Psziché

Valódi és hamis bűntudat

A bűntudat mutatja meg az utat a hitelességhez

Vajon előfordulhat-e, hogy bűnösnek érezzük magunkat, miközben nem vagyunk azok? Vagy bűnösek vagyunk, anélkül, hogy észrevennénk? A válasz mindkét kérdésre igen. A kínzó „hamis” bűntudat, amelyet akkor érez valaki, ha valójában semmiféle objektív bűn nem terheli, súlyos pszichoszomatikus betegségekhez vezethet és pszichoterápiás kezelést igényelhet. A bűntudat érzése ugyanakkor megmutathatja nekünk a helyes életutat, és segítséget nyújthat abban, hogy rátaláljunk hiteles életünkre.


A bűntudat rádöbbent minket arra, hogy nem elszigetelt, a környezetünktől független lények vagyunk, hanem cselekedeteink hatást gyakorolnak a többi emberre és a velük való kapcsolatunkra. Az a kísérlet, hogy soha ne legyünk bűnösek, összeegyeztethetetlen az élettel, és gyakran valamilyen pszichikai betegségbe meneküléssel végződik. Az illető például depressziós lesz, csak hogy ne kelljen semmiért felelősséget vállalnia, és semmi olyat gondolnia vagy éreznie, ami miatt bűntudat gyötörhetné.

 

Egészséges személyiségfejlődés esetén a gyermeki, szorongásra alapuló bűntudatot, amely a szülők értékelésén alapul, egyre inkább felváltja az értékek által meghatározott bűntudat. Ez azon a tudaton alapul, hogy vétettünk egy számunkra fontos érték ellen, és a saját személyiségünket ítéljük meg a saját értékrendünknek megfelelően.

 

 

A hamis bűntudat pszichikailag beteggé tesz

Minden emberrel előfordulhat azonban, hogy objektíven megállapítható bűnöktől és saját cselekedeteitől vagy mulasztásaitól függetlenül bűntudatot fejleszt ki. Az ilyen „hamis” bűntudatérzések nagyon kínzóak lehetnek, és az általuk kiváltott emocionális stressz miatt súlyos pszichoszomatikus megbetegedésekhez vezethetnek. A kóros bűntudatnak a következő kifejeződési formáit ismerjük:

 

Alapbűntudat: az illető már a puszta létét is bűnként éli meg. A gyerek érkezését nem fogadták örömmel a szülei, mert például miatta kellett összeházasodniuk, az anya megkísérelte megszakíttatni a terhességét, a gyerek házasságon kívül született, erőszak eredménye vagy nem a „megfelelő” nemhez tartozik.

 

Vitalitásból eredő bűntudat: ez akkor keletkezik, ha például valaki azt hiszi, az ő sikere valaki mást visszavet vagy akadályoz. Így keletkezik teljesítményzavar és vizsgadrukk abból a bűntudatból, ha valaki kellemetlennek érzi, hogy túlszárnyalja a többieket. Vagy a gyereknek el kell fojtania az elevenségét, mert folyton tekintettel kell lennie a krónikus betegségben szenvedő szülőre.

Ha a szülők súlyos, be nem vallott bűnöket hordoznak, a gyerek gyakran átveszi az ő bűntudatukat és ő érzi azt a szégyent, amit a tettes nem hajlandó érezni
 

A túlélő bűntudata: traumatikus élményt vagy erőszak magába vetítését (introjekció) követően alakul ki. Az ilyen emberek állandóan arra panaszkodnak, hogy csődöt mondtak, amikor másokat meg kellett volna menteniük, mintha a túlélésért való harcuk bűnössé tette volna őket.

 

Elválási bűntudat: kapcsolódhat bűntudat az autonómiatörekvésekhez is, mint amilyen például az önállóság vagy a siker, amennyiben a szülői tekintély az önállóvá válást nem ösztönzi eléggé, hanem ellene dolgozik. Él az a hit is, hogy a válás a szerelem tárgyának károsítását vagy elpusztítását jelenti. A munkahelyi teljesítményproblémák vagy a vizsgadrukk mögött nemritkán tudattalan válási bűntudat áll, mivel a siker és főként a vizsga előrelépést jelent, azaz válás felé vezető lépést.

 

Traumatikus bűntudat: az erőszak- és veszteségélmények idegen testet hagynak hátra az énben, olyan introjekciót, amely bűntudatot okoz. Ha az áldozatnak az életben maradáshoz szükséges a tettes – például a gyereknek a vele mostohán bánó szülő –, akkor az áldozat magába vetíti a tettes bűnét, hogy megtarthassa őt mint a szeretet tárgyát. A szeretet tárgyának (korai) elveszítése is előidézhet ilyen bűntudatot. A súlyos traumatizáltság masszív határátlépést jelent, a tettes és az áldozat közötti határ átszakadását. Ennek megfelelően az áldozatban is kialakul egyfajta „zsarnoki hatóság”, amely az áldozatot még inkább megfosztja értékétől és bűnössé nyilvánítja. Ha a szülők súlyos, be nem vallott bűnöket hordoznak, a gyerek gyakran átveszi az ő bűntudatukat, és ő érzi azt a szégyent, amit a tettes nem hajlandó érezni.

 

„A legtöbb ember számára csak egyetlen igazi csapás van: az, ha érzi, hogy hibát követett el, és van mit szemére vetnie magamagának“ – írta a francia moralista, Jean de la Bruyére (1645–1696). Ebben pedig, úgy tűnik, nem játszik szerepet az, vajon az illető valóban elkövetett-e hibát, vagy csak úgy érzi, szemrehányást kell tennie önmagának.

 

A szeretet tárgyának elveszítése is előidézhet bűntudatot

 

Az irracionális bűntudatérzések úgy hatnak, mint a valódi bűnök

Ha irracionálisan bűnösnek tartjuk magunkat, az sajnos ugyanolyan hatást gyakorol a lélekre, mintha valóban bűnösök lennénk. Hasonlóképpen, ha azt hisszük, kevésbé szeretnek minket, az ugyanazt a hatást eredményezi, mintha valóban kevésbé szeretnének minket. Az ilyen bűntudat általában csak pszichoterápiával számolható fel. Ennek során meg kell különböztetni az egyénileg érzett bűn irracionális részét, az ebben elvben elkerülhetetlenül benne lévő önfejlődés bűnét és végül a valódi bűnt. Önmagunkkal szemben is bűnösök lehetünk, ha a saját lényünket folyamatosan elnyomjuk, mivel másokhoz akarunk alkalmazkodni!

 

 

Az emberi együttélés csak megbocsátással működik

Élni annyit jelent, mint bűnösnek lenni. Éppen ezért az emberi együttélés nem volna lehetséges, ha az emberek folyamatosan nem szabadítanák meg egymást kölcsönösen cselekedeteik következményeitől, azaz nem bocsátanának meg. Az élet és a kapcsolat nem lehetséges, ha nem tudunk megbocsátani önmagunknak és másoknak.

 

Mielőtt azonban vészjósló módon túl gyorsan megbocsátanánk, szembesülnünk kell belsőleg és gyakran a valóságban is a „tettessel”, felvenni a kapcsolatot olyan érzéseinkkel, mint a fájdalom, az együttérzés, a harag. Végső soron csak ez vezethet el a kibéküléshez és az újrakezdéshez, vagy önmagunk hatékonyabb védelméhez és elhatárolódásához.

 

Tulajdonképpen mindenki tudja, hogyan lehet fair másokhoz. A lelkiismeret mint egyfajta „belső törvény” tudása kultúrákon átívelően megadatott az embernek. A régi mondás szerint a büntetéstől megmenekülhetünk, de a lelkiismeretünktől nem. És Goethe Faustjában is elhangzik, hogy „az igaz ember bárhogy is hibázik, nagyon jól tudja, mely az igaz út”.

 

Minden kultúrában megtalálható: a lelkiismeret mint „természeti törvény”

De mi van akkor, ha a lelkiismeret, mint a jó és a rossz meghatározó szenzora az emberi lélekben, rossz útra téved, például mert valaki attól való félelmében, hogy kizárják a csoportból, alárendeli magát a domináns csoportnormáknak? Az ember ilyenkor elnyomja a valódi objektivizálható bűntudatot, és lázad annak panaszai ellen, haragos lesz, magyarázkodik, bűnbakokra vetíti ki önnön bűntudatát, aláveti magát a környezet véleményének, csak hogy hozzájuk tartozhasson. Az SS tagjai például fanatikus meggyőződéssel és teljes lelkiismereti biztonsággal követték el gonosztetteiket.

 

A lelkiismeret elhallgattatása a világ elembertelenedéséhez vezet, és ha nem cselekszünk ellene, halálos veszéllyé válik. Ha valaki többé nem képes meglátni a bűnt, az lelki beteg. Csak az embertelen embereknek, a pszichopatáknak és a szörnyeknek nincsen lelkiismeretük. Az a valóban elveszett lélek, aki önigazolással teljesen tisztának érzi a lelkiismeretét.

 

A munkahelyi teljesítményproblémák vagy a vizsgadrukk mögött nemritkán tudattalan válási bűntudat áll

 

A bűntudattal offenzívan kell bánni

Hiba volna tehát a bűntudatot elnyomni, mások számlájára írni, bírálni és vádaskodni.
Ez ördögi kör volna, amely a bűntől a szorongáson és a haragon át újra a bűnösség érzéséhez vezetne. Nem megoldás az sem, ha a személyes bűnünket a saját bűnrészességünk érzése nélkül társadalmi struktúrák számlájára írnánk.

 

Saját, valóban létező bűnünkkel offenzívan kell bánni: nyílt megbánást mutatni, bevallani a bűnt, megosztani másokkal, hogy nagyon sajnáljuk, bocsánatot kérni, vállalni a tettünket, felelősséget vállalni és megkeresni a jóvátétel lehetőségét, mindezt anélkül, hogy önmagunkat büntetnék vagy leértékelnénk, mert végső soron az senkinek nem használ. Köztudomású, hogy utólag mindenki bölcsebb. Ez viszont azt jelenti, hogy tanulhatunk a saját hibáinkból.

 

A bűntudat csak akkor tölti be a feladatát, ha hatására jobban megszeretjük az embereket, mélyebbre nézünk, együttérzőbbé és szeretetteljesebbé válunk, békésebbé, és kevésbé keresünk önigazolást. Egy szó mint száz, ha hatására hitelesebb személyiséggé válunk, és megtanuljuk a saját utunkat járni. Akkor leszünk képesek rá, hogy függetlenebben és egyben kapcsolatokra nyitottabban éljünk.

 

 

A belső hang a valódi élethez ad ösztönzést

Ha hallgatunk a belső hangunkra, felébredünk, ráébredünk az életre. Inkább neki engedelmeskedjünk, mint az embereknek! Így megtalálhatjuk az utat önmagunkhoz és az emberek szívéhez, egyben pedig megszabadulhatunk a kóros aggályoktól. Az életünk ezzel kalanddá válik, a tudatunk kitágul.

 

A lelkiismeret és az autentikus bűntudat értelme az, hogy belülről inspiráljon és vezessen minket, megmutassa az igazi életet, ahol nem külső kényszerektől (erkölcstől, törvénytől, zsarnokoktól, merev szabályoktól, csoportnyomástól) függünk. Így maradhatunk rajta azon az úton, amely önmagunk meghatározásához és az eleven szeretethez vezet.

-emel-
XVI. évfolyam 7. szám

Címkék: bűntudat, pszichoszomatikus betegségek, pszichoterápia, személyiségfejlesztés

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.