Psziché

Bizonytalanságok

Forgóajtó - álomfejtés



 

A felújított metrón utazom. Minden szisztéma megváltozott. Például nyitott kocsiban utazunk, minden ülés a menetirányba néz. Inkább kisvasútnak néz ki az egész, vagy valamiféle városnéző járműnek, leszámítva, hogy sötét alagútban megyünk. Nem látni és nem is érezni a mozgást, a haladást, az elindulást, és ez szorongással tölt el.

 

Gyorsbüfék is vannak a peronon, lent. Monitorrendszeren figyelik, hogy mindenki csak annyi ételt vigyen el, amennyit kifizet. Látom, hogy egy nőt éppen lefüleltek. Hirtelen együttérzés kerít hatalmába a megszégyenített nő iránt, és védelmére kelek. Megkérdezem a kontrolláló nőtől, honnan lehet tudni, hogy akit lefülelnek, az tényleg lopni akar, vagy valójában csak ki akarnak tolni vele, mert nem szimpatikus. A nő azt feleli, hogy ennek a kiderítésébe ő nem fektet energiát, mármint hogy megkülönböztessen, ő fix fizetésért dolgozik. Nevén szólítja az elcsípett nőt, ezen is csodálkozom, ezt végképp nem értem. De megtudom, hogy a jegykezelésen mindenkire ragasztanak egy névcédulát. Akkor látom, hogy rajtam is van egy.

 

Bár még akkor sem értem az egészet, honnan tudják az emberek nevét. Ebben az értetlenkedő, bizonytalan, háborgó hangulatban ébredek.

 

 

Kedves Ruth!

 

Ez az álombeli hangulat nagyon is ismerős nekem, igen sok bajom van a világgal, az emberekkel és persze önmagammal is.

 

Ez az ellenőrféle nő, akivel itt összeakaszkodom, rögtön előhozza bennem a fix fizetésért dolgozó alkalmazottak iránti ellenszenvemet. Én is voltam közalkalmazott, de abban lehetetlen volt önmagamra találnom. Én nem bírom az effajta nyájszellemet, képtelen vagyok beilleszkedni egy idegen társaságba és napi nyolc órán keresztül hallgatni a dumájukat, alávetni magam egy főnök szeszélyeinek és dirigálásának. Ez az inkompatibilitás-élmény olyan fokú volt régebben, hogy csak megsemmisülni vágytam, nem lenni. Egyáltalán nem létezni. Megsemmisülésvágyamban elégettem a naplómat, és sokáig jártam pszichológushoz is. Hol depresszióval, hol pánikkal kezeltek. De ezeken talán már túl vagyok így negyven felé haladtamban.

 

A jelentéktelenségérzés is elviselhetetlen. Ekkortájt éreztem magam gilisztának. Talán úgy is éltem. Később viszont lenyűgözött a giliszta regenerálódóképessége: ha kettévágják, megkettőzi magát, és nem félgilisztaként tengeti tovább életét.

 

Most a vállalkozói szférában dolgozom, ez jobban illik hozzám. A piacnak némiképpen kiszolgáltatottja vagyok, de nem annyira, mint azt egy vállalat szűkebb keretei között éltem meg.

 

Igen. A kiszolgáltatottság az egyik fő bajom. Ahogy az itt az álomban is előjött. Kétszeresen is: az ételválogatás és a névcédula kapcsán. Különösen felháborított az ellenőrnő primitív okfejtése, hogy fix fizetése miatt nem mérlegelgeti az igazságot. Egyébként az álmaimban visszatérő momentum ez a fizetésügy: nincs jegyem a járműveken, nincs jogom a vállalati üdülőben nyaralni, mert már nem dolgozom ott, nincs belépőjegyem valahová és így tovább. Néha lopáson kapom magam, például kisétálok egy cipőboltból anélkül, hogy a cipőt kifizettem volna. Tudom, hogy a metró valami tudattalanban tett utazást jelöl az álomszimbolikában. Ön talán többet ki tud olvasni mindebből.

 

Köszönettel és üdvözlettel: Giliszta

 

 

Kedves Giliszta!

 

A metró valóban tudatalatti utazást jelöl, és ez még aláhúzódik a sötétség által, amelyben az új metró halad. Egy sötét alagútban. Az álom szellemesen ötvözi a tudattalanban zajló belső tusakodásokat az ennivaló vásárlása körüli bonyodalmakkal:

 

a kontroll- vagy tekintélyszemélyekkel való hadakozás mindig a saját autonómiánk, autoritásunk kérdéseit tükrözik,

 

itt a lopás gyanúja merül fel, és anélkül, hogy végére járnának az igazságnak, lefülelik.

 

Ahogy Gilisztában feltámad az érzés, hogy csak azért akarnak kitolni vele, mert nem szimpatikus, sok mindent elárul a "gilisztaságáról". Azokról a frusztráltságokról tanúskodik, amelyen mindenkinek át kell esnie az elfogadás/elutasítás íven, miközben kapcsolatot igyekszünk teremteni. A viselkedésben a vegyértékek és felszólítójellegek alapján minden kölcsönös. Amikor nem fogadnak el bennünket, a mélyben önelfogadási dilemma is munkál.

 

De az álom a feltételezett lopás kapcsán az etikai érzéket fókuszálja, amely nehezen alakul ki az etikátlan világban. Hiszen a villamosokon működő zsebtolvajoktól a "magasabb körök" fehérgalléros bűnözőiig sok anomáliát tapasztalhatunk. Mégis az az igazság, hogy nem a büntetéstől való félelem miatt kell korrekteknek lennünk, hanem a jó magatartás önértékéért.

 

Egy ilyen felismerés az a pillanat, amely az álomban is kirajzolódik, amikor nem érzi a metró mozgását, holott tudja, hogy halad. Ez az élmény a lelki fejlődés nagyon beszédes paradigmája:

 

ott is gyakorta van, hogy nem érezhető,

nehéz megbizonyosodni, egyáltalán történik-e haladás,

mérni pedig végképp lehetetlen.

 

De hát a születés és halál között mégiscsak megteszünk egy utat.

 

Összességében azt mondhatjuk, hogy az álom az értékrendről, a lelkiismeretről, a külső és belső kontrollról szól a metró által megrajzolt öntörvényű lelki fejlődésben.

 

A sötét alagútból mindig a felismerés fénye irányít bennünket, ahogyan átemelődik, megneveződik, formát kap egy tudattalanban zajló történés. Ennek a folyamatnak a megütközés, a lázadás csak a kezdő stádiuma. A lázadó (serdülők) általában félbehagyják a küzdelmeiket, amelyet a le- és betörés, majd a behódolás követ, önutálattal fűszerezve. Ne legyünk sem a saját indulatainknak, sem az önkényeskedő "hatalomnak" a kiszolgáltatottjai.

 

Az embert rengeteg bizonytalanság, félelem kínozza meg élete során, ezért a legfontosabb dolog a belső kapaszkodók kiépítése. Ez pedig az önérzet, önértéktudat, etikai mérce, felismerések, megbizonyosodások és így tovább. Így lehet kijutni a sötét alagútból.

 

Üdvözlettel:

Ruth
XIV. évfolyam 8. szám

Címkék: álomfejtés

Aktuális lapszámunk:
2018. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.