Psziché

Kapcsolatzavart személyiségek

Mennyire meghatározóak a korai sérülések?

Az első, vonatkoztatási pontot jelentő személyektől valamennyien biztonságot, szeretetet, elfogadást és tartást igénylünk. Ha ezek a meghatározó élmények hiányoznak, és sérülést szenved a korai kötődés, akkor ez nehézségeket okoz az érzelmi szabályozásban: az érintettek képtelenek uralkodni érzelmeiken, helyette hagyják, hogy érzelmeik vegyék át fölöttük az uralmat. Így például az illető későbbi partnerétől fogja várni, hogy az gondoskodjon zavart érzelmi szabályozásáról.


 

A gyerek testi és lelki szükségleteinek kielégítésében kénytelen korai bizalmi személyekre hagyatkozni. Ezt azonban a szülők, hiányzó önfejlődésük, korlátozott szociális körülményeik vagy betegségük miatt nemritkán túlzottan megterhelőnek találják. Ilyenkor a gyerek nem él át biztos alapokat, nem épül ki benne az az ősbizalom, amelyre támaszkodva megbízhatóan felfedezhetné a világot és megnyílhatna más emberek előtt.

 

A pszichológiai alapszükségleteknek ez a korai sérülése, főként ha az első két életévben történik, az agyfejlődés különösen fontos szakaszát érinti. Következményeként megváltoznak bizonyos anyagcsere-folyamatok, és ez azoknak az agyi területeknek a csökkent fejlődését vonja maga után, amelyek fontosak később, a felnőttkori érzelmi szabályozásban. Ez csak akkor nem történik így, ha a gyerek kielégítő mennyiségű támogató tapasztalatot szerez más emberektől, például szerető nagyszülőktől, támogató barátoktól, tanároktól. Ezek a traumatikus emlékezetnyomok a következő élmények alapjául szolgálhatnak:

 

• Az egyedüllét, az elhagyatottság, az instabilitás és a hiányzó biztonság szituációi.

 

• Érzelmi elhanyagoltság.

 

• Megtörhetetlen szülői magatartás.

 

• A felnőtt saját érzelmi igényeinek kielégítésére érzelmileg és narcisztikus módon kihasználja a gyereket (például az önértékelési zavarban szenvedő szülő csak arra használja a gyereket, hogy büszkélkedjen vele).

 

• Hiányzó érzelmi autonómia és érzelmi erőszak (például szubtilis manipulatív zsarolás, hogy éreznie kell, mit akarnak a szülei, és a saját érzelmeit csak másodsorban kell figyelembe vennie).

 

• Válások és veszteségek sora.

 

• Hiányzó elismerés a megfelelő teljesítmény ellenére, megszégyenítés.

 

Azok az emberek, akiknél a kötődési trauma miatt az emocionális reguláció zavara fejlődik ki, később rosszul tolerálják az erős érzelmeket, és csak nehezen tudják önmagukat megnyugtatni, uralni. Alacsony a frusztrációs toleranciájuk, és alig képesek arra, hogy gondolatban visszalépjenek egy erőteljes érzésekkel jellemezhető szituációból és a történteket értelmesen elrendezzék. Ha érzelmi zűrzavarba kerülnek, az a veszély fenyegeti őket, hogy érzelmeik elborítják őket, ami intenzív stresszreakciókat idéz elő az egész szervezetben. Attól félnek, hogy belehullanak a semmibe, és megőrülnek. Egyébként az emocionális reguláció ilyenfajta zavaraiban a genetikai örökség is szerepet játszik.

 

Ha a már említett sérülésekhez még traumatikusabb tapasztalatok járulnak, például testi vagy szexuális erőszak formájában, megtartó környezet híján a feldolgozás többnyire nem sikerül. Az ilyen traumatikusan átélt kivételes érzelmi szituációk, amikor az illető tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, mélyen beleégnek az érzelmi agyba, a mandulamagba (amygdala), ahol egy életen át "forró" információként tárolódnak és könnyen aktiválhatók. A kötődési trauma miatt lehetetlen a "hodeg", azaz nyelvileg megfoható információként való tárolás a hippokampuszban, az explicit emlékezetközpontban, azaz kimarad az a fajta feldolgozás és eltárolás, hogy "elmúlt, és akkor és ott túléltem".

 

A "forró traumanyomok" összekeverednek a realitással

A mandulamagban tárolt "forró" traumanyomok azonnal kiválthatók újra az eredeti élményhez hasonlító érzékszervi benyomások hatására. Ilyenkor a testileg átélt, akut élménytöredékek képek (flashback), testi érzetek, szagok, zajok formájában összekeverednek a jelenlegi élményekkel, és összezavarják az érzékelést. Ezenkívül olyan megnövekedett feszültség- és felgerjedtségi állapothoz vezetnek, amelyet csak a kiváltó triggerszituációk szigorú elkerülésével lehetséges csökkenteni. Túlélési stratégiaként a tudat megpróbálja a truamakomplexet leválasztani, hogy az úgynevezett mindennapi személyiség tovább működhessen.

 

 

Ez a védelmi eljárás azonban megváltoztatja az eredeti személyiséget, sok enerigába kerül, és elválasztja az embert saját életteliségétől és a teljességtől. Ha öntudatlansági, szégyen vagy veszteségérzet-tapasztalatot szerez, az elnyomott élményállapotok nem-szeretett részszemélyiségekként lépnek az előtérbe, mint az egész személyiség sebzett, vágyakozó gyerekállapotai. Ezt megakadályozandó vagy megállítandó, a szorongó-tehetetlen állapotok gyakran váltakoznak dühöngő-lázadó állapotokkal, amelyek testőrként vagy tűzoltóként a személyiség sebzett-vágyakozó része és a fenyegetésként észlelt külső-személyiségek közé törnek.

 

A megújult kritikát vagy visszautasítást megakadályozandó, belsővé válnak a "tettes részek" is kritikus-önértéktelenítő hangok vagy részek formájában, amelyek különleges alkalmazkodási erőfeszítésekre és perfekcionizmusra sarkallnak (ösztönző). Az ösztönző megakadályozza, hogy az illető hangot adjon önnön eltávolító érzéseinek és kívánságainak.

 

Így az a szükséglet, hogy gyerekként védje a kapcsolatokat, a megengedhetetlen emóciók és önrészek leválásához vezet: a gyerek meghajlik, magára veszi a bűntudatot és a szégyent, hogy létfontosságú kapcsolati személyeit ki elégítően jó tárgyakként megőrizhesse, és védje őket saját, veszélyes agressziójától. Egyébként ezek a mechanizmusok gyakran vezetnek autoagresszióhoz és önkárosításhoz.

 

Ennek megfelelően az önromboló magatartásmódok, az önkárosító magatartás, a drog- és gyógyszerfüggőség, az evészavarok és a destruktív magatartásminták szintén túlélési stratégiának tekinthetők, és jobb alternatívák híján az emocionális önreguláció fenntartását szolgálják. Ehhez jönnek még a személyiségváltozások:

 

• Negatív gondolatok kifejlesztése a saját személyiségről, negatív önképpel.

 

• Zavart, kevéssé holisztikus értékelése a bizalmi személyeknek még felnőttkorban is.

 

• Élethosszig tartó aktivizálása azoknak a traumatikus kapcsolati mintáknak, amelyekben a kötődés belső munkamodelljei tárolódnak (traumatikus kötődési minták). Ez nemritkán oda vezet, hogy az illető egy olyan új tetteshez fog kötődni, aki új sérüléseket vált ki, vagy ragaszkodik a destruktív viselkedéshez, valamint ideálizálja az őt egyébként félrekezelő bizalmi személyeket.

 

Mindezek a reakciók a rendkívül kedvezőtlen élmények kreatív kezelési kísérleteiként értelmezhetők, és nem őrültségként.

 

Az abnormális viselkedés mint a feldolgozás kísérlete

A komplex kapcsolati traumák, párosulva a genetikai adottságokkal, személyiségzavarokat is előidézhetnek. Sajnos ehhez a kifejezéshez gyakran társul a "rossz karakter" asszociációja, ami teljesen téves felfogás. Sokkal inkább különböző tartós élmény- és magatartásmintákról van szó, amelyek gyerekkorban vagy fiatalkorban kezdődnek, és amelyek jellegzetesen eltérnek a rugalmas, az adott helyzethez alkalmazkodó ("normális") viselkedéstől. Jellemzőek rájuk a viszonylag merev magatartásformák. Ha ezek elérnek egy olyan határt, amely hátrányosan befolyásolja az illető szociális alkalmazkodását, akkor személyiségzavarról beszélünk.

 

A személyiségzavarral küzdő emberekre jellemző, hogy kapcsolati partnereiket öntudatlanul saját érzelmi regulációjuk eszközeként használják. Így például egy felnőtt nő gyerekséma szerint viselkedik, ha védtelenségével kokettál, és olyan erős férfi segítőtársat köt magához, aki tehetetlen kislányként védelmezi őt, és kislány szerepkörben is tartja. Vagy egy férfi mások csodálatát önmeghatározásra használja, és a rajongás alábbhagyására hideg-érdektelen-megszégyenítő módon reagál. Ebben fontos szerepet játszanak az eredeti családban szerzett tanulási tapasztalatok.

 

 

A személyiség manifeszt zavara fenyeget

A bizalmi személyek gyakran negatívan reagálnak egy idő után, védekeznek vagy visszahúzódnak, ami az érzelmi szenvedés ördögi körét csak tovább rontja. A kapcsolati krízisek keretén belül ezért gyakran lép fel depresszió, szorongás, pánik, kényszer, flashback vagy olyan önromboló viselkedés, mint evészavar, önmegsebzés, valamint nagyon kockázatos magatartás mint kompenzációs kísérlet és a megzavart érzelmek és közelségtávolság szabályozás kifejezése. Kedvező körülmények között megfelelő emberek közötti stratégiák segítségével ideiglenesen viszonylag kiegyensúlyozottnak mondható érzelmi szabályozás érhető el.

 

A pszichoterápiás kezelés az alapvető traumák neurobiológiáját az agy új hálózatának kialakításával és az agyterületek megváltoztatásával tartósan befolyásolhatja. Ezzel nemcsak a tünetek javulását éri el, hanem javítja az emócióregulációt - ami részben előfeltétel -, az önelfogadást, az identitás megtalálását, valamint a többi emberhez való biztos kötődést. A terápia ambulánsan történik, esetleges kórházi tartózkodással kombinálva, és alapja a hosszú távú terápiás kapcsolat.

 

 

A terápia célja: kevesebb trauma, több életteliség

A terápiában nem a múltbeli traumával való foglalkozás áll a középpontban, hanem az itt-és-most átélése, és a neurobiológiai traumakövetkezményekkel való hatékonyabb megbirkózás (stabilizáció). Így például lehet azon dolgozni, hogy javuljon az érzelmi stresszkezelés, az önészlelés és az emocionális reguláció képessége. Emellett fontos a konfliktusfeldolgozás és a rosszul kialakult, helytelen magatartásmintákon való munka.

 

Ha a gyerek szeretet és bizton ság utáni alapvető igényét nem elégítik ki, ebből később kötődési problémák alakulhatnak ki

 

A kapcsolatorientált pszichoterápia útján nemcsak a páciens önmagához való viszonya változik meg, hanem biztonságos kötődési stílus alakul ki, a szabadság megőrzésével. Ez azonban hosszadalmas folyamat, egyfajta második pszichés születés, és az szükséges hozzá, hogy az illető döntő elhatározásra jusson: változtatni akar az életén, ehhez profi segítséget akar igénybe venni, és van elegendő türelme és ideje az önfejlődésre.

 

 

A személyiségzavar mint megbirkózási stratégia

A kötődési traumával küszködő emberek bizonyos emberi stratégiákat fejlesztenek ki, amelyek útján és a partner segítségével legalább ideiglenesen elérhetik az emocionális regulációt. Ezeknek a stratégiáknak köszönhetően az érintettek sikeresen kompenzálják megzavart érzelmi szabályozásukat. Ez azt jelenti, úgy állítják be a zavarokat és kényszereket, hogy – bár esetleg csak labilis – pszichikai egyensúlyt garantáljanak. Ha ez többé nem sikerül, akkor dekompenzáció fenyeget, és az érintettek akut krízisbe kerülnek.

 

• A narcisztikus személyiségstruktúrájú személyek mindaddig kompenzáltakmaradnak, amíg társadalmi állásuk vagy őket csodáló partnerük megfelelő lehetőséget kínál az önelismerésre.

 

• A függőségi személyiségzavarral küzdő személyek akkor maradhatnak kompenzáltak, amíg egy olyan, hatalommal bíró bizalmi személy áll rendelkezésükre, aki kész magára vállalni (bizonyos korlátozásokkal) az illetőt érintő döntéseket, felelősséget, strukturálást.

 

• A kényszeres személyiségzavarral jellemezhető emberek szigorú kontroll gyakorlásával bizonyos, ha nem is teljesen kielégítő érzelmi szabályozást tudnak elérni. Ugyanakkor nagyarányú korlátozást szenvednek emberi kapcsolataik és élvezeti képességük.

 

• A skizoid-elkerülő személyiségzavarban szenvedők távolságtartással védekeznek. Kerülik a közelséget, mert attól félnek, hogy újra sérüléseket szereznek. Ha egyáltalán képesek kötődés kialakítására, gyakran távolságtartó kapcsolatokról van szó, amelyben a partner a jelenlét és a világhoz való kötődés jelképe, miközben lemond saját, közelség iránti igényéről. Ha a fokozott közelség elkerülhetetlenné válik, például egy munkahelyen vagy szerelemben, az illetőket a dekompenzáció veszélye fenyegeti.

 

• Az úgynevezett borderline-személyiségzavarú betegek (emocionális-instabilimpulzív zavar) számára általában nagy  nehézséget jelent könnyen kiváltható és hirtelen jelentkező érzelmi állapotok szabályozása. Az érintettek hajlamosakimpulzívan reagálni, és identitásbizonytalanságukban erőteljes kapcsolati káoszban elmerülni. Ilyenkor sem a kapcsolatban, sem a nélkül nem tudnak élni. Az intenzív közelség és a váratlan eltávolodás, az idealizálás és a dühös értéktelenítés hirtelen és előre meg nem jósolható módon váltja egymást. A levált személyiségrészek a partner fenyegetőként érzékelt lépéseire kiváltódnak, az érzelmi szabályozásra használt partnerre támaszkodva a stabilizáció csak nehezen sikerül. A túl intenzív közelség ugyanúgy dekompenzációhoz vezethet, mint a váratlan szakítás.

- dr. ki -
XIV. évfolyam 8. szám

Címkék: kapcsolat, kapcsolatzavar, személyiségzavar

Aktuális lapszámunk:
2018. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.