Szepes Mária rovata

Szepes Mária

  Az alábbi írás egy rövid részlet a most megjelenő új művemből, az „Örömkönyv”-ből. Azon a napon és éjszakán írtam, amikor Mária átlépett a szellemi hazánkba. Másnap délben tudtam meg a hírét. Így lett egy vallomásból búcsúzás.  


Ott ül a foteljában. Vagy inkább úgy mondom: trónusán. Ősz haja: korona. Egyetlen szál nem lóg belőle. Arca szép metszésű, nemes. Mosolyog. Rejtélyesen, mint egy szépen megvénült egyiptomi királynő. Csak a kezét csókolom meg, mert tudom, hogy arca omlatag, törékeny; karját már nem is izmok, csak a lelke mozgatja, halványkék erekkel van befuttatva, és oly vékony, csoda, hogy mozdul még.

Szemével nem lát, csak a lelkével.

 

Leülök eléje. Nem szólok egy szót sem, de végül kimondom, amit gondolok:

 

– Szép vagy.

 

– Tudom.

 

A hangsúlyában egy olyan ember hangja érződik, aki egész életét önvizsgálattal töltötte. Minden démonát és angyalát igyekezett fölismerni. Tudja, hogy hol vétett s mikor tett jót. És azt is pontosan tudja – bár nem látja magát a tükörben –, hogy amit ő most belül él, az kívülről csakis szép benyomást kelthet.

 

Egy vak királynő ül előttem. Mosolyog. Közel százéves, de a külvilág dolgairól tökéletes tudomása van. Tudja, mi történik a barátaival, a tanítványaival, az országgal, a világgal. Két csodálatos szolgáló angyala van – derék asszonyok –, akik nemcsak leírják azokat az üzeneteket, melyeket a láthatatlan világból diktálnak neki, de föl is olvassák számára mások munkáit, könyveket, újságcikkeket. Igen, Máriának két földi angyala van, akik ismerik szellemiségét, vagyis szárnyalnak vele a gondolatok világában – és ugyanakkor gondját viselik. Tisztába teszik, etetik, mosdatják, fésülik – egyszerre játsszák mellette a földi és égi anyák szerepét. Állandó, kettős szolgálatban vannak. Segítenek neki alkotni és meghalni. Őket még jobban csodálom, mert ezt a ritka mutatványt teljes névtelenségben teszik.

 

És fölöttük a láthatatlan angyalok. Szinte hallani a szobában a suhogást. Valósággal zizeg itt a levegő, mint egy nagy töltésű trafóházban. Sokan vannak itt. A királynő ki-be jár a két világ, a két tudatállapot között. Hol itt él, hol ott. Semmi félelem nincs benne, még szorongás sem. Csak derű. Úgy beszél a saját fizikai elmúlásáról, mintha csak a blúzát készülne levetni – tudja, hogy nincs halál.

 

Már nem maga miatt él. Mások miatt. Azt mondja, nem készült ilyen hosszú életre, most mégis derűs; itt tartják még.

 

Szükség van rá.

 

Lényéből árad a derű és a szeretet. De úgy, hogy fizikailag érezni. Nemcsak rám sugárzik. Az, hogy ebben az országban még valamennyire élhető világ van, neki is köszönhető – mint egy atomerőmű, úgy működik itt, ebben a kis lakásban. Innen ad bölcs melegséget, jókedvet, és sugározza mindazt, amit a könyveiben leírt.

 

S miközben beszél hozzám, én arra gondolok, hogy sikerült neki!

 

Sikerült úgy élnie, ahogy mondta!

 

Sikerült az eszményeihez felnőni, és azzá lenni, akinek valaha álmodta magát. Mindannyiunk életében hatalmas szakadék tátong, eszmény és valóság, mű és élet között.

 

Én könyvet írtam a szeretetről, de ha valójában meg akarom tudni, hogy mi az, hiába nézek a saját szívembe, sok mindent látok ott, de nem olyan éretten, hogy elmondhassam: „Én magam vagyok a szeretet. Tessék rám nézni: az vagyok, amiről beszélek.”

 

De Mária elmondhatja ezt.

 

Maga lett a szeretet.

 

A küszöbe alól is árad, és a vak szeméből, a papírvékony testéből, és a végtelenül erős lelkéből; nem tudok úgy eljönni tőle, hogy valami ajándékot ne adjon, s küldjön azoknak, akik hozzám tartoznak.

 

Ez nem szentimentális szeretet.

 

Ez egy papnőnek a bölcs sugárzása.

 

Mindenét elosztogatta.

 

Ahányszor megyek, egyre kevesebb tárgyat látok a lakásban. Mindenét elvitték már. De hozat újakat, apró babákat, emléktárgyakat, csokikat, hogy mindig legyen mit adnia. Ebből a lakásból ajándék nélkül még nem jött el senki. Szerintem még a villanyszámlás se. De a legtöbb, amit ad, nem tárgy, hanem gondolat. És egészség. Sok embert meggyógyított, s gyógyít talán ma is.

 

És derű! Derűt ad!

 

Rosszkedvűnek én még nem láttam soha.

 

A kérdésemre, „Hogy vagy?” – azt válaszolja, de harsányan kiáltva:

 

– Jól!!!

 

Akkor is, ha szinte haldoklik már.

 

És ezt nem színjátékból mondja. Azon a szinten, ahol önmagát megéli, nincs halál. A nyilvánvaló fizikai bajok, de még a haldoklás sem befolyásolják lelkiállapotát. Pedig biztos sokat szenved. Leírhatnám az állapotát naturálisan, gerontológiai vagy orvosi szemmel is. Leírhatnám a keserves szenvedéstörténetét, de pont a lényeget hagynám ki: a győzelmét a teste felett.

 

Kár, hogy nem tud már táncolni, mert egész biztos, hogy táncba vinne. Kitáncolnánk az utcára, végig a Pasaréti úton, egészen a forgalmas Moszkva térig. Én vezetném, mert ő nem lát már; kontya lebomolna, ősz haja repülne, lobogna; a villamosok és a buszok megállnának, a siető emberek megtorpannának, az ablakokból döbbenten bámulnák a különös párt – s egész biztos, hogy kettőnk közül én lihegnék először a fáradtságtól.

 

Amikor eljövök tőle, erősebbnek érzem magam.

 

Igazabbnak.

 

És azt gondolom: „Sikerült neki!”

 

S ha egynek sikerült – azt jelenti, hogy másnak is sikerülhet.

 

Adj Istenem mindenkinek ne csak szép halált, hanem ilyen bölcsen megélt, jól megépített, gazdag életet!

Müller Péter
XIII. évfolyam 10. szám

Címkék: Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2017. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.