tos­sá vá­lá­sa per­sze rit­kán tor­zul oda, hogy tes­ti kap­cso­lat­ba is ke­rül­je­nek, de az ilyen gye­rek­kor­ból fel­nőt­tek­nél még­is pár­kap­cso­la­ti gon­dok je­lent­kez­nek. A túl­sá­gos je­len­tő­sé­gű anya, ill. apa ugya­nis gyak­ran érez­te­ti (sőt: jel­zi), hogy a vá­lasz­tott társ „nem elég jó” az ő ked­velt­jé­hez, erő­sen ne­hez­mé­nye­zi, hogy gyer­me­ke pont őt vá­lasz­tot­ta, és ez bi­zony alá­ak­náz­hat­ja a pár­kap­cso­la­tot. A sze­re­lem a társ­hoz húz, ám a meg­fe­le­lé­si küz­de­lem szo­ká­sa a szü­lő­höz, és ez szét­sze­dő erő. Ha a há­zas­sá­gi kö­te­lék igen erős, ak­kor vi­szont a szü­lő­höz va­ló „hűt­len­ség” ter­hét kell fel­dol­goz­nia a fel­nőtt gye­rek­nek. Az el­len­ke­ző ne­mű („jó”) szü­lő sze­re­te­té­ért har­col, az azo­nos ne­mű („rossz”) el­len­ében, mint­egy a bel­ső „áru­lást” pró­bál­ja el­ke­rül­ni, ho­lott va­ló­di hely­ze­te tel­jes pár­tat­lan­sá­got kí­ván­na, hi­szen ő mind­két szü­le­jé­nek egy­aránt gyer­me­ke!

 

Ha szü­lei meg­ma­rad­nak nem bol­do­gí­tó há­zas­sá­guk­ban, az ugya­no­lyan ne­héz ne­ki, mint­ha szét­men­nek, és a túl fon­tos szü­lő új tár­sat vál­lal. Ezt is (tu­dat­ta­la­nul) áru­lás­ként éli meg.

 

A pszi­cho­pa­ta vé­de­ke­ző fel­húz­za, fel­tur­bóz­za, fel­töl­ti ma­gát. Gye­rek­ként nagy­nak kí­ván tűn­ni, ha­mar fel­nőt­té vál­ni, ezért ko­rai pro­du­ká­lás­ra tö­rek­szik, ki­ér­le­let­len túl­tel­je­sí­té­sek­be he­vül be­le, ám ezál­tal még bi­zony­ta­la­nabb lesz be­lül, hogy „elég­gé jó-e” már. Az au­ra ener­ge­ti­kai me­ző­je en­nek meg­fe­le­lő­en fe­lül jó­val na­gyobb, mint alul, és mi­vel aka­ra­ter­ővel moz­gó­sít­ja ma­gát, a hát­só ol­da­li ener­gia­for­gal­ma túl­sá­gos. Ugya­nak­kor a 4. (szív-) csa­kra fo­na­la­it ne­he­zen vagy nem haj­la­mos el­len­tett ne­mű part­ne­rek meg­fe­le­lő csa­krá­já­hoz kap­csol­ni.

 

Mi­vel hi­tük sze­rint az élet harc a „jó­ért”, a „he­lye­sért”, ag­resszí­ven él­nek. Szo­ká­suk má­sok le­ki­csiny­lé­se, le­szó­lá­sa, a job­ban tu­dó tu­dá­lé­kos­ko­dás, az út­vi­szo­nyo­kat nem tisz­te­lő gyors­haj­tás, az adott­sá­gok pocs­kon­diá­zá­sa stb., ami ál­tal ön­nön éle­tér­zé­sü­ket ke­se­rí­tik, és egy­ben ma­guk­nak in­do­kolt­tá te­szik harc­ra fel­töl­tött­sé­gü­ket. Sze­mé­lyes kap­cso­la­tai­kat, há­tol­da­lon fel­hal­mo­zott ener­giái­kat a fe­jük­höz eme­lik (a szán­dé­kaik hang­sú­lyo­zá­sa so­rán), és a kap­cso­la­ti part­ner­re irá­nyít­ják, mint­ha az el­len­fél len­ne. En­nek so­rán azon­ban va­ló­já­ban ők haj­ta­nak vég­re ag­resszi­ót (tü­rel­met­len­ség, he­ves­ke­dés, a má­sik fel­ve­té­se­i­nek fél­re­sö­pré­se stb. köz­ben), és ez vissza­üt. Vagy új harc­ba ke­ve­red­nek, vagy a má­sik el­for­du­lá­sát élik meg, ami meg­erő­sí­ti „elá­rult­atá­suk” hi­tét. Em­be­ri, tár­sa­dal­mi kö­ze­gük így meg­csap­pant­tá, ki­ürült­té vál­hat az évek mú­lá­sá­val.

 

 

És meggyen­gült­té, rész­ben ki­ürült­té vá­lik al­só test­te­rü­le­tük (ill. csa­kráik) ener­gia­me­ze­je, ugya­nis az ener­gi­ák fel­to­lá­sá­val nagy­ban ki­me­rí­tik 1. és 2. csa­krá­ju­kat. Gyen­gé­nek ér­zik ma­gu­kat, a föl­di ener­giá­kat csak­ugyan ke­vés­sé tud­ják fel­ven­ni. Ügye­i­ket te­kint­ve is, de fi­zi­kai ál­la­po­tu­kat il­le­tő­en is ki­csú­szik aló­luk a talaj. Gya­kran de­rék­fá­jó­sak, de­rék­tá­ji pro­blé­mák­kal, sze­xuá­lis gyen­ge­ség­gel baj­lód­hat­nak. Ez utób­bi­ban ré­sze van a szív­csa­kra ener­giái­ban fen­n­ál­ló hi­ány­nak is (se­ké­lyes ér­zel­mi kö­tő­dés a part­ner­hez). A csá­bí­tó kez­de­mé­nye­zés­ben, a rá­be­szé­lés­ben ered­mé­nye­sek, de ke­vés­sé haj­la­mo­sak hosszabb tá­von, ki­tar­tás­sal tel­je­sí­te­ni (kap­cso­la­taik­ban, vál­la­lá­saik­ban). Ki­vo­nu­lá­suk­hoz, ill. ve­re­sé­gük­höz vi­szont bő­ség­gel ta­lál­nak kül­ső „oko­zót”, cser­ben­ha­gyót, „áru­lót”.

 

Ez a ka­rak­ter min­dig győz­tes akar len­ni, bi­zo­nyí­tan­dó ön­nön „jó” mi­vol­tát. Ki­mon­dot­tan fél a „rossz” ol­dal­ra ke­rü­lés­től, ahová – hi­te sze­rint – a vi­lág le­húz­za őt. Mi­vel a ki­tű­zés (min­dig győz­ni) túl­zó, fé­le­lem­hi­te több­nyi­re meg­va­ló­sul: nem győz! Pszi­cho­pa­ta vé­de­ke­ző em­ber­tár­sa­ink több­nyi­re túl­vál­la­lás­ra haj­la­mo­sak, töb­bet vesz­nek ma­gu­kra, mint amit jól tel­je­sít­het­né­nek, ami­ként gye­rek­ként ezt meg­szok­ták. Sok­szor sze­mé­lyes szük­ség­le­te­ik­ből is fe­lad­nak, el­tö­kélt­sé­gü­ket bi­zo­nyí­tan­dó, tú­ló­rá­zók, nem en­ge­dik meg ma­guk­nak a la­zí­tást. Va­ló­já­ban azon­ban – áru­lás­tól fél­ve – tel­je­sen el­le­nő­riz­ni akar­ják ügyü­ket, elő­re­sie­tők. Ez harc­mo­dor­uk ré­sze, és egy­ben fo­ko­za­to­san el­ma­gá­nyo­sí­tóvá vá­lik. Ag­resszió­juk nem nyílt, gya­kran ki­mon­dot­tan se­gí­tőn­ek mu­tat­koz­nak, azon­ban nem a má­sik ér­de­ke (ja­va) moz­gó­sít­ja őket, ha­nem sa­ját ki­vá­ló­sá­guk, jó­sá­guk fel­mu­ta­tá­sa. Túl­zá­saik jel­zé­se­kor, el­há­rí­tá­sa­kor mély sér­tett­ség­gel re­agál­hat­nak.

 

A pszi­cho­pa­ta vé­de­ke­ző ka­rak­ter gyó­gyu­lá­sá­hoz leg­fő­kép­pen a bi­zal­mat kell el­sa­ját­íta­nia! Meg kell ta­nul­nia bíz­nia ön­ma­gá­ban is, de egy­ben má­sok­ban is. Ter­mé­sze­tes­ként kell el­fo­gad­nia az egye­di em­ber (így ön­ma­ga) tö­ké­let­len­sé­gét, ám bíz­va az em­be­ri­ség­ben. Szük­sé­ge van a je­len el­fo­ga­dá­sá­ra, a Föld meg­be­csü­lé­sé­re, ar­ra, hogy a je­len­ben élést több­re tart­sa a harc­nál (ami min­dig va­la­mi jö­vő­kép zász­la­ja alatt dúl). Nagy ta­nul­ni­va­ló­ja a hi­bák meg­en­ge­dé­se (ön­ma­gá­nak is, má­sok­nak is), és a hi­bák, ill. tö­ké­let­len­sé­gek el­le­né­re ész­re­ven­ni ma­gá­ban a jót és a biz­ton­sá­got, egy­ben tisz­tel­ni a má­sik egyé­ni­sé­gét (oly­an­ként, ami­lyen).

 

Ezút­tal is adok egy gya­kor­la­tot, amely jól szol­gál azok­nak, akik fe­lis­me­rik ma­guk­ban a töb­bi­ek­ben va­ló bi­za­lom hi­á­nyát, a pszi­cho­pa­ta vé­de­ke­zés haj­la­mát:

 

Ha el­bo­rít az az ér­zés, hogy cser­ben­hagy­tak, hogy elá­rult az, aki­ben bíz­tál, ÁLLJ MEG egy perc­re! Tedd fel ma­gad­nak ezt az egy­sze­rű kér­dést: „Le­het, hogy túl­re­agá­lom a dol­got?” Ne si­ess vá­la­szol­ni ma­gad­nak, csak kér­dezd, kér­dezd új­ból!

 

Pró­báld em­lé­kez­tet­ni ma­ga­dat em­ber mi­vol­to­dra, ké­pes­sé­geid vé­ges­sé­gé­re és a má­sik, az áru­ló­nak vélt sze­mély em­ber­sé­gé­re is. Mondd ki: „Mi­ért is len­nénk hi­bát­la­nok?!”

 

Most állj meg be­haj­lí­tott tér­dek­kel, ve­gyél nyu­godt, mély lé­leg­ze­tet, és mi­köz­ben foly­ta­tod a mély lég­zést, fi­gyelj be­fe­lé, össz­pon­to­síts a bel­ső ér­zé­seid­re! Mit ér­zel? Meg­bán­tott­sá­got? El­ha­gya­tást és meg­fosz­tást? Ne­tán FÉLSZ? Volt ilyen ér­zé­sed már más­kor is? Is­mé­tel­ten, ta­lán sok­szor is? Gyűj­töd, meg­nö­vesz­ted sa­ját jó­sá­god, ki­vá­ló­sá­god tu­da­tát? Ener­gi­ák­kal fel­töl­tött­nek ér­zed ma­ga­dat fej­ma­gas­ság­ban?

 

Ha igen, mély lég­zé­sed rit­mu­sá­ban fo­ko­za­to­san en­gedd lej­jebb fe­jed­től ezt az ener­gi­agöm­böt, tudd, hogy jól szol­gál majd len­tebb is! En­gedd fo­ko­za­to­san vég­ig (be­haj­lí­tott) lábai­don a föl­dig és érezd a lábad­dal szi­lár­dan a föl­det!

 

Fi­gyelj a föl­dre, amin min­den tár­sad­hoz ha­son­ló­an állsz, és me­re­ví­tett lábak­kal is­mé­teld ma­gad­nak (hall­ha­tó­an) a man­trát: „Jó va­gyok, jó­sá­gos va­gyok! Biz­ton­ság­ban va­gyok!”

 

Kis­sé fá­rasz­tó így áll­nod és man­tráz­nod? Gon­dold hát: „Nem baj, má­sok­kal együtt si­ker­re vi­szem éle­tün­ket!”. Még egy­szer mondd el a man­t­rát, egye­ne­sítsd ki ma­ga­dat, és pi­henj meg!

 

Hi­szen va­ló­ban jók va­gyunk, és biz­ton­ság­ban va­gyunk. Nem kell szün­te­le­nül vé­de­kez­nünk!

 

(Foly­tat­juk)

Hegedűs Eta
X. évfolyam 5. szám

Címkék: öngyógyítás

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.