Psziché

Önként vagy kényszerből?

A szépség szimfóniája 4. rész


Az emberi sorsfeladat a Rend értelmében áldozatok árán, szenvedés útján valósítható meg. „...csak a szenvedéseink által érünk valamit, mert minden szenvedés többre törekvés” – üzeni Gustave Flaubert.

 

Életfeladatunkat kétféle módon teljesíthetjük: önként, tudatosan, illetve tudattalanul, a sors kényszerítő hatására. Aki elveszíti szellemlénytudatát, az belefeledkezik a földi világ anyagi zsongásába, és lefokozott látásmóddal arra kezd áhítozni, hogy létezését fizikai szempontból kényelmessé tegye. Tagadja a világ pólusosságát: a mindent az Isteni Igazság alapján eldöntő láthatatlan Rendet, és a lét árnyékos, fájdalmas vetületét is. Az anyagi biztonság és a csillogás illúziójának kizárólagosságával próbálja ámítani magát.

 

Az, aki létének horizontját kiterjeszti magasabb síkokra is, életét szellemi felelősséggel éli. Ismeri az anyagi gyarapodáson túlmutató emberi célját, és e magasztos kihíváshoz méltóan kíván élni.

 

Tudatos rálátás nélkül az ember mindig a méltatlant, a lecsupaszított materiális érdeket választja. Ám minden, nem a Szakrális Rendnek megfelelő döntés dominóelvszerűen borítja fel az élet összes további útjelző tábláját. Míg végül az összekuszálódott tudatú ember már azt sem látja, hol tart és hogyan tudna kitalálni a sötét erdőből. Az anyagi jólétre fókuszált gondolkodásmód a szellemileg gyermeteg egyén sajátossága.

 

A szakrális értelemben vett felnőtt lét mutatója, hogy elfogadjuk és azonosulunk a magasabb szempontú életfeladatunkkal, és tisztában vagyunk azzal, hogy ennek megvalósításához lemondással járó emberi megpróbáltatásokon kell átégnünk. „Felnőtt az – írja Ancsel Éva –, aki már nem kér kegyelmet.”

 

A szellemileg felnőtt ember az életpróbákon való aktív átégést választja, mert Hőssé kíván válni. Tudja, hogy a fejlődés alapja az a megvilágosodás, amely a bennünk lévő sötétségbe történő betekintésből születik.

 

Aki szellemileg gyermeteg, mert hitnélkülisége lehúzza az anyagba, életpróbáit kikerülni igyekszik. Bármivel megalkuszik, csak elkerülhesse az árnyékpóluson való átégést, a szenvedést és a lemondást. Bármilyen mértékű anyagi veszteség puszta gondolata is a megsemmisülés érzésével ér fel számára: legyen az egy lecsengett párkapcsolat, a felnőttkorba lépett gyermek útrabocsátása vagy egy vagyontárgy elengedése. Szellemi és lelki terméketlenségben, a lelki fejlődés perspektívája nélkül nyomorulttá aszalódunk.

 

Ha valaki észérvekre hivatkozva utasítja el a kockázatosnak látszó lemondást, akkor életpróbája az aktív Hősként való helytállás nemes szintjéről a passzív küszködés emberhez méltatlan nívójára süllyed. Számára ellenőrizhetetlen és meglepetésszerű impulzusok érik – a Rend értelmében betegség, baleset vagy magánéleti boldogtalanság formájában kényszerül a lemondásra. Önkéntes áldozathozatal nélkül a Természet rója ki ránk az elkerülhetetlent. Minden betegség szimbolikusan testünknek azon a részén jelentkezik, amellyel analóg életterületen visszautasítottuk az emberhez méltó tartással megvívott küzdelmet.

 

Ki kap szívinfarktust? Az az ember, aki nem a szíve vágya szerint él.

 

Kinél fedeznek fel rákbetegséget? Annál, aki önzőségében olyan határtalan, mint egy rákos sejt – már csak kapni akar.

 

Ki küszködik székrekedéssel? Az, aki önmaga világába beszűkülve terméketlenül panaszkodik, ahelyett, hogy végre elengedné a már időszerűtlent.

 

A feladatok önkéntes felvállalásának hiányában a Sors a türelmi idő lejárta után erőnek erejével mér próbát ránk. A civilizált társadalmat építő ember sorsfeladataihoz való passzív, gyermekded hozzáállását tükrözi, hogy a Magasabb Törvény által kényszerítő helyzetbe került egyéneket közsajnálat tárgyává teszi. Azaz a betegségeket, baleseteket és anyagi veszteségeket úgy állítja be, mint sajnálatos történéseket, amelyről az elszenvedő fél nem tehet. Nem a szellemileg megtévedt ember egyoldalú anyagi többlet halmozásának jogos kiegyenlítéseként, hanem felesleges, a lehető leghamarabb kiküszöbölendő ellenségként kezeli.

 

Cary Grant és Grace Kelly. A szellemi férfi csókja által hölgyét a megtisztító Isteni Lehelet hatja át

 

A civilizált ember együttérzéséről és támogatásáról biztosítja a lelki továbblépés szükségességét megtagadókat.

 

Azokat azonban, akik a lemondás nemesítő katarzisát önként felvállalják, vagyis az aktív átégést tudatosan vállalják, a tömegember félelmében elítéli és kiközösíti. Miért? A gyermeteg, materiális tudatú tucatember elkerülendőnek tart mindent, ami fájdalmas és szokatlan. Márpedig minden emberi próba a maga szentségének értelmében az eddig bejáratott, ismert útról az ismeretlenbe történő átlépést jelenti.

 

A veszteség átélése a Nagy Rend szerint elkerülhetetlen. Az ember számára azonban megadatott, hogy szabadon dönthet: tudatos Hősként vagy döbbent áldozatként akar-e szembesülni az áldozathozatal törvényszerűségével?! Önként lemond a többlet fizikairól vagy rákényszerül? Az anyagi javakat, illetve ezek túlbiztosítása esetén a testet vagy a privát szférát időről időre érintő veszteség félelmetes, ám elkerülhetetlen. Miért? Azért, mert az élet másik pólusa, a szellem és a lélek gazdagodni csak úgy képes, ha a mérleg anyagi serpenyőjében a matéria mennyisége csökken. A látható és a láthatatlan kiegyensúlyozása az Isteni Rend Alaptörvénye.

 

Aki húzódozik a látható veszteségek átélésétől, az a tudatos szellemi és érzelmi fejlődésének lehetőségét veszíti el. A Természetnek a megtorpanás nem természete, hiszen emberi leszületésünk célja éppen az, hogy lelki értékeinkben, szeretetképességünkben fejlődjünk. Önként áldozunk-e materiális többletünkből emberi továbblépésünk érdekében, vagy megvárjuk, amíg a Sors erőnek erejével elveszi tőlünk többletanyagunkat?

 

A pénzveszteség kiküszöbölése a jelenkor tudati káoszában, a megkülönböztető képesség hiányában első számú törekvés. Ha ez sikerül, az ember a Törvény értelmében bevonzza a jóval fájdalmasabb lemondási módot: elveszíti valamelyik testrészét, szervét, gyermekét, társát, vagy életébe be sem lép a szerelem és a gyermekáldás.

 

A civilizáció hiába tesz milliárdokat felemésztő óvintézkedéseket, mivel az anyagi szintű veszteség átélése az emberi fejlődés egyetlen kulcsa, az áldozathozatal fizikai megelőzése vagy kiküszöbölése lehetetlen.

 

Ha az ember önként nem lép, akkor majd a sors lépteti. Ha az egyik szenvedést sikerül megúszni, jön helyette másik. Egyetlen százalékkal sincs kevesebb beteg ember, mint eddig bármikor. Legfeljebb a betegség egy másik testrészen, más formában jelentkezik.

 

Az egyik, a napfényes póluson folyamatosan senki sem élhet. A Rend – rendíthetetlen. A valódi törvényszerűségeket kell emberhez méltóan elfogadnunk, felvállalni életünk veszteséges mélypontjait, és átlátni létezésünk Rendjét. Isteni értelemben csak az fejlődik, aki önkéntes lemondással átég a mélységeken. Enélkül nincs emberi erősödés, szellemi szárnyalás, lelki nemesedés.

 

Minden betegség egy fel nem vállalt lemondás helyett érkezik. Hogy milyen jellegű alázatgyakorlat elől próbáltunk egérutat nyerni és a Nagy Rendet kijátszani? Azt a betegség szimbóluma árulja el.

 

Aki csak anyagi síkon akar mindenkinél különb lenni, emberi fejet hajtás és magasabb célú áldozathozatalok nélkül, annak önzősége az általa legvágyottabb dolgok elvesztésében fog kicsúcsosodni.

 

A férfinak a Szellem Emberévé kell válnia. Negyvenéves kor után már nem lehet halogatni a tudati megemelkedést és az ennek bázisát képező materiális lemondást. Nem a több anyagnak, hanem a tudati és lelki gazdagodásnak kell céllá válnia.

 

A nő számára a valódi fejlődés az, ha erejével egy, a Nagy Rendet szolgáló férfi rendelkezésére áll. Ha kényelemszeretetből ennél kevesebbel beéri, megalkuvásának vénusziságát érintő következményeivel fog szembesülni: női szervei megbetegednek, csúnyulni kezd, deformálódik, meddővé válik – először lelkileg, majd testileg is.

 

A Föld az asszonyelvűség hordozója. Az Ég a férfiprincípium. A nő az anya, a máter. A matériához eredendően ő, és nem a férfi áll közelebb. Éppen ezért a nő akkor is tovább élhet és gyűjtheti a tapasztalatokat az anyagi szférában, ha nincsenek magasabb rendű ideái. Ugyanazon mértékű tudati kibillentség esetén a férfi hamarabb távozik az égi világba. Ez a nőket érintő sorstolerancia a valódi oka annak a jelenségnek, hogy a nők magasabb életkort érhetnek meg, mint a férfiak.

 

Aki eljátssza a látszólag feddhetetlen embert, aki életét úgy állítja be, mintha az csupa napfény volna, az színjátékáért magánéleti boldogtalansággal, betegséggel, balesettel fizet. Ha férfi, akkor elsősorban a szellem és a férfiasság szimbólumain kapja a jelzéseket: haja, szeme, gerince, szíve, keringési rendszere, férfiszervei látják kárát annak, hogy élete legfontosabb férfiúi kihívásai elől megfutamodik.

 

A nő, ha hatalmaskodik és nem képes ellágyultan ráhangolódni egy számára tiszteletre méltó férfira, akkor követőszerepe semmibevételének súlyos ára lesz: melle, bőre, női szervei betegednek meg. Csúnyulnak vonásai és túlsúlyossá válik.

 

Aki életfeladata elől azzal az álszent magyarázattal bújik ki, hogy másokra való tekintettel nem hagyja el a már régen időszerűtlen járt utat, azt teste teszi őszintévé. Elveszíti egészségét, deformálódik. Mások terheit csak az próbálja cipelni, aki a nemi szerepe megoldatlansága elől menekül. Nem hisz önmagában. Abban, hogy méltó, példaértékű úriemberré vagy hölggyé nemesedhetne. A nemi szerep szerinti boldogság és a külvilágbéli csillogás nem egyeztethető össze. Az éteri Ingrid Bergman akkor élte legkiegyensúlyozottabb hölgyi éveit, amikor a külvilágból felé áradó rajongást feladva a Szerelmet választotta az olasz rendező, Roberto Rossellini magával ragadó férfiassága mellett. A tömeg irigységgel telt meg e kiteljesedett boldogság láttán, s ott kövezte a házaspárt, ahol érte.

 

Soha nem volt még az egyéni szükségletet ilyen mértéktelenül meghaladó, magunkhoz ragadott anyagmennyiség, és következésképp ennyi boldogtalan férfi és nő a földi világban, mint éppen ma. A léthazugságban leélt élet fájdalma azt sújtja leginkább, aki eljátssza a makulátlanságot környezete felé. A boldogtalan házasságban élő nő minden nála harmonikusabb Vénusszal bíró hölgytársát morálisan lenézni és visszarángatni próbálja, azért, mert tudattalanul irigykedik megvalósultságára. A feleségétől ki-kilépegető férj pedig nem bírja feldolgozni, hogy léteznek úriemberek, akik megteszik azt a valódi lépést, amit ő megtenni gyáva. „Lépkedj magabiztosan álmaid irányába. Azt az életet éld, amit elképzeltél magadnak” – üzeni a megtorpanóknak Henry David Thoreau.

 

Csak aki fölvállalja és tudatosan átéli a továbblépéshez és erősödéshez vezető törvényszerű bukásokat és veszteségeket, az maradhat egészséges és magánéletében boldog.

 

 

Méz fanyar cseppekkel

Semmi sem lehet nagy, ha nem része a keserűség.

Guillaume de Nogaret

 

NO ÉS HOGY EL NE FELEJTSEM, volt ott egy szegény ló is – írja Ingrid Bergman naplójában az Akiért a harang szól című filmről. – A film zárójelenetében jutott nagy szerephez, amikor a gerilláknak fedezékbe kell vonulniuk a vízmosáson át az ellenséges golyózáporban. Gary Cooper rohan át legutoljára, a lova megbotlik, ráesik Garyre, akinek eltörik a lába. Nem sok ló akadt Hollywoodban, amelyik ezt meg tudta csinálni anélkül, hogy valódi sérülést okozzon. Ez a mi lovunk ilyen fajta volt: ment neki a mutatvány. Mindössze az jelentett gondot, hogy barna volt, Gary pedig végig almásszürkén lovagolt a filmen. Mit volt mit tenni, a sminkesünk átfestette almásszürkére. Csakhogy a lónak egyáltalán nem tetszett a dolog. Annyira nekibúsult, hogy szerepelni se volt hajlandó. Huszonnégy órán át csak állt és lógatta a fejét, szemlátomást sajnálta magát. Amikor végre engedett a nógatásnak, és a felvétel után lemosták róla a festéket, helyreállt a lelki egyensúlya. Az egész szereplőgárda mélységesen együtt érzett vele.

 

Az igazán fejlett lélek, mint Bergman is, nemcsak az emberekkel képes együtt érezni, hanem az alacsonyabb létsíkok képviselőivel is: az állatokkal, a növényekkel, a természettel. Az, hogy milyen mértékben vagyunk képesek mások helyébe beleképzelni magunkat, a fejlettségünk mutatója.

 

Életünk célja, hogy karmikus feladatunk megoldása által lelkileg gazdagabbá váljunk.

 

A lélek tágulni vágyik! Tapasztalni mélységeket és magasságokat, égni a fájdalomban, újjászületni a szenvedésből.

 

A pusztán fizikaira való tudati beszűkülés beszűkíti a lelket. Az anyagi világgal azonosulók számára a kellemességérzet és a kényelem a cél. Minél kevesebb emberi erőfeszítéssel minél nagyobbat szakítani. Azaz: leválni az Egységről. Az Egységről való leválás rákos megbetegedésbe torkollik.

 

A lélek a szenvedésen át fejlődik. A lelki útján eltévedt embernek váratlan és súlyos katarzisokat kell átélnie. Mivel önmagától nem keresi a lelki megmérettetés lehetőségeit, ezért a lemondásnak, a veszteségnek erőnek erejével kell belépnie életébe.

 

Aki nem képes önmagától áldozatot hozni, az törvényszerűen áldozattá válik.

 

„Az ember nem mindig veszít, ha valamiről lemond” – üzeni Goethe. A fizikai veszteség adta bizonytalanságérzeten felülkerekedve nyílik meg az alkalom, hogy gondolatilag és érzelmileg gazdagodjunk. Csak az anyagról és az érdekkapcsolatainkról való lemondás árán válhatunk szellemileg és lelkileg teljesebb, nemes emberré.

 

Az emberlét célja, hogy a civilizáció kényelemkínálatából táplálkozó álbiztonság érzetét fokozatosan a belső erő valódi önbizalma váltsa fel. Egyéni hőstettek árán a belső erőt az emberi mélypontokon való átégés építi. „Nem az az erős – vallja Machiavelli –, aki soha nem bukik el, hanem aki mindig fel tud állni.”

 

Ingrid Bergman. Egy hölgy legfőbb értéke, az érzelmeket mélyen átélni képes lelke. A Szépség a szív Jóságán alapul

 

Ingrid Bergman a szenvedés fájó szükségességét így fordította le 1942-ben a művészet nyelvére: „Ritkán, s talán csak olyankor adatik meg a színésznek az a lehetőség, hogy akaratlanul is drámaian hasson a közönség érzelmeire, amikor a vereség nagyon is lehetségesnek tűnik, a győzelem pedig nagyon távolinak.”

 

A vesztes szerepben a lelki katarzis utat nyit a szellemi emelkedésre. A fájdalomban választ keresünk a Miért-re, s ha tudatilag nem állunk meg a díszlet, azaz a látható világ szintjén, eljuthatunk az esszenciához: a láthatatlan mozgatórugókhoz. „Egy verébfi sem eshetik le a sors akarata nélkül” – utal a Törvényre Shakespeare.

 

A veszteségben az ember tudata kitágulhat az Örök Mértékre.

 

Minden olyan élethelyzetben, amikor sorsunk arra késztet, hogy túllépjünk határainkon, határszituációba kerülünk. Ekkor az ember meg-rend-ül, vagyis máshogyan, tisztábban, igazabban lát. Rendül – vagyis kilép addigi megszokott ál-rendjéből, és közelebb kerül a Nagy Rendhez.

 

A kőfaragó sokszor üt rá kalapácsával a kőre, mire az tökéletes formát ölt. Ám ez nem jelenti azt, hogy csak az utolsó ütés lenne fontos, az összes előző pedig hiábavaló.

 

Amint a köztes lépések szükségességét átérezzük, megszűnik félelmünk a sikertelenségtől. Csak kudarcok árán, lépésről lépésre haladhatunk a Teljesség felé.

Gonda István
IX. évfolyam 6. szám

Címkék: psziché

Aktuális lapszámunk:
2018. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.