Psziché

Tériszony

Forgóajtó - Álomfejtés


Niki, a húgom bulizni megy. Ezt elég furcsa módon teszi, mert az én szobám ablakából indul. Ez ajtónak is tűnik egyben, de lehet, hogy csak azért, mert igen magas a lakásunk és hatalmas ablakaink vannak.

 

Egyszóval Niki kilép a párkányra a tűsarkú csizmájában, kezében egy kalapácsot tart. Hatalmába kerít a rossz érzésem, amely már többször előjött, mert nem először teszi ezt a zsonglőrködést. Kétféleképpen szokott lejutni: végigmegy a párkányon és az ereszcsatorna folytatásán lemászik, vagy pedig egyszerűen leugrik. Mi a valóságban a harmadik emeleten lakunk, az álomban kicsit alacsonyabban zajlik mindez. Azt is látom, hogy most ugrani készül, a kalapács az áruló jel. A házunkat ugyanis tatarozzák és alul valami hálóféle van. Niki erre dobja a kalapácsot, hogy meggyőződjön, kibírja-e vagy nem, ha ráugrik. Le is dobja, és látom, ugrani készül.

 

Én már utánamentem és az egész ereszcsászkálásról megpróbáltam lebeszélni, természetesen eredménytelenül. Most is mondom, hogy ne ugorjon. Duplán rossz érzésem van, mert tudom, hogy utána kell mennem, amit meg is teszek. De nekem a valóságban is tériszonyom van és ez az álomban is masszívan elővesz, meglehetősen félek. Én nem ugrom, hanem lemászom utána. Lent összeszedem a kalapácsot és odaadom neki a táskáját és a mobilját, mert ezt én vittem neki. Niki elmegy.

 

Bemegyek a házba, amely hirtelen az iskolám nagy csarnoka lett, ahonnan a ballagó diákok indulnak majd. Valaki kérdi tőlem, én nem ballagok-e, mondom, hogy én már túl vagyok az érettségin. A lakásban valami családi összejövetel van, a nagymamám is ott van, salátával és süteménnyel kínál. A többi kép elmosódik.

 

 

Kedves Ruth!

 

Úgy érzem, több szálon gabalyodik az álom, kérem, segítsen felgombolyítani a szálakat. Ketten vagyunk testvérek, Niki másfél évvel fiatalabb nálam, kicsi korunktól kezdve eléggé összenőttünk, és azt hiszem, jó testvérek vagyunk. Ő valóban az idén érettségizett, évvesztes, mert nyáron született, a Rák jegyében. Kicsit szeszélyes és sokszor kiszámíthatatlan, a pénzt mindig azonnal elkölti, a kölcsönöket ritkán adja meg, de én mindezzel együtt nagyon szeretem és féltem, mert igazából jószívű. Ebben biztos vagyok. Kicsit most, hogy leérettségizett, felszabadult és elég sokat fiúzik, de még mindig a bizalmába avat. Bár az is igaz, hogy sokszor tör borsot az orrom alá és nem mindig van tekintettel rám, jobban kiharcolja, ha kell neki valami, tőlem is, mint én. Nehéz neki nemet mondani. Éppen úgy, mint az álomban történt. Utánamegyek a tériszonyom ellenére, mert nem tudom őt meggyőzni és lebeszélni. Például, ha egy szobában alszunk nyaraláskor, hiába kérem, hogy ne tárja ki az ablakot, amíg el nem alszom, kitárja és a villanyt is addig égeti, amíg neki kell.

 

Ne gondolja, hogy a tériszony nagyon kínoz, de egy példát hadd mondjak: ha hídon megyek át, mindig előjön a gondolat, hogy az övtáskám vagy a telefonom beesik a Dunába. Ilyenkor az is felötlik, hogy én is beleeshetek. De szerencsére ilyen soha nem volt. Magamról még annyit, hogy még nem tudom, mi akarok lenni. Édesapám mellett dolgozom a műhelyében.

 

Mi nagyon összetartó család vagyunk, a nagymamám nagyon finom süteményeket és salátákat szokott készíteni, ha meghív bennünket, ő vegetáriánus. Hát ennyi.

 

Köszönettel és üdvözlettel: Miklós

 

 

Kedves Miklós!

 

Hihetetlenül megkapott az álma, annyira képletes és finoman szőtt, hogy nem lehet egykönnyen elfelejteni.

 

Kicsit az olasz családok viharzó hangulatára és széttéphetetlen összetartására emlékeztet engem, ahol a báty megvédi a húgát a gaz csábítóktól. Nem nehéz látni magukat, ahogyan a párkányon lépegetnek, Niki a tűsarkú csizmában, kalapáccsal a kezében, maga a táskával és mobillal utána. Mindez a maga szobájának ablakából (ajtajából) indul. Ez az álom kulcsa. Mivel a tériszonyt emelte ki, ezt kell fókuszálnunk. Az ablak szimbolikája segít ebben bennünket: az ablak a belső és külső tér elválasztója, távlatot, kilátást nyit az éjbe, a térbe, sőt a végtelenbe.

 

Szoktunk beszélni a halál kapujáról is.

 

A húga, Niki merészen nekiindul az életnek a fiútapasztalatokon keresztül, nem félvén a zuhanástól, visszatarthatatlan. De maximálisan számít magára – hiszen a maga szeme láttára indul neki az éjszakának, a bulinak – és maga követi, kíséri. Nem ugrik, de lemászik utána és baj nélkül földet érnek. A kalapács Niki kezében az abszolút fallikus szimbólum, ő már rájött arra, hogy miképpen van szüksége animus erőkre, a bátyjától is megkapja védelem, anyagi támogatás, bizalom formájában. Nyit az életre.

 

Ha a tériszonyt átfordítjuk a pszichológia nyelvére, akkor az ÉNHATÁROKRÓL kell beszélnünk: az énhatár ott van, amelyen belül biztonságban érezzük magunkat, amelyet védeni tudunk, amely integritásunkat biztosítja.

 

Az őszinteség is énhatárkérdés, mit tudunk/merünk/vagyunk képesek önmagunkról elmondani, ami nem veszélyezteti önbecsülésünket, a képet, amelyet magunkról kialakítani akarunk. A titkolózás és hazudozás bizonytalan énhatárokról árulkodik.

 

Természetesen énhatáraink tágítása - amely egész életünkön keresztül zajlik - sok kockázattal, néha frusztráló tapasztalattal jár, de ezt nem is lehet és nem is kell megúszni.

 

Maga most a munka társadalmában próbálja ki énhatárait, egyelőre apja műhelyében.

 

Jó, hogy felidéződött a hídon elő-előjövő félelme, mert ez szervesen kapcsolódik a veszteségen, az elszakadáson, a zuhanáson keresztül a tériszonyhoz, illetve az énhatárok megerősítve tágításához.

 

Remélem, sikerült felgombolyítani a szálakat ebben a kipillantásban az ablakon a családtörténetből.

 

Köszönettel és üdvözlettel:

Ruth
XIV. évfolyam 5. szám

Címkék: álomfejtés

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.