Psziché

Dolgozz az életrajzodon!

Megtalálhatjuk önmagunkat

Tör­jünk ki rossz gye­rek­ko­ri em­lé­ke­ink kö­zül, és lép­jünk be he­lyet­te a je­len biro­dal­má­ba! A múl­ton va­ló ké­rő­dzés he­lyett az úgy­ne­ve­zett ön­élet­rajzmun­ka sze­mé­lyi­sé­günk ősi kö­zép­pont­já­nak meg­ta­lá­lá­sá­ra fó­ku­szál. Mert bol­dog csak az le­het, aki össz­hang­ban él sa­ját va­lós lé­nyé­vel.  

 



A frusztráció oka: megrekedünk egy nem kielégítő kapcsolatban

 

Az éle­tün­ket min­dig ugya­na­zok a pro­blé­mák ne­he­zí­tik meg: part­ner­kap­cso­la­ti gon­dok, mun­ka­he­lyi bo­nyo­dal­mak, csa­lá­di vi­szá­lyok, hi­ány­zó ön­bi­za­lom, vagy csak ál­ta­lá­nos le­han­golt­ság, amely­nek ta­lán nem is tud­juk az okát. Sil­ke Ew­ald, aki a né­me­tor­szá­gi Frank­furt am Main­ban al­kal­ma­zott élet­rajzmun­ka-köz­pon­tot ve­zet, úgy ta­pasz­tal­ja, sok pá­cien­se már pszi­cho­ter­ápiá­ra szo­rul, mert nem ké­pes ön­ma­ga ki­lép­ni eb­ből a kör­ből.

 

A 48 éves sza­kem­ber öt ülés után ál­ta­lá­ban si­ke­re­sen sza­ba­dít­ja meg pá­cien­se­it pro­blé­máik­tól, ami nem azt je­len­ti, hogy a gon­do­kat fél­re-­se­prik. De az il­le­tők egy­sze­rű­en más­ként lát­ják a hely­ze­tet, na­gyobb össze­füg­gé­sek­ben, fe­lis­me­rik az ér­tel­met ben­ne, ez pe­dig meg­könnyí­ti a vissza­té­rő, ter­hes szi­tu­á­ci­ók fel­dol­go­zá­sát.

 

 

Az aka­dá­lyok ki­hí­vá­sok

Az élet­rajzmun­ka ah­hoz se­gí­ti hoz­zá az em­be­re­ket, hogy az em­be­ri sors ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű sza­bá­lyai­nak és ön­nön élet­fe­la­da­taik­nak a fe­lis­me­ré­sé­vel meg­ta­nul­ják elol­vas­ni sa­ját éle­tük tör­té­ne­té­nek nyel­vét. Azaz meg­ta­lál­ja­nak va­la­mi­fé­le vö­rös fo­na­lat, moz­ga­tó­erőt éle­tük ese­mé­nyei mö­gött. Ez a fe­lis­me­rés nem csu­pán az ak­tuá­lis hely­zet­re vagy az il­le­tő gye­rek­ko­rá­ra vo­nat­ko­zik, és az eset­le­ges ku­dar­co­kért a fe­le­lős­sé­get nem tol­ja át a szü­lők­re, a ne­ve­lők­re, a kül­ső kö­rül­mé­nyek­re. Ar­ra döb­ben­ti rá a pá­cien­se­ket, hogy az élet fe­la­da­to­kat ál­lít elé­jük, ame­lyek­ben nem aka­dá­lyo­kat kell lát­nunk, ha­nem ki­hí­vá­so­kat, ame­lyek ré­vén éret­teb­bek le­szünk.

 

Er­re a fe­lis­me­rés­re ma­nap­ság na­gyobb szük­sé­günk van, mint va­la­ha. Ré­gó­ta nem lé­te­zik már tud­ni­il­lik az egyet­len he­lyes, üd­vö­zí­tő élet­mo­dell, sor­sunk ala­ku­lá­sá­ban egy­re ki­sebb sze­re­pet ját­sza­nak olyan, va­la­ha meg­ha­tá­ro­zó té­nye­zők is, mint a val­lás, a bőr­szín vagy a nem. De va­jon ho­gyan is vi­sel­ked­jünk, ha – mint va­la­mi­fé­le óriá­si szu­per­mar­ket­ben – ha­tal­mas a vá­lasz­ték ma­ga­tar­tás­for­mák­ból? Er­re a kér­dés­re ke­re­si a vá­laszt az élet­rajzmun­ka. Az élet ugya­nis nem szu­per­mar­ket, dön­té­se­ink nem anya­gi jel­le­gű­ek. Az olyan dol­gok, mint hogy me­lyik mun­kát vá­lasszuk, vagy hová men­jünk nya­ral­ni, nem köz­pon­ti je­len­tő­sé­gű­ek.

 


Az élet­rajzmun­ka sa­rok­kö­vei: mun­ka­he­lyi gon­dok, fe­szült­sé­gek a csa­lád­ban, vagy a gye­rek utá­ni vágy

 

Az élet­rajz-ta­ná­csa­dók mind anya­gi, mind szel­le­mi szem­pont­ból fog­lal­koz­nak pá­cien­se­ik­kel. Kü­lönb­sé­get tesz­nek a min­den­na­pi és a ma­ga­sabb én kö­zött. A min­den­na­pi én fog­lal­ko­zik a kon­krét dol­gok­kal: mit vá­sá­rol­jak ma va­cso­rá­ra, mi lesz a te­en­dőm a mun­ka­he­lyem­en. A ma­ga­sabb én, amely la­za kap­cso­lat­ban az előb­bi­vel, e fö­lött le­beg, lé­nyünk egye­di és mé­lyen in­di­vi­duá­lis ré­sze. Ez se­gít meg­érez­ni a he­lyes dön­tést, ami­kor sok­fé­le le­he­tő­ség előtt ál­lunk, en­nek kö­szön­het­jük, ha ma­ga­sabb erő mű­kö­dé­sét ér­zé­kel­jük a hát­tér­ben. Egy olyan erőét, amely in­tui­tí­ven tud­tun­kra ad­ja, ha egyek va­gyunk ön­ma­gunk­kal.

 

En­nek az erő­nek a mű­kö­dé­sét min­dan­nyi­an meg­ta­pasz­tal­juk időn­ként. Ilyen­kor mint­ha ener­gia áram­la­na ke­resz­tül raj­tunk, el­la­zu­lunk, biz­ton­ság­ban érez­zük ma­gun­kat, ugya­nak­kor sza­bad­nak és ma­ga­biz­tos­nak is. Fel­me­rül a kér­dés, ho­gyan ma­rad­ha­tunk tar­tó­san kap­cso­lat­ban ez­zel az erő­vel. Ho­gyan ke­rül­het­jük el, hogy kül­ső té­nye­zők elva­kít­sa­nak ben­nün­ket, és el­té­rít­se­nek a he­lyes útról. Elvég­re ki ne akar­na egy­ség­ben él­ni ön­ma­ga leg­ben­sőbb lény­egé­vel? Ki ne akar­ná meg­tud­ni, mi is szí­ve leg­rej­tet­tebb vá­gya? Ki ne akar­ná meg­ta­lál­ni éle­te va­ló­di pár­ját, aki­vel mély sze­re­tet­ben él­het? Azt a hi­va­tást, amely­re va­ló­ban hi­vatott?

 

A krí­zis mint esély

A sza­kem­be­rek sze­rint gya­kran a krí­zi­sek és a sors­csa­pá­sok éb­resz­te­nek rá ben­nün­ket ar­ra, hogy elve­szí­tet­tük a kap­cso­la­tot ma­ga­sabb énünk­kel. És pa­ra­dox mó­don ép­pen ezek azok a hely­ze­tek, ame­lyek le­he­tő­vé te­szik, hogy új­ra meg­ta­lál­juk ezt a kap­cso­la­tot. Az élet­rajzmun­ka olyan szi­tu­á­ció­król be­szél, ame­lyek­ben meg­ra­gad­juk a lé­te­zést, ami­kor meg­érez­zük, hogy mi ma­gunk is hoz­zá­já­rul­ha­tunk eh­hez a lé­te­zés­hez, mi­u­tán a hely­ze­tün­ket elő­ször bé­ní­tó­nak és igaz­ság­ta­lan­nak ta­lál­tuk. Akad olyan asszony, akit vá­rat­la­nul ki­rúg­tak a mun­ka­he­lyé­ről, de mi­u­tán új he­lyen kez­dett dol­goz­ni, ki­de­rült, hogy meg­ta­lál­ta ál­mai ál­lá­sát. Más­va­la­ki fáj­dal­mas vá­lá­sa után ta­lál­ta meg azt a kap­cso­la­tot, amely­re min­dig is vá­gyott. Ma­ga Sil­ke Ew­ald 36 éve­sen vált el a fér­jé­től, há­rom gyer­me­ke ap­já­tól, mert úgy érez­te, nincs kö­zöt­tük szel­le­mi kap­cso­lat, az éle­tük fe­lü­le­tes. Nagy ne­héz­sé­gek árán épí­tet­te fel új­ra az éle­tü­ket, míg tel­je­sen meg nem újult. És meg­ta­lál­ta éle­te pár­ját is, aki­vel ti­zen­két éve nagy sze­re­lem­ben él­nek.

 


Eg­zisz­ten­ciá­lis kér­dé­sek: mi az idő lény­ege? A po­hár fé­lig te­le van, vagy fé­lig üres?

 

Tör­vény­sze­rű, hogy aki be­le­ra­gad a múlt ér­zé­se­i­be és tra­u­mái­ba, az sa­ját én­jét bel­ső és kül­ső ese­mé­nyek össze­gé­nek lát­ja. Aki egy krí­zis­ben fe­lis­me­ri a le­he­tő­sé­get, a ká­osz­ban meg­lát­ja a kre­a­ti­vi­tás szi­krá­ját, az ott is moz­gás­tér­re akad, ahol egyéb­ként blo­kád áll­ná út­ját. Ahol nincs küz­de­lem, ott nincs fej­lő­dés – ál­lít­ja az élet­rajzmun­ka. Ép­pen a tör­ések, a krí­zi­sek, az el­lent­mon­dá­sok te­szik ér­de­kes­sé az éle­tet. En­nek so­rán nem annyi­ra az egyé­ni élet ese­mé­nyei, a vá­lá­sok, a be­teg­sé­gek, a fel­mon­dá­sok áll­nak a kö­zép­pont­ban, mint in­kább a kér­dés, mennyi­ben füg­ge­nek össze ezek az ese­mé­nyek, és mi­lyen kap­cso­lat­ban áll­nak a jö­vő­vel. De a köz­pon­ti kér­dés nem úgy hang­zik: hogy for­dul­ha­tott elő, hogy most ilyen rosszul ér­zem ma­gam? Ha­nem úgy: ho­gyan vál­toz­tat­ha­tok az éle­te­men?

 

 

A vál­tás­hoz bá­tor­ság kell

Az egyé­ni gon­dok fel­tér­ké­pe­zé­sé­hez Sil­ke Ew­ald kér­dés­ka­ta­ló­gu­sok­kal dol­go­zik. Mi­helyt egyik pá­cien­se meg­fo­gal­maz­ta, mi­lyen té­mán akar dol­goz­ni, meg kell ta­lál­ni a mö­göt­te rej­lő alap­ve­tő meg­győ­ződést. An­nak a me­ne­dzser­nek, aki úgy érez­te, mód­sze­re­sen gyöt­rik a mun­ka­he­lyén, az volt a meg­győ­ződé­se: nél­kü­lem nem megy. Bár meg­pró­bált kol­le­giá­li­san és a csa­pat­szel­lem je­gyé­ben vi­sel­ked­ni, be­lül az után vá­gyott, hogy tö­ké­le­tes és érint­he­tet­len le­gyen. Mi­u­tán meg­vál­toz­tat­ta alap­be­ál­lí­tott­sá­gát, ar­ra, hogy „nem kell min­dent tud­nom”, a görcs ki­bom­lott, és a mun­ka­he­lyi pro­blé­ma meg­ol­dó­dott.

 


A cso­mó meg­ol­dó­dik: az el­ső lé­pés a he­lyes irány­ba

 

Vég­ső so­ron min­dig az a kér­dés: mit akar tő­lem az élet? Hová ve­zet en­gem a fel­sőbb énem? A sza­kem­ber pá­cien­sei több­sé­gük­ben har­minc kö­rü­li nők, akik ket­tős szo­rí­tás­ban él­nek: egy­részt min­den afe­lé hajt­ja őket, hogy gye­re­ket vál­lal­ja­nak, de ak­kor elve­szí­te­nék ér­de­kes mun­ká­ju­kat és a sza­bad­sá­gu­kat. A sza­kem­ber ilyen­kor hoz­zás­egí­ti őket ah­hoz, hogy fe­lis­mer­jék va­ló­di vá­gyai­kat és kí­ván­sá­gai­kat. Ide­á­lis eset­ben ugya­nis egy gye­rek ak­kor szü­le­tik, ami­kor az em­ber ar­ra vá­gyik, hogy egy má­sik em­ber irán­ti sze­re­te­té­ből va­la­mi ma­ga­sabb szü­les­sen. Ilyen­kor nem az a kér­dés, aka­rom-e vagy sem, ha­nem hogy az az in­kar­ná­ció előtt ál­ló lény akar-e ér­kez­ni vagy sem.

 

Az élet­rajzmun­ka ak­kor si­ke­res, ha az il­le­tő elég bá­tor és éber ah­hoz, hogy meg­ra­gad­ja a pil­la­na­tot, a le­he­tő­sé­get, ame­lyet a sor­sa kí­nál. A me­gúju­lás­hoz meg­erő­sö­dött ön­bi­za­lom­ra van szük­ség, mert a je­lent­ke­ző új gya­kran szo­kat­lan, és el­lent­mond min­den nor­má­nak. Ugya­ni­lyen szo­kat­lan az élet­rajzmun­ka vég­ső cél­ja is: a sa­ját élet­nek olyan mű­al­ko­tás­sá va­ló ala­kí­tá­sa, amely in­spi­rál­hat má­so­kat.

-emel-
X. évfolyam 1. szám

Címkék: önismeret

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.