Psziché

Eszterhai Katalin: Kitárom a lelkemet

Történetei egyediek, mégis mindenki magára ismerhet bennük

    Életünk talán legösszetettebb és legellentmondásosabb viszonya az édesanyánkhoz fűz. Nem lehet boldog az ember, ha nem rendezi ezt a viszonyt, amikor felnő. Eszterhai Katalinnak nagyon nehéz gyerekkor jutott, melyben nélkülöznie kellett az anyai ölelést és gyengédséget, mégis, mint mondja, ennek a gyermekkornak köszönheti, hogy azzá vált, aki. Tizenöt éve eltávozott édesanyjához írt levelei szívtől szívig érnek, és minden bizonnyal az égig.


     

    A  napokban jelent meg Csillag lettél (Levelek anyámnak) című könyve, melyben legszemélyesebb érzéseibe, titkaiba lát bele az olvasó. Levélforma, de inkább mozgóképes utazás múlt és jelen között… szavakkal megfestett képek és szavakkal komponált zene. A levelek hangulatát személyes élményei, érzelmei adják meg, az élettöredékek, gondolatok egymásba kapaszkodva képeznek egy egészet.


    – Ebben a könyvben legmélyebb titkaidat tárod az olvasó elé, lelkileg pőrére vetkőzöl. Nem tartottál attól, hogy ennyire kiadd magad?

     

    – Az embernek csak a lelkéből szabad írnia. Amikor írok, mélyből hozom fel az érzelmeket. Az anyám és köztem lévő kapcsolat nem volt egyszerű, nem volt hétköznapi, de ha újra születnék, csakis neki, hozzá születnék! Annyi jót és annyi borzalmat kaptam! Mindkettőért hálás vagyok. Megtanultam örülni, nevetni, szeretni, megtanultam, hogy a félelem rabsághoz vezet, és mindaz a rossz, ami velem történt, egy másik világot nyitott ki előttem. A mai napig ebben az álomvilágban élek és szeretem a varázslatot magam körül. Csak arra szánok időt, hogy a jót meglássam, és az édesanyámmal is így vagyok. Sok mindent nem értettem gyerekként. Volt egy falvédőnk, anyukám hímezte, az állt rajta: „Minden gyermek boldog, ha sokat nevet, akkor szereti az édesanyja”. Én nagyon akartam, hogy szeressen, ezért akkor is nevettem és boldogságot mutattam, ha nem volt rá okom. Ezt is megtanultam.

     

    – Ezek a levelek 15 évvel azután születtek, hogy édesanyád örökre eltávozott. Miért írtál neki?

     

    – Mielőtt meghalt, azt mondta: kislányom, írjál nekem leveleket, nagy betűkkel, hogy majd lássam, nem akarom, hogy elfelejtsenek. Amikor írsz, az olyan, mint egy ima. Nem akarta, hogy az emlékei szétessenek, elfelejtődjenek. Azt kérte, írjak magamról. Az egyik  régi halottas könyv szerint a léleknek 42 napra van szüksége, hogy eltávozzon, de én 15 év után is azt éreztem, hogy az anyukám lelke itt kering. Ezért írtam neki 42 levelet, hogy elengedjem. Mindenféléről mesélek: kettőnk kapcsolatáról és arról is, amit ő sosem láthatott. Azt mondta nekem egyszer: „Kislányom, úgy sajnálom, hogy bolond szívet adtam neked!” Mindig volt bennem egy nagy elvágyódás. Amikor életemben először megláttam egy repülőt, széttártam a karom és kiabáltam: vigyél magaddal!

     

    – Korábbi könyveidből sok mindent megtudhattak az olvasók a családodról. Hat hónapra születtél aprócska, nem kívánt gyermekként egy kitelepített családba. Csecsemőkorodban meghalt az édesapád, édesanyád megkeseredett, nem volt részed kényeztetésben, babusgatásban. Anyukád sokszor kiabált, megvert és soha nem tudta kimondani, hogy szeret. Ma hogyan látod őt?

     

    – Régen az elsőszülöttet adták áldozatul az isteneknek, anyám önmagát áldozta fel értem és a nővéremért. Amikor vert és kiabált – ez sajnos gyakran előfordult –, nem engem ütött, hanem a falut és mindazokat, akik őt megtaposták. Elmondok erről egy jellemző történetet. Anyám gyönyörű nő volt, kirítt a többiek közül, mindig pirosra rúzsozta a száját. Miután meggyalázták, soha többé nem használt rúzst. Én kicsi lányként rá akartam hasonlítani, meggyel kifestettem a számat. Amikor ezt meglátta, félholtra vert. Én nem tudtam, hogy már nem szereti a piros rúzst. Sok hasonló történet van, azért jó, hogy ezeket megírtam, mert közben tisztáztam magamban a dolgokat és megnyugodtam. Az én szeretetem sokkal erősebb, ebbe kapaszkodtam. Minden mögött, amit mondott, mesélt, volt valami. A szavak üzenetet hordoznak, amivel ölni és felemelni is lehet. Elmondok egy másik történetet. A nővéremmel elszöktünk, és a mezőn ért a vihar. A nagy fa fölött, ami alá behúzódtunk, egy sas keringett, és a nővérem azt mondta: „Gyere, bújj hozzám, nehogy elvigyen!” Ez a féltés azóta is itt van, a szívemben. Féltünk hazamenni, tudtuk, hogy kikapunk, de anyánk nem vert meg. Meséltünk neki a sasról, mire azt mondta: „Ti vagytok a sasok, mert az én lányaim vagytok!” És elmondta Ezópus meséjét a sasfiókáról, aki kiesett a fészekből és a tyúkketrecben nőtt fel, de attól még sas maradt. Amikor már lehetett, elküldött maga mellől. „Te sas vagy, magasra kell repülnöd!” – mondta, és én akkor úgy éreztem, nem akar engem, azért küld el, mert soha nem is akart engem, már a hasában sem. Ma másként látom.

     

     

    A cikket a Természetgyógyász Magazin szeptemberi lapszámában olvashatják!

    Z. Sz.
    XXVI. évfolyam 9. szám

      Aktuális lapszámunk:
      2020. szeptember

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.