Psziché

Vigasz a gyászolóknak

Rituálék magányos embereknek

Az egyedülléttel a legtöbben váratlanul találják magukat szembe. Egy szeretett ember elvesztése vagy egy kapcsolat vége könnyen elveheti az életkedvünket.  


Különösen fájdalmas élmény, ha életünk párját szakítja el tőlünk a halál. Ilyen helyzetekben sok türelemre van szükségünk önmagunk iránt

 

Sok ember legnagyobb vágya, hogy megtalálja élete párját. Ha ez sikerül, vele akarja leélni az életét. Ha ez mégsem sikerül, és a szeretett társ meghal, az ember úgy érzi, élete értelmetlen. Ha nincs ott, akiért érdemes lenne élni, mi értelme élni egyáltalán? Még nehezebb a helyzet, ha a visszamaradott a kapcsolatból merítette önértékelésének jó részét. Hiszen ha egy kapcsolat jó, a két partner nemcsak az ágyát és asztalát osztja meg, hanem érzéseit és mindennapi problémáit is. A másik szerelme adja meg az erőt, a kitartást, és az ember ilyenkor hajlamos elfelejteni, hogy mindezeknek az érzéseknek a kiindulópontja ő maga. Így ha a másik meghal, aki itt marad, úgy érzi, belőle is meghalt egy rész.

 

A szeretett lény halála a múlandóságra is rádöbbent minket, aminek a gondolatával egyébként nem szívesen nézünk szembe. A változás gyökeres: nemcsak újra meg kell tanulnunk egyedül élni, hanem azt is meg kell értenünk, hogy ezen a világon semmi sem állandó.

 

Mivel társadalmunk kizárja a halált az életünkből, a gyászoló helyzetét a magány és a bizonytalanság is nehezíti. Gyászolni csak a terapeutánál vagy otthon, zárt ajtók mögött szabad. A rituális gyász, ami oly sok hagyományos kultúrának a mai napig része, nálunk jórészt kiveszett. Ez a gyászolót ebben a súlyos lelkiállapotban majdnem tökéletesen magára hagyja. A barátok, kollégák és ismerősök is másként viszonyulnak az illetőhöz: van, aki elkerüli, mert számára a halál tabu, mások kesztyűs kézzel bánnak vele, de semmiképpen sem úgy, mint tették korábban, spontán. Mivel elfelejtettük, hogyan kell gyászolni, illetve hogyan kell bánni a gyászolóval, nem tudjuk, mi a teendő, így az illető többnyire magára marad. Elveszíti kapcsolatát a külvilággal, nem érdekli semmi, miközben a többiek azt várják, hogy viszonylag rövid idő után újra magához tér, és ugyanolyan lesz, mint volt korábban.

 

 

A gyász négy fázisa

A gyászt Verena Kast négy szakaszra bontja:

 

1. nem akarjuk tudomásul venni

2. feltörnek az érzéseink

3. keresünk, találunk és elválunk

4. újra megtaláljuk önmagunkat és a világot

 

1. Amikor nem akarjuk tudomásul venni a történteket

Ebben a szakaszban elhárítjuk a szeretett személy elvesztésének gondolatát. A gyászoló úgy érzi, mintha elvágták volna a világtól, megbénul a veszteségtől. Sokan ilyenkor annyira sokkos állapotba kerülnek, hogy úgy érzik, másnap ha felébrednek, kiderül, hogy minden csak rossz álom volt. Ez a szakasz rövid, egy-két napig vagy hétig tart.

 

Sokan nehezen mondanak búcsút a szeretett személynek. A „köszönetmondás rituáléjánál” alkalmazott illóolajak segítenek távolságot nyerni

 

2. Amikor feltörnek az érzéseink

Ebben a szakaszban a gyászoló a legkülönfélébb érzésekkel találja szembe magát. A harag, a szorongás és a gyász az érzelmek káoszába kergeti az illetőt, aki nyugtalanná válik és alvászavarok gyötrik. Ilyenkor hajlamos bűnbakot keresni, például az orvost vagy az ápolónőt, aki „nem kezelte megfelelően a beteget”. Gyakran a visszamaradottat gyötri bűntudat, hogy nem tett meg mindent a betegért. Ilyenkor az a veszély fenyeget, hogy az illető megreked a gyásznak ebben a szakaszában. Ha szabadjára engedi olyan érzéseit, mint a harag vagy az agresszió, akkor ez megvédi attól, hogy depresszióba süllyedjen. Mivel azonban társadalmunkban nem tanultuk meg nyíltan kimutatni érzéseinket, főleg a gyászunkat, ezt a fázist viszonylag nehéz elfogadni. Sok kultúrában ennek a fázisnak nagy teret engednek, mivel csak az érzések valódi szabadjára engedése vezet át a következő szakaszba.

 

3. Keresünk, találunk és elszakadunk

Ebben a szakaszban a hátramaradott tudatosan vagy tudattalanul keresi az elhunytat. Többnyire olyan helyeken reméli felfedezni, ahol korábban valóban járt, például bizonyos tájakon vagy fotókon. Ehhez jönnek még a fantáziák és az álmok, amelyekben az elhunyt élőnek tűnik.

 

4. Újra megtaláljuk önmagunkat és a világot

Ebben a szakaszban a gyászoló elfogadja a veszteséget. A halott nem hal meg teljesen, tulajdonságai tovább élnek bennünk. Új kapcsolatok és életcélok kitágítják a látóterünket. Ami visszamarad, az az a tapasztalat, hogy minden kapcsolat múlandó, és ezzel a tudattal az életet új szinten, minőségben élhetjük.

 

 

A gyász rituáléja

A veszteség egyben ajándék is lehet, ha felismerjük például, hogy nagy szerencsénk volt, hogy egyáltalán találkoztunk az illetővel. Amit tőle kaptunk lelkileg, azt senki nem veheti el tőlünk. Ezt azonban csak akkor ismerjük fel, ha elegendő teret adunk a gyászunknak, és feldolgozzuk megfelelő rituálékkal a gyász fázisait és az egyedüllétet.

 

A természeti népek nagy hangsúlyt fektetnek a gyász rituáléjára, illetve a megfelelő búcsúszertartásokra. Sok népnél ezek a szertartások napokig, sőt akár hetekig is eltarthatnak. Gyakran sámán vezetésével történik meg a szertartás, aki például elkíséri a halott lelkét a holtak birodalmába, hogy megbizonyosodjanak róla, a lélek nem bolyong tovább a földön és nem okoz semmi gondot. De a gyászolónak is jut elegendő tér arra, hogy átélje a szeretett személy elveszítésének szakaszát. Mert csak ha valaki vé-gigjárta a gyász ciklusát, és szembenézett saját múlandóságának gondolatával is, akkor tud majd újra nyitott szívvel viszonyulni a világhoz. Minél inkább tudatában vagyunk annak, hogy az élet állandó adás és kapás, folyamatos születés és halál, állandó találkozás és elválás, annál értékesebb lesz számunkra a saját életünk, embertársaink, és annál jobban tudjuk úgy élvezni az életet, mintha minden napja az utolsó lenne számunkra.

 

Ha kisírhatjuk magunkat valakinek a vállán, az könnyebbé teheti a bánatunkat

 

A partner halálához hasonlóan nagyon fájdalmas lehet egy kapcsolat vége, ez is mély kétségbeesést vált ki, és alapjaiban rengeti meg az önbizalmunkat. A szóban forgó embert ugyanis nemcsak az életnek kell visszaadnunk, hanem át kell engednünk valaki másnak. Itt is fontos, szeretett és számunkra nélkülözhetetlen valakiről kell lemondanunk, és egyedül tovább élnünk. Itt is meg kell tanulnunk az illető elvesztését meggyászolni és őt elengedni. Saját érdekünkben. Ha ugyanis ezt nem tesszük meg, elzárjuk magunk elől a jövőt, az új kapcsolatokat és találkozásokat.

 

A következő rituálé egy kis köszönetmondás azokért az emberekért, akiket elveszítettünk. Ebben az esetben mindegy, meghalt-e vagy csak elhagyott bennünket. Vagy éppenséggel mi hagytuk el őt, és most úgy érezzük, valami hiányzik az életünkből.

 

Ha elválunk valakitől, gyakran haraggal és veszekedéssel tesszük. Ilyenkor sajnos hajlamosak vagyunk elfelejteni a sok szép órát és azokat a tulajdonságokat, amelyeket szerettünk az illetőben. Gondoljunk most ez utóbbiakra, és próbáljuk meg az illetővel való találkozást ajándékként felfogni. Egyedüllétünk sok tapasztalattal lesz gazdagabb. Ha a közösen töltött időről csak negatív dolgok jutnak eszünkbe, akkor írjuk fel azokat a tapasztalatokat és szempontokat, amelyeknek nem akarunk többé részesei lenni. Köszönjük meg az adott embernek, hogy fényt derített ezekre a szempontokra. Próbáljunk meg lehetőleg a szépre emlékezni. Írjuk fel ezeket a szempontokat egy szép ív papírra. Fogjuk a papírt és égessük el egy kis tűzálló tálban. Mialatt elég, küldjünk még egy köszönetet az illetőnek mindazért a sok szépért, amit vele és az ő jóvoltából átélhettünk.

 

 

Szabad az út az új kapcsolatok felé

Néha előfordul, hogy a válás után olyan gondolatok jutnak eszünkbe, amelyeket szívesen megosztanánk azzal a másik emberrel. Talán rájövünk, hol sértettük meg, talán most értettük meg magatartása mozgatórugóit. Amíg nem tudunk megbocsátani önmagunknak és a másiknak, addig szörnyű kínként éljük meg magányosságunkat, amelyet ráadásul súlyos bűntudat is kísérhet. A megbocsátás rituáléja segítségével azonban újra kapcsolatban kerülhetünk a szívünkkel, és az egyedüllétet újra szabadon és nyugodtan élhetjük át.

 

Az ilyen „négyszemközti” beszélgetéshez üljünk le egy olyan helyen, amelyet biztonságosnak és meghittnek érzünk, és ahol szívesen vagyunk egyedül. Teremtsünk laza hangulatot: gyújtsunk illatgyertyát vagy tegyünk lazító hatású illóolajat az aromamécsesbe. Ha székre ülünk, gondoskodjunk róla, hogy mindkét talpunk a talajon legyen. Fektessük a kezünket a combunkra és képzeljük el, hogy nyílik meg a koponyacsakránk és hogyan kerülünk kapcsolatba a világegyetemmel. De ülhetünk törökülésben a földre is, ha úgy jobban érezzük magunkat. Lélegezzünk néhány jó mélyet, és képzeljük el, ahogyan gyökerek nőnek belőlünk a talajba. Legyen szoros a kapcsolatunk a földdel, mert láthatatlan energiákkal dolgozunk. Vegyünk néhány mély lélegzetet, és képzeljük el, hogy lelki szemeink előtt feltűnik az az ember, akivel beszélgetni akarunk. Üdvözöljük olyan módot, amilyet helyesnek tartunk, akár meghajlással, akár öleléssel.

 

Ha meditatív beszélgetést szervezünk a másik féllel, akkor könnyebben tudunk végleg búcsút mondani

 

Beszélgessünk. Vannak-e olyan dolgok, amiket nem merünk megbeszélni vele? Talán bocsánatot akarunk kérni tőle. Voltak-e olyan pillanatok, amikor nem az igazat mondtuk neki? Úgy érezzük-e, ezt most meg kell tennünk? Valószínűleg voltak olyan pillanatok is, amikor nem éreztük úgy, hogy az illető teljesen megért minket. Most erről is beszéljünk. Ne siessünk! Ha úgy érezzük, mindent megbeszéltünk, búcsúzzunk el tetszés szerinti formulával. Talán a beszélgetés után megint csak eszünkbe jutnak olyan dolgok, amelyeket szerettünk volna megvitatni. Akkor ismételjük meg az egész folyamatot. Addig folytassuk, amíg úgy nem érezzük, hogy mindent tisztáztunk és megbeszéltünk. De arra is gondoljunk, eljön az a pillanat, amikor a másikat el kell engednünk. Ez egyaránt vonatkozik azokra az emberekre, akik elhagytak minket, és akik elhunytak. Ha ragaszkodunk hozzájuk, akkor sem mi nem válunk nyitottá az újra, sem azok az emberek nem tudják szabadon tovább járni az útjukat. Hogy mi történik, ha túl sokáig gyászolunk valakit, azt a következő mese mutatja meg:

 

Élt egyszer egy öregasszony, aki keservesen siratta meghalt fiait. A könnyei jéggé fagytak a holtak birodalmában. Sok-sok hónapon át sírt, majd egy napon elindult a mennybe, hogy ott keresse meg elhunyt fiait. Rövid idő múlva meg is találta mindkettejüket, belefagyva könynyei jégtömbjébe. „Végre megtaláltalak benneteket!” – kiáltotta az anya. „De nézz csak ránk. Rosszul megy a sorunk. Olyan kétségbeesetten és olyan régóta siratsz minket” – panaszkodtak a fiúk. „A könnyeid fájdalmat okoznak nekünk, és nem tudunk továbbmenni a holtak birodalmába.” És az anya látta, hogy a fiai térdig állnak a jégben. Reszketnek a hidegtől és képtelenek elmozdulni a helyükről. Az öregasszony segített a fiainak megszabadulni a jégtől, és eljutni a holtak birodalmába. Ő maga pedig visszatért a falujába, hogy elmesélje mindenkinek, milyen fontos, hogy a halottakat ne gyászolják túlságosan sokáig.

 

A sámánok által végzett ceremóniák a természeti népek esetében megkönnyítik a halottak számára az átmenetet a túlvilágra. De ez a hátramaradottak számára is könnyebbé teszi a búcsút

 

Egyfajta nagyon finom anyagú, az emberi szem számára láthatatlan szinten összeköttetésben állunk minden létezővel ebben a világegyetemben. Főként azokkal az emberekkel, akik fontos szerepet játszanak az életünkben, és akikhez közel állunk. Mindnyájan ismerjük azt a jelenséget, hogy gondolunk valakire, és öt perc múlva megszólal a telefon és ő van a vonal végén. Vagy beszélgetünk valakivel, és az illető kimondja ugyanazt, amire mi gondolunk. Vannak olyan kapcsolatok, amelyek egy egész életen át kitartanak, néha még a halálon túl is. Megtörténik, hogy meghal egy hozzánk közel álló személy, de a halála ellenére az az érzésünk, hogy jelen van. Egy egyfelől nagyon szép, másfelől viszont meglehetősen ijesztő érzés.

 

Különösen a szülők és a gyerekek között lehet olyan szoros a kapcsolat, amely a szülő halála után megakadályozza a gyereket abban, hogy saját, önálló életét élje. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hány éves is a szóban forgó „gyermek”. Néha előfordul, hogy nők úgy érzik, az anyósuk még mindig jelen van, holott a valóságban már vagy tíz éve halott. Előfordulhat, hogy egy halott energetikai szinten nagyon erősen kötődik hozzánk. Ha ezt érezzük, a következő búcsúrituálé segítségével nyerhetjük vissza a szabadságunkat, és élvezhetjük egyedüllétünket teljes erővel és energiával.

 

Hunyjuk be a szemünket és képzeljük el, hogy egyedül állunk egy nagy körben, amelynek határát foszforeszkáló sárga szín jelzi. Ezek után vizualizáljuk a halott személyt, akitől el akarunk búcsúzni. Ez az illető a saját körében áll, amelyet sárga fény vesz körül. Különálló marad a két kör? Vagy az illető körének határai feloldódnak, és ő megpróbál átjönni a mi körünkbe? Vagy mi nem tudjuk elfogadni a saját határainkat, és tudattalanul nem tudjuk elengedni a másikat? Addig ismételjük a gyakorlatot, amíg mindketten el nem tudják fogadni a saját körüket, és ott nem maradnak a helyükön.

 

Az embernek gyakran engedélyre van szüksége a távozáshoz. Itt is segít a vizualizáció

 

Beletelhet néhány napba, de akár néhány hétbe is, amíg ez az elhatárolódás tökéletesen lejátszódik. De ez nagyon fontos lépés, mert amíg szoros a kapocs az itt maradt személy és a halott között, addig az előbbi nem válik nyitottá az új kapcsolatokra.

 

Az előbb leírt rituálékat, a kettesben való beszélgetést és a körökkel végzett vizualizációt elvégezhetjük haldokló vagy kómában fekvő személlyel is. Mindannyiunkat összekötnek láthatatlan szálak. Néha az embernek szó szerint engedélyre van szüksége ahhoz, hogy elmenjen. Ha gondolatban elbúcsúzunk tőle, megtörténhet, hogy az illető, aki már régóta haldoklott, hirtelen meghal. Sok ember számára nehezebb elfogadni a szeretett ember halandó voltát, mint elképzelni, hogy egy napon majd ő maga is meghal. Van, aki könnyebben, van, aki nehezebben néz szembe a múlandósággal. Bárhogyan nézzük is, mindannyian meghalunk. Ám hogy addig hogyan töltjük az időnket, azt a mi feladatunk eldönteni.

-emel-
IX. évfolyam 12. szám

Címkék: gyász, magány

Aktuális lapszámunk:
2018. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.