Psziché

Kutya

Forgóajtó


Az álom úgy kezdődik, hogy azt hiszem, felébredek, méghozzá a meleg kaja szagára. Ez a Vali által otthagyott babos csirke. Anyám motoszkál kint, gondolom, beugrott hozzám a tesóméktól jövet. Már beszélgetünk egy ideje, amikor szinte mellékesen megjegyzi, hogy Pamacs kutya eltűnt. Mégpedig az állatorvostól szökött meg, ahová a bőrbaja miatt vitték, mert megijedt a rendelő szerkentyűitől. Lelki szemeim előtt látom is kétségbeesetten rohanni az esőre hajló időben. Szerencsétlen anyám a szokásos felelőtlen, idétlen nevetésével még hozzáteszi, hogy már keresik a kutyát. Ekkor felébredek, mert az álom annyira valószerű volt, hogy ki is szólok anyámnak, aki természetesen nincs ott. És kajaszag sincs, mert már kihűlt az étel. Vali órákkal ezelőtt elment, mivel szakítottunk.

 

Felhívom anyámékat, aki hasonlóan nevetgél, mint az álomban. Elmondja, hogy apám sétálni vitte Pamacsot az új pórázzal, és megjegyzi, valóban lehet, hogy eltűnt.

 

Visszafekszem, és következik az irányíthatatlan daydreaming:

 

Pamacsot sétáltatom az erdőben. Egyszer csak az az ötletem támad, hogy elengedem. Le is oldom a pórázról. Pamacs valami fácánt vesz észre, és már rohan is előre. De a fenyőfák sűrűjéből egy nála sokkal nagyobb, farkasszerű, tüzes szemű bestia ugrik elő. Először arra gondolok, hazakergetem a kutyát, de aztán belátom, ez egyáltalán nem fog menni, nem fog itt hagyni engem. Ha viszont ölbe kapom, hogy én védjem meg, akkor nem tudok ráijeszteni a bestiára, vagy megküzdeni vele. Rájövök, hogy együtt pusztulunk Pamaccsal.

 

És ekkor végképp felébredek.

 

 

Kedves Ruth!

 

Ébredéskor igen rosszkedvű, sőt mondhatni, szomorú voltam. Az álom előhozta a középiskolás szomorúságaimat, amikor ki- vagy lemaradtam dolgokról. Ezek elég frissek, mert ugyan már negyed évszázada taposom ezt a sárgolyót, de csak két éve sikerült az érettségit valahogy összehoznom.

 

Tizenkét éves koromig írtam, abban éltem, hogy híres író vagyok/leszek. De az írás egyszer csak abbamaradt, és helyette nincs semmi. Még a szerelmi életemet is utálom. Az álomban szereplő Vali tökéletes skizofrén, nem is tudom, mit akarhat tőlem. Az előtte lévő Magdit valóban nagyon szerettem, és azt hittem, hogy ő is engem. Kábítóztunk rendesen, eléggé szétzilálta az életemet. Ő jazzhercegnő akar lenni, de mint kiderült, nem mellettem. Nemrégiben bejelentette, hogy a régi csávója megkérte a kezét és hozzámegy. Mint mondjak? Nem túl léleksimogató, hogy csak arra kellettem neki, hogy ők újból összekerüljenek. Kiborultam.

 

Ami az álmot illeti, a menekülések, rémekkel való küzdelmek, halálfélelmek és hallucinációk ugyanúgy vannak, mint az ébrenlét halálfélelmei. Igen, azt hiszem, ez a legrémesebb az életemben, a halálfélelem. Ha rémálmaimból felriadok, örülök, hogy ez csak álom. De valójában úgy megvisel, mint az ébrenlét. Hogy van ez? Már nem tudok és nem akarok őszinte lenni, mert a világ kinevelte ezt belőlem. De a múltkor mentem a villamoson, és egyszer csak megjelent látomásomban kisfiúkorom. Láttam magamat 5-6 évesen, szőke göndörségben, amilyen a képeken vagyok.

 

A pszichiáterem néha gúnyolódott velem, ahogyan a haverjaim szoktak cikizni. Ennek lényege, hogy igaz, nem vittem semmire, de mit hőzöngök a szüleim védőszárnya alatt. Egy pszichológusnőhöz is jártam, ő ugyanúgy bánt velem, mintha „valaki” lennék, mint akiből előhozható lenne a jobbik énje, de azt is otthagytam, mert irritált. Jól nekimentem, bár állta a sarat, mégsem gondolom, hogy nem bántódott meg. Így inkább nem mentem többet. Ebben az álomban csak az volt a jó, hogy Pamacsot megmentettem a farkasszörnytől, illetve, hogy a szörny csak álom volt, nem pedig valóság. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá.

 

Üdvözlettel: Robi

 

 

Kedves Róbert!

 

Engedje meg, hogy becézés helyett inkább a felnőttlényéhez szóljak, illetve annak válaszoljak. Természetesen a fácánt kergető, séta alatt elkódorgó Pamacs maga az álmodó. Az az 5-6 éves, göndör hajú kisfiú, akit a villamoson látomásában felismert. Csakhogy azóta húsz év telt el, és az idő mindenen és mindenkin nyomot hagy. Látom, hogy valóban szörnyű harcokat vív, de ezek belsők, noha úgy tűnik, hogy a szüleivel, a tanárokkal, a riválisokkal, a szerelemmel, a lányokkal, azok barátaival vívja. Az igazság azonban az, hogy ezek a harcok a felnőtté válásról, a tehetség működtetéséről, saját életével kapcsolatos felelősségről szólnak. De az eszközök – mindenekelőtt a drog és alkohol – ezt nem segítették.

 

Néha az ötéves kisfiú előlép hányaveti, lázadó serdülővé, ez a dolgok profán oldala felé vonzódásban mutatkozik. Ilyenkor nevezi a földet egyszerűen sárgolyóbisnak, miközben a föld az egész élet szent színtere. Az arroganciát ügyesen váltogatja könnyes önsajnálatra csakúgy, mint az önimádatot önsajnálatra. Ez a „hagyjatok békén!” szabadulni akarás és "karoljatok fel, esendő vagyok!" rimánkodás, gondolom, a környezetének éppen olyan idegtépő lehet, mint magának, aki ezt működteti.

 

A droggal az a baj, hogy mind a reális, mind a szürreális világban elveszítjük a kapaszkodóinkat és a talajt a lábunk alól. Márpedig gravitáció, fix pont és kapaszkodók nélkül szédítő az örvény, amely bedarál bennünket. Remélem, ezeket a szavakat nem prédikációnak éli meg.

 

Hogy mennyire a felnőttségről – szülőktől való leszakadásról szól - jelenlegi stádiuma, mi sem mutatja jobban, mint hogy még Pamacsot is a szüleivel közösen gondozza, hiszen apja is sétálni viszi az új pórázzal. Ez az új póráz szellemesen mutat kiutat az álomban: változtatniuk kell már ezen a köldökzsinór-variációkon, amellyel hol a léleknyúzó vámpírolás, hol az agresszív élethalálharc tartja sakkban a szülőket, miközben senki nem a maga életét éli. Dolgozzon ki "új pórázt", új kötelékeket, elkötelezettségeket a munkában, tanulásban, életvitelben, kapcsolatokban.

 

Keressen egy igaz pontot, amely középpontja lehet életvitelének. Egy józan, normális, igaz pontot.

 

Üdvözlettel: Ruth

Ruth
XIV. évfolyam 10. szám

Címkék: álomfejtés

Aktuális lapszámunk:
2018. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.