Psziché

Karácsony szülötte és az in­di­án élet­ke­rék

Min­den nép­nek, min­den kul­tú­rá­nak meg­van a ma­ga cso­dá­lat­ra mél­tó szel­le­mi örök­sé­ge, kul­tú­ran­tro­po­ló­giai ha­gyo­má­nya. Az em­be­ri­ség ki­mond­ha­tat­la­nul nagy nye­re­sé­ge, hogy elér­ke­zett­nek tű­nik a „szel­le­mi glo­ba­li­zá­ció ide­je”, va­gyis fej­lő­dé­sünk­nek az a pe­rió­du­sa, ami­kor ezek az ér­té­kek át­me­het­nek a kö­zös em­be­ri szel­lem­tu­dat­ba. Ilyen a mi ko­runk, ami­kor az észak-ame­ri­kai in­di­á­nok kü­lön­le­ges, bölcs és va­ló­szí­nűt­le­nül ho­lisz­ti­kus vi­lág­szem­lé­le­te, amely ki­zá­ró­lag száj­ha­gyo­mány út­ján ter­jedt ge­ner­áció­ról ge­ner­áció­ra, szá­mun­kra is el­fo­gad­ha­tóvá, emészt­he­tő­vé vál­hat, és leg­fő­kép­pen elő­re­vi­het min­ket a szel­le­mi fej­lő­dés út­ján.


Az ame­ri­kai in­di­á­nok kap­cso­la­tá­nak alap­ja a föl­di je­len­sé­gek­kel és a vi­lág­egye­tem szel­le­mi erő­i­vel az úgy­ne­ve­zett „élet­ke­rék”. Ez egy olyan alak­zat, amely a vi­lág örö­kös, ön­ma­gá­ba vissza­té­rő, ön­ma­gát min­dig me­gú­jí­tó rend­sze­rét ábrá­zol­ja. Ezt bár­hol ki le­he­tett rak­ni kö­vek­ből. Va­gyis a ke­rék hor­doz­ha­tó, ami­vel azt is szim­bo­li­zál­ja, hogy vi­lá­gunk és a szel­lem­vi­lág tör­vé­nyei föl­draj­zi hely­től füg­get­le­nül azo­no­sak, meg­ta­pasz­tal­ha­tó­ak, min­den­ki­re hat­nak. Az élet­ke­rék a vi­lág je­len­sé­ge­i­nek mint­egy össz­hang­zat­ta­ni be­osz­tá­sá­ra szol­gál. Ahogy ők mond­ják, mun­ka­esz­köz ma­gunk és a vi­lág meg­is­me­ré­sé­hez.

 

Az élet­ke­rék az „or­vos­lás ke­re­ké”-nek bő­ví­tett vál­to­za­ta, ezért elő­ször ezt ér­de­mes meg­is­mer­ni. Az észak-ame­ri­kai in­di­á­nok gon­do­lat­vi­lá­gá­ban az or­vos­lás szó tu­laj­don­kép­pen misz­té­riu­mot, az élet és az egyén misz­té­riu­mát je­len­ti, oly­as­mit, ami vissza­ad­ja a test­nek és lé­lek­nek az egész­sé­get, a vi­ta­li­tást. Az or­vos­lás ener­gia, éle­t­e­rő, amely int­egráns ré­sze a nagy ter­mé­szet­nek. Az or­vos­lás ele­mi ke­re­ke alap­ve­tő­en egy fi­zi­kai, men­tá­lis, ér­zel­mi és spi­ri­tuá­lis be­fo­lyást le­he­tő­vé té­vő esz­köz, amely hasz­ná­ló­ját ké­pes­sé te­szi ar­ra, hogy har­mó­niá­ba ke­rül­hes­sen a föld meg­ha­tá­ro­zó erő­i­vel, el­le­nőr­zést gya­ko­rol­has­son sa­ját éle­te, egész­sé­ge fe­lett.

 

A mi ka­rá­cso­nyunk ide­je az in­di­án élet­ke­rék­ben a de­cem­ber 22. és ja­nu­ár 19. kö­zöt­ti pe­rió­dus­ra esik. En­nek az idő­szak­nak a meg­ha­tá­ro­zó ter­mé­sze­ti ere­je min­den sze­lek le­g­erő­seb­bi­ke, az észa­ki szél, s az ő ere­jét re­pre­zen­tál­ja ál­ta­lá­nos to­te­mál­la­ta, a bö­lény, úgy­ne­ve­zett szü­le­té­si to­te­mál­lat­ként pe­dig a lúd. Az ál­ta­lá­nos to­tem ad­ja az il­le­tő idő­szak­ban az erőt, a sze­ren­csét, a va­dász­si­kert, míg a szü­le­té­si to­tem meg­je­le­nít bi­zo­nyos, az idő­szak szü­löt­té­re vo­nat­ko­zó jel­lem­vo­ná­so­kat és se­gít azok po­zi­tív fej­lesz­té­sé­ben. Min­den pe­rió­dus­nak van ezen kí­vül egy „po­la­ri­tás­to­te­me”, amely­nek tu­laj­don­sá­gai jó­té­ko­nyan ki­egé­szítik az adott jel­le­met, va­la­mint egy nö­vé­nyi és egy ás­vá­nyi to­te­me is, ame­lyek az il­le­tő pe­rió­dus­hoz tar­to­zó po­zi­tív re­zo­nan­ciá­kat erő­sí­tik, jel­leg­ze­tes tu­laj­don­sá­gait hor­doz­zák, irányt mu­tat­nak. A lúd po­la­ri­tás­to­te­me a har­kály, nö­vé­nyi to­te­me a sze­der­bo­kor, ás­vá­nyi to­te­me az oli­vin. Rá­adá­sul van min­den jegy­nek egy ún. ele­mi klán­ja is, amely sta­bi­li­zá­ló té­nye­ző­ként szol­gál va­la­mennyi­ük számá­ra: je­len eset­ben
ez a tek­nő­sök klán­ja.

 

A tek­nőc szo­lid, meg­bíz­ha­tó, biz­ton­sá­gos, elő­relá­tó, de ő az is, aki ígé­re­te­it igyek­szik hű­en be­tar­ta­ni. Amint egy célt ki­tűz ma­ga elé, an­nak elé­ré­se ér­de­ké­ben szí­vó­san mun­kál­ko­dik. A tek­nőc má­sok ér­de­ké­ben ké­pes a le­mon­dás­ra is.

 

Itt már fel­fe­dez­he­tünk krisz­tu­si jel­lem­vo­ná­so­kat, ugya­núgy, mint a ka­rá­cso­nyi me­gúju­lás ko­rá­hoz kö­tött elem, a le­ve­gő tu­laj­don­sá­gai­ban. A jegy szü­löt­tei éles eszű­ek, ak­tí­vak, min­dig moz­gás­ban van­nak és hi­he­tet­len dol­gok elvég­zé­sé­re ké­pe­sek az in­di­án élet­ke­rék út­mu­ta­tá­sa alap­ján.

 

A tek­nős a föld je­gyé­hez tar­to­zik, de ugya­núgy meg­él a szá­ra­zon, mint a ví­zen, s ha úszik, a ten­ger­ből ki­emel­ke­dő pán­cél­ja szi­ge­tet idéz. A tek­nős je­len­ti a masszív tá­maszt, az erős vé­del­met. Az eh­hez a klán­hoz tar­to­zó em­ber­tí­pus mód­sze­res, gya­kor­la­ti­as és re­alis­ta. Ha­tá­ro­zot­tan, lé­pés­ről lé­pés­re, biz­to­san ha­lad elő­re, ke­ve­set koc­káz­tat. Ener­giáinak fel­töl­té­sé­re le­gal­kal­ma­sabb a nö­vé­nyek kö­zöt­ti sé­ta, er­dők­ben, par­kok­ban.

 

Hang­sú­lyoz­nunk kell azon­ban itt is, hogy sen­ki nem ki­zá­ró­lag egy elem be­fo­lyá­sa alatt áll. Az ere­den­dő klán­nak az ele­me, az ég­táj ere­je azt re­pre­zen­tál­ja csu­pán, ami­hez a le­gin­kább af­fi­ni­tá­sunk van. De min­den, ami fi­zi­kai sí­kon al­kot ben­nün­ket, kü­lön­bö­ző ele­mek­ből te­vő­dik össze.

 

Min­de­ze­ket az ég­tá­ji, föl­di ele­mek­kel és a meg­fe­le­lő tu­laj­don­sá­gok­kal va­ló össze­ve­té­si rend­szert mu­tat­ja meg ne­künk az „ele­mek rács­há­ló­za­ta”. A „rács man­da­lá­ja” – így ne­vez­het­jük – azt il­lusz­trál­ja ne­künk, hogy a leg­mo­der­nebb ener­ge­ti­kai ku­ta­tá­sok­kal össz­hang­ban, re­ális vi­lá­gunk­ban min­den te­vé­keny­ség, je­len­ség, bio­ló­giai funk­ció va­la­mely ener­gia­for­mát je­lent, ame­lyek össze­füg­gés­ben van­nak egy­más­sal. Min­den­nek és min­den­ki­nek van egy olyan ener­gia­me­ző­je, mely lát­ha­tat­lan ener­gia­há­lók­kal kö­tő­dik a töb­bi­e­ké­hez. Sem­mi nem lé­tez­het izo­lál­tan, s min­den egy koz­mi­kus ener­ge­ti­kai re­zer­vo­ár alko­tó­ré­sze­ként
mo­zog. Ér­de­mes tud­nunk, hogy nem csak a mi sze­mé­lyes ener­ge­ti­kai há­ló­za­tunk­nak a ta­ká­csai va­gyunk, ha­nem mi va­gyunk ma­ga a há­ló is. Ez az ősi böl­cses­ség alap­té­te­le, az or­vos­lás kö­ré­nek leg­fon­to­sabb ta­ní­tá­sa és tit­ka.

 

A kö­zös rez­gé­sek rend­sze­re, va­gyis a bő­ví­tett élet­ke­rék, a „Föld szö­ve­dé­ke” a kö­vet­ke­ző tu­laj­don­sá­go­kat egye­sí­ti az év 12 pe­rió­du­sá­hoz kap­csol­tan: a szü­le­tés dá­tu­ma, a föl­di be­fo­lyá­sok, a Nap­tól ere­dő be­fo­lyá­sok, a meg­ha­tá­ro­zó szé­l­irány, a meg­ha­tá­ro­zó elem, az ere­den­dő klán, a to­tem, a sze­mé­lyi­ség ki­fe­je­ző­dé­se, a sze­rel­mi és ér­zel­mi élet, az egész­ség, a szí­nek, a ked­ve­ző idő­sza­kok, a kül­ső és bel­ső elé­ren­dő cé­lok, a spi­ri­tuá­lis al­kí­mia, a ne­héz­sé­gek, az éle­tút és a fő mű­kö­dé­si te­rü­let meg­ha­tá­ro­zá­sa. Ezen túl a Ji King tri­gram­já­nak a vi­szo­nya, be­fo­lyá­sa az il­le­tő te­rü­let­re, s vé­gül an­nak a mód­nak a be­mu­ta­tá­sa, mi­ként vi­sel­ked­jünk le­gop­ti­má­li­sab­ban egy il­le­tő jegy szü­löt­té­vel szem­ben, meny­nyi­re le­gyünk meg­ér­tő­ek az ő „to­tem­je­gye­i­vel”, tu­laj­don­sá­gai­val kap­cso­la­to­san.

 

Az élet­ke­rék, vagy a Föld ke­re­ke te­hát ti­zen­két mér­té­kegy­ség­ből, be­osz­tás­ból áll. 12 maszk, a vi­lág ti­zen­két ar­ca, ti­zen­két mó­dot ta­lál ar­ra, hogy meg­kü­lön­böz­tes­se az egyes em­be­ri, ál­la­ti, nö­vé­nyi, ás­vá­nyi sze­mé­lyi­ség­tí­pu­so­kat, jel­lem­ző tu­laj­don­sá­go­kat. Min­de­ze­ket a 12 nagy föl­di be­fo­lyás irá­nyít­ja, bár lé­te­zik egy ti­zen­har­ma­dik is, ame­lyet nem je­löl­nek a ke­ré­ken. Ez a má­sik 12-ből kö­vet­ke­zik, ez szim­bo­li­zál­ja a köz­pon­tot, amely sza­bá­lyoz­za az át­me­ne­te­ket, a lát­vá­nyos át­ala­kulást egyik ál­la­pot­ból a má­sik­ba, élet­ből ha­lál­ba.
A ti­zen­hár­mas szám ná­luk egy­ál­ta­lán nem je­len­tett sze­ren­csét­len­sé­get, ha­nem oly­as­va­la­mit, ami transz­cen­den­tá­li­san irá­nyít, s amely pon­to­san tá­vol­lé­té­vel tün­dö­köl.

 

Vissza­tér­ve az anya­gi vi­lág to­te­me­i­re, ezek a sze­mé­lyi­ség 12 faj­ta meg­nyil­vá­nu­lá­sát je­len­tik, in­for­má­ció­kat ad­nak a sze­mé­lyi­ség­je­gyek­ről, le­he­tő­sé­ge­in­kről, ten­den­ciá­in­król, út­mu­ta­tó­ul szol­gál­nak az éle­tú­ton, a ke­re­sés­ben, az iga­zi én fel­fe­de­zé­sé­ben, s se­gí­te­nek élve­ze­tes­sé ten­ni az élet nagy ka­land­ját, még­pe­dig oly mó­don, hogy köz­ben má­so­kat is sok­kal job­ban ké­pe­sek le­gyünk meg­ér­te­ni.

 

A szü­le­té­si tot­emek, ame­lyek­hez min­den mást csat­la­koz­tat­nak, idő­rend­ben a kö­vet­ke­ző­kép­pen kö­ve­tik egy­mást: ja­nu­ár 20.–fe­bru­ár 18. vi­dra, fe­bru­ár 19.–már­ci­us 20. far­kas, már­ci­us 21.–ápri­lis 19. só­lyom, ápri­lis 20.–má­jus 20. hód, má­jus 21.–jú­ni­us 20. szar­vas, jú­ni­us 21.–jú­li­us 21. har­kály, jú­li­us 22.–au­gusz­tus 21. la­zac, au­gusz­tus 22.–szep­tem­ber 21. bar­na med­ve, szep­tem­ber 22.–ok­tó­ber 22. hol­ló, ok­tó­ber 23.– no­vem­ber 21. kí­gyó, no­vem­ber 23.–de­cem­ber 21. ba­goly, s vé­gül de­cem­ber 22.–ja­nu­ár 20. lúd.

 

Min­den­ki kér­dez­het­né ter­mé­sze­te­sen, hogy a ka­rá­csony kö­rü­li idő­sza­kot a tot­emek és az élet­ke­rék szem­szö­gé­ből vizs­gál­va, mi a kö­zös ben­nünk a lúd­dal, a sze­der­bo­kor­ral és az oli­vin­nal, vagy ezek mi­ként, mi­lyen el­gon­do­lás, meg­ér­zés, fi­lo­zó­fia ke­re­té­ben ke­rült­ek kö­zös „re­zo­nan­ci­ás szek­tor­ba”? To­váb­bi kér­dés, mi­ért ne­ve­zik ők ezt az idő­sza­kot az új­já­szü­le­tés pe­rió­du­sá­nak, te­kint­ve, hogy ná­lunk a me­gúju­lás kü­lön­bö­ző as­pek­tu­sai min­dig a ta­va­szi idő­szak­hoz kö­tőd­nek?

 

A lú­da­nyó a kel­ták­nál és az észak-euró­pai né­pek­nél is „pri­vi­le­gi­zált to­tem” volt, nép­me­sék és le­gen­dák hő­se, a ha­gyo­má­nyos ezo­te­ri­kus ta­ní­tá­sok szim­bó­lu­ma. Az észak-ame­ri­kai lúd fe­hér, s ez a szín ná­luk is a tisz­ta­ság, fő­leg a szán­dé­kok tisz­ta­sá­gá­nak, a pszi­ché tisz­ta ener­giá­já­nak a szim­bó­lu­ma. A „lu­dak” jó ré­sze az in­di­á­nok sze­rint al­kal­mas mé­di­um­nak. To­tem­jé­hez ha­son­ló­an – mond­ják az in­di­án böl­csek – az új­já­szü­le­tés pe­rió­du­sá­nak szü­löt­te nagy kép­ze­lő­erő­vel bír, ami le­he­tő­vé te­szi számá­ra, hogy ezo­te­ri­kus, gon­do­la­ti, tár­sa­dal­mi, hit­bé­li ha­tá­ro­kon túl­lép­jen, és si­ker­rel lás­son hoz­zá hosszú tá­vú fe­la­da­tok meg­ol­dá­sá­hoz.

 

Amennyi­ben a „lúd-em­be­rek” ál­mai nem va­ló­sul­nak meg az ál­ta­luk el­kép­zelt gyor­sa­ság­gal, mély szo­mor­úság­ba es­het­nek, vi­szont ha po­zi­tív lel­ki-szel­le­mi ál­la­pot­ban van­nak, igen­csak meg­le­pik kör­nye­ze­tü­ket ener­ge­ti­kus­sá­guk­kal, lel­ke­se­dé­sük­kel. Az élet­ke­rék lúd­jai iga­zán ak­kor bon­ta­koz­nak ki, ha tes­ti­leg-lel­ki­leg sé­rült­ek, gyer­me­kek, sze­gé­nyek meg­se­gí­té­sé­vel kell fog­lal­koz­ni­uk. Ezüst Med­ve, a nagy sá­mán ezt úgy fo­gal­maz­ta meg, hogy a lu­da­kat min­dig el­kí­sé­ri fel­sőbb én­jük vissza­tü­krö­ző­dé­se!

 

Min­dig ké­pe­sek me­rí­te­ni óriá­si lel­ki ere­jük­ből, meg­ál­lás nél­kül mun­kál­kod­ni, s szem­reb­be­nés nél­kül le­mon­da­ni az élet örö­me­i­ről. Ez te­szi őket ké­pes­sé ar­ra, hogy biz­to­san meg­kü­lön­böz­tes­sék az iga­zi ér­té­ke­ket a tal­mi­tól, és a ked­ve­zőt­len pe­rió­du­sok­ból is elő­nyö­sen ke­rül­je­nek ki. Vég­ig­te­kint­ve a fen­ti tu­laj­don­sá­go­kat, nem le­het elég­gé cso­dál­koz­nunk azon, hogy mi­lyen ha­son­ló tu­laj­don­sá­gok­kal ren­del­ke­zett a „lúd­pe­rió­dus” ná­zá­re­ti szü­le­té­sű Meg­vál­tó­ja.

 

A lúd ún. „ál­la­ti po­la­ri­tás­to­te­me” a har­kály. Az in­di­á­nok iga­zán nagy­ra ér­té­kel­ték ezt a szí­nes ma­dár­kát, amely csőr­ével ko­pog­tat­va a fá­kon, a törzs re­zo­nan­ciá­já­ból kö­vet­kez­tet fé­reg­rág­ta lyuk je­len­lé­té­re. Az in­di­á­nok úgy ér­tel­mez­ték, hogy cső­ré­nek üte­mes kop­pa­ná­sa a sá­mán­do­bok rit­mu­sá­nak fe­lel meg, amely vi­szont az em­be­ri szív­ve­ré­sek üte­mét utá­noz­va han­gol­ja át gyó­gyí­tó­an ener­ge­ti­kai vá­zun­kat. Meg­fi­gyel­ték to­váb­bá, hogy a kis ma­dár nem min­dig szük­ség­sze­rű­ség­ből „ve­ri az ő dob­ját”, ha­nem pusz­tán szó­ra­ko­zás­ból is. A har­kály erős kar­mai­val min­den­ütt szi­lár­dan ké­pes meg­ka­pasz­kod­ni, így a har­kály­jegy szü­löt­te is haj­la­mos túl­zot­tan ra­gasz­kod­ni em­be­rek­hez, dol­gok­hoz, je­len­sé­gek­hez, ide­ák­hoz. Jó szü­lők, de gyer­me­ke­i­ket a kel­le­té­nél to­vább kí­ván­ják az ott­ho­ni fé­szek­ben tar­ta­ni, „nem en­ge­dik ki­re­pül­ni”. Ké­sőbb is túl­zot­tan fe­lü­gyel­nek az utó­do­kra, akik en­nek kö­vet­kez­té­ben na­gyon füg­gő­nek ér­zik ma­gu­kat a szü­lők­től. Az idő­ben tör­té­nő elen­ge­dés a har­kály számá­ra a leg­ne­he­zeb­ben el­sa­ját­ít­ha­tó fe­la­da­tok kö­zé tar­to­zik. Ahogy a har­kály gon­do­san épí­ti fész­két, úgy a har­kály­jegy­ben fo­gant­nak is a ké­nyel­mes, har­mo­ni­kus ott­hon je­len­ti csak a meg­nyug­vást. Az in­ti­mi­tás igen fon­tos a szá­mu­kra, s ha nem ta­lál­nak meg­fe­le­lő part­nert – fő­leg a nők –, le­fogy­nak, go­nosz­ko­dók­ká, há­zsár­to­sak­ká vál­nak. Ele­mi szük­sé­gük van ar­ra, hogy oda­adó­an szol­gál­ja­nak, s ezál­tal ve­zes­sék le ener­giá­ju­kat.

 

Va­jon a har­kály mi­ért ki­egé­szítő to­te­me a lúd­nak? A lu­dak olyan em­be­rek, akik sze­ret­nek min­den apró rész­let­re oda­fi­gyel­ni. Ám apró dol­gok el is te­rel­he­tik a fi­gyel­mü­ket, nem tud­nak kon­cen­trál­ni, ha a leg­ki­sebb sér­tés, pro­vo­ká­ció, ne­ga­tív ér­zel­mi be­ha­tás éri őket. Ko­moly el­le­nál­lást ta­nú­sí­ta­nak min­den nagy­mér­té­kű vál­to­zás­sal szem­ben, ők a „las­san járj, to­vább érsz” em­ber­ei. Gya­kran adód­hat ná­luk elő, hogy nem ta­lál­ják a meg­ol­dást, ha vá­rat­lan hely­zet­be ke­rül­nek, és nem iga­zán ké­pe­sek meg­ér­te­ni má­sok gyen­gé­it sem. A lu­dak lec­két ve­het­nek a har­kály­tól, aki rend­kí­vül ér­té­ke­li a biz­tos ala­po­kat, a har­mó­ni­át és an­nak a szük­ség­sze­rű­sé­gét, hogy bi­zo­nyos dol­go­kat jó meg­osz­ta­ni má­sok­kal.

 

 

Ezt ter­mé­sze­te­sen spi­ri­tuá­lis ér­te­lem­ben is el­mond­hat­juk, hi­szen a szel­le­mi tö­kély­re va­ló tö­re­kvés a biz­ton­sá­gos hát­tér mel­lett ala­kít­ha­tó ki iga­zán.

 

Biz­ton­sá­got meg a har­kály ta­ní­tá­sa sze­rint úgy sze­rez­he­tünk, fő­leg ér­zel­mi té­ren, ha a sze­re­te­tet elő­ször ad­juk, s csak azu­tán vár­juk el, hogy kap­junk be­lő­le!

 

Mi­lyen ér­de­kes­sé­ge­ket tar­to­gat szá­mun­kra a ka­rá­cso­nyi idő­szak nö­vé­nyi to­te­me, a sze­der­bo­kor? En­nek a rend­kí­vül tüs­kés sö­vény­bo­kor­nak a le­ve­leit az in­di­á­nok meg­szá­rít­ják és in­fú­zi­ót ké­szít­ve be­lő­le a bél­hu­ru­tok gyó­gyí­tá­sá­ra, a szá­raz le­ve­le­ket meg­rág­va pe­dig a fo­gíny­vér­zé­sek ápo­lá­sá­ra hasz­nál­ják.

 

A sze­der erős tüs­kéi szá­mu­kra egy­aránt jel­ké­pe­zik a vé­del­met és a szen­ve­dést, két olyan jel­lem­vo­nást, amely jel­lem­ző a lu­da­kra. Azok ugya­nis gya­kran ta­lál­ják szem­ben ma­gu­kat olyan ne­héz­sé­gek­kel, ame­lyek­től szen­ved­nek, de jel­le­mük és fel­sőbb én­jük meg is vé­di őket at­tól, hogy gyó­gyít­ha­tat­lan se­be­ket kap­ja­nak.

 

A sze­der a tél, a „Nap-ha­lál” to­te­me, a transz­for­má­ció jel­ké­pe, mond­ván, hogy a szen­ve­dé­sek és kom­pli­ká­ci­ók hoz­zák majd meg ké­sőbb a le­gíz­le­te­sebb gyü­möl­csö­ket. Ez a to­tem ad­ja le­gin­kább az ih­le­tet, a bá­tor­sá­got és a ki­tar­tást, ami szük­sé­ges ah­hoz, hogy a Föl­da­nya gyü­möl­csei­hez hoz­zá­jut­has­sunk. Iga­zán nem eről­te­tett asszo­ciál­nunk a tér­ben és idő­ben oly tá­vo­li krisz­tu­si tö­vis­ko­szo­rú­ra, a szen­ve­dés­re és a be­lő­le fa­ka­dó, a sze­re­tet, a meg­ér­tés, meg­bo­csá­tás esz­mé­jét hir­de­tő val­lás gyü­möl­csö­ző­sé­gé­re!

 

Az ás­vány­to­tem, az oli­vin olyan mag­né­zi­um- és vasszi­li­kát-tar­tal­mú drá­ga­kő, ame­lyet
a vul­ká­ni ere­de­tű kő­ze­tek­ben lel­het­nek a ku­ta­tók. Át­tet­sző, üveg­sze­rű mi­vol­ta miatt ked­velt ék­szer­kő. Az in­di­á­nok er­re a kő­re mint a ma­ga­sabb ren­dű lá­tás, a meg­kö­ve­se­dett égi su­gár­zás meg­tes­te­sí­tő­jé­re te­kin­te­nek, ame­lyet köz­vet­le­nül a Nap ere­je ho­zott lét­re. A „fény
kö­vét” a vi­lá­gos gon­dol­ko­dás­sal, a szel­lem tisz­ta­sá­gá­val kap­csol­ták össze. Ez az ás­vány a kép­vi­se­lő­je a „Szel­lem Nap­já”-nak, amely ké­pes át­ad­ni a spi­ri­tuá­lis ener­giá­kat, in­for­má­ció­kat. Az oli­vin te­hát az in­tui­tív meg­is­me­rés, a bel­ső lá­tás kö­ve, amely se­gít meg­érez­ni a jö­ven­dő tör­té­né­se­it is. Nyug­ta­tó ha­tá­sú, kü­lö­nö­sen, ha a fej­fe­dőn vagy nya­kék­ben hord­ják, mi­vel így hat le­gin­kább a fel­ső ener­gia­köz­pon­to­kra.

 

Az ame­ri­kai in­di­á­nok emel­lett – csak­nem úgy, mint az ősi kí­nai fi­lo­zó­fia kép­vi­se­lői – hár­mas egy­ség­ben lát­ják ma­gu­kat a Föld­del és a Nap­pal. Ezek be­fo­lyá­sol­ják iga­zi ener­ge­ti­kai moz­ga­tó­ru­gó­in­kat, lel­ki mo­ti­vá­ció­in­kat, kö­vet­ke­zés­képp cse­le­ke­de­te­in­ket. Mit ér­te­nek ők a föl­di be­fo­lyás alatt? A tél há­rom, „új­já­szü­le­tést elő­moz­dí­tó” ci­k­lu­sa kö­zül a lu­das re­ne­szánsz ide­je az el­ső, va­gyis az in­di­án me­te­o­ro­ló­giai tél kez­de­te. Ez a meg­nyug­vás és – meg­le­pő mó­don – az új­já­szü­le­tés pe­rió­du­sa is.

 

A me­gúju­lás hó­nap­já­nak a kez­de­te az a nap, amely az év egyik nagy for­du­ló­pont­ja, a té­li nap­for­du­ló. Ami úgy tű­nik, hogy el­tűnt, az az élet­ke­rék út­mu­ta­tá­sa sze­rint ilyen­kor kap­ja meg az új élet ígé­re­tét. A csí­rák meg­moz­dul­nak a föld mé­lyén, bár ez még ter­mé­sze­te­sen nem ész­re­ve­he­tő.

 

Egy­kor Észak-Euró­pa po­gány kö­zös­sé­ge­i­ben Yu­le volt az új­já­szü­le­tés ün­ne­pe eb­ben a pe­rió­dus­ban, ami­kor is nem csak a Nap égi­test „új­já­szü­le­té­sét”, egy szim­bó­lum re­ne­szán­szát, va­gyis a na­pok hosszab­bo­dá­sá­nak kez­de­tét, de bel­ső énünk fé­nyes­sé­gé­nek új­ra­lob­ba­ná­sát is át­érez­ték. Min­dig egy re­mény­tel­jes új élet­ci­klus kez­de­te­ként él­ték meg a ter­mé­szet sö­tét­nek mu­tat­ko­zó, tetsz­ha­lott idő­sza­kát. Ezt a „po­gány” ün­ne­pet vál­tot­ta fel azu­tán a ke­resz­tény ka­rá­csony, Krisz­tus szü­le­té­sé­nek ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott dá­tu­ma. Ezen ün­ne­pi na­pok fő mon­da­ni­va­ló­ja a jel­leg, va­gyis a jó­a­ka­rat, a se­gí­tő­kész­ség, a lel­ki emel­ke­dett­ség, mint fő mo­tí­vu­mok, a csa­lá­di együtt­lét, az ün­ne­pi­es­ség nagy­sze­rű­sé­ge, ame­lyek mind a mai na­pig ele­ve­nen él­nek a ke­resz­tény vi­lág­ban.

 

 

Az in­di­án ha­gyo­mány sze­rint a ka­rá­csony kö­rü­li idő­szak leg­be­fo­lyá­so­sabb ele­mi ere­je az észa­ki szél. Az észa­ki szél kí­mé­let­len ha­ra­pá­sa miatt kell el­hagy­ni a kül­ső te­vé­keny­sé­get és tö­rőd­ni bel­ső dol­ga­ink­kal, vár­va a szebb na­po­kat. Ezért ők a szél­ben nem csak a leg­főbb go­noszt lát­ják, mint pél­dá­ul a kí­nai or­vo­si fi­lo­zó­fia, ha­nem a meg­tisz­tí­tó erőt, azt az ener­gi­át is, amely be­ha­tol a fa­gyott föld­fel­szín alá, s ener­gi­át ad a mag­nak, hogy az ta­vasszal meg­kezdhes­se az új nö­vény meg­te­rem­té­sét. Az in­di­án men­ta­li­tás sze­rint te­hát az észa­ki szél se­gí­ti min­den­ki­ben a tü­re­lem eré­nyé­nek ki­ala­ku­lá­sát, a bel­ső nö­ve­ke­dést, a test és a szel­lem me­g­új­ho­dá­sát. Hoz­zá­já­rul ezen kí­vül a szán­dé­kok tisz­ta­sá­gá­nak a ki­ala­ku­lá­sá­hoz is.

 

Egy mo­men­tu­mot még min­den­kép­pen ki kell emel­nünk, mert ez az egyik leg­fon­to­sabb mon­da­ni­va­ló­ja az in­di­án élet­ke­rék­nek. Az össze­füg­gé­sek is­me­re­te meg­ta­nít min­ket nem csak ar­ra, hogy meg­is­mer­jük ma­gun­kat, fel­fe­dez­zük sa­ját ér­té­ke­in­ket és ki­ja­vít­suk hi­bá­in­kat, ha­nem ar­ra is, ho­gyan kö­ze­lít­sünk po­zi­tí­van, meg­ér­tés­sel az egyes em­ber­tí­pu­sok­hoz, ja­vít­va ez­zel min­dan­nyi­unk kö­zér­ze­tét. A lúd­je­gyű em­ber pél­dá­ul ne­héz, szí­vós mun­ká­val éri el a si­kert, szer­zi meg ma­ga számá­ra szük­sé­ges biz­ton­sá­got. Ezért ál­ta­lá­ban na­gyon nem sze­re­ti, ha mun­ka köz­ben za­var­ják. A kri­ti­kus pil­la­na­tok­ban úgy érez­he­ti, hogy a kö­rül­mé­nyek, a kény­szer fog­ja, má­sok aka­dá­lyoz­zák meg ter­ve­i­nek ki­vi­te­le­zé­sé­ben. Ezt min­dig nagy meg­ér­tés­sel kell fo­gad­ni, mert ha együt­t­ér­ző­en túl­se­gít­jük a holt­pon­ton, az biz­to­san hoz­zá­já­rul a si­ker­hez és sze­mé­lyi­sé­gé­nek fej­lő­dé­sé­hez. A lu­dak a ko­ráb­ban el­mon­dot­tak alap­ján na­gyon nem sze­re­tik, ha őszin­tét­len szán­dé­kot fe­dez­nek fel va­la­ki­nél. Ami le­gin­kább gá­tol­hat­ja őket, az az ál­lan­dó két­ke­dés ön­ma­guk­ban, a haj­lam a pesszi­miz­mus­ra, eset­leg az ego­iz­mus, a ki­csi­nyes­ség. Min­de­ze­ken tö­re­ked­ni­ük kell, hogy vál­toz­tas­sa­nak.

 

Vé­ge­ze­tül ta­lán a leg­fon­to­sabb – min­den pe­rió­dus­nak van egy kulcssza­va, s a lúd-idő­szak­nál ez a BI­ZA­LOM. A bi­za­lom az a jin jel­le­gű, va­gyis táp­lá­ló tár­sa­dal­mi tő­ke, az adott szó, írás hi­te­les­sé­ge, a ja­vu­lás­ba, a ja­ví­tás­ba ve­tett őszin­te hit, amely­re min­den­ki­nek na­gyon nagy szük­sé­ge len­ne. Nagy ter­vek, ki­bon­ta­ko­zás, iga­zi kö­zös si­ke­rek e nél­kül nem kép­zel­he­tő­ek el.

Dr. Simoncsics Péter
X. évfolyam 12. szám

Címkék: ezotéria, karácsony

Aktuális lapszámunk:
2019. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.